Ian Watson: Árnyfal (részlet)Végül azt a teremtményt választottuk ki, amelyet Isabella Kentaur-angyalnak nevezett. A termetes mellkassal rendelkező figurát szögletes, komoly arccal. Alul négy kisebb, szőrős lábra támaszkodott, a vállából tündérszerű szárny nőtt. Úgy nézett ki, mint a huszár a sakkban - nem jelentett ez még egy kötődési pontot az Árnyfal Lovagjaihoz?
Tomaso Pascoli megérkezett Rómából, alacsony, jól öltözött férfi volt, gyér, fekete hajjal. Kétségtelen, hogy ő volt a Vatikán "szeme" a küldetésünk során. Ő és a három "Á" - Adam, Avner és Avraham -, valamint Jock és Ben és két kísérő ismét felkerestük a Hurva-romokat. Az égről a púpos hold bámult le ránk.
- Maga bátor ember - mondta nekem Signor Pascoli, és megtörölte homlokát egy elegáns zsebkendővel annak ellenére, hogy hideg éjszakánk volt. - Képzelheti azt, hogy ön a modern Dante! A képzelőerővel megáldott emberek ritkán vállalnak ekkora kockázatot.
- Dante kísérői nélkül biztosan nem.
- Szerény.
És bűnös. És becsvágyó.
Jock lerakta a videokamerát, és előszedett egy laposüveget.
- Tíz éves, csak malátából - az istenek likőrje!
- Nem hiszem, hogy most ajánlatos lenne innom. - Pedig mennyire jól is esett volna!
- De nekem igen! - Lecsavarta a flaska tetejét és meghúzta, aztán felém nyújtotta ismét. - Talán egy aprócska ajándék az isteneknek segít majd.
Ki tudja? Beraktam a flaskát a hátizsákomba.
Jock megszorított a könyökömnél, azon a módon, ahogy a férfiak szavak nélkül szokták kifejezni ragaszkodásukat.
A két "Á" célra tartotta a Kalasnyikovját és Galilját, miközben a harmadik felragasztotta a Kentaur-angyal-posztert a falra. Két óra elteltével a poszter hátát talán arra használhatja majd, hogy hazahívjon. A plakát mindkét oldalán elkezdett terjengeni a feketeség. Teljesen megőrültem? Ahogy Adam lehúzta a posztert a falról, mint valami sebtapaszt, fény tőrt elő.
Az üresség ereje húzott engem is, megérkeztem, és hunyorogtam a napfénnyel átitatott kősivatagban, homok és kavicsok borították a felszínt. Akadálytalanul átjutottam, hátranéztem, nem láttam nyomát visszavezető ajtónak. Vajon a többiek látnak engem? Tisztelegtem, és összeráncoltam a homlokomat; nem gondoltunk napszemüvegre. Az ikonok tartománya a sötétben ragyogott, itt viszont elemi erővel tűzött a nap. Nem messze tőlem egy mesa emelkedett az ég felé, a képződmény lábát kőszoknya vonta körbe. Tetején hófehér ikertornyok emelkedtek ki egy hófehér kupolából, az épület alapját nem láthattam. Hirtelen úgy éreztem Masadában vagyok, a kőerődítménynél a Júdeai-sivatag kellős közepén, ahol a rómaiak ostrom alá vonták a zelótákat. Mindenhol máshol a vad vidék homokszín, piszkos sárga, barna volt, vagy szürke, ahol a vakító napnak árnyékot vetett egy szikla.
Honnan hozták ide a mesa tetején álló épülethez a fehérmárványt? Az építőanyagot messziről kellett ideszállítaniuk, hogy aztán kemény munkával felhúzzák a mesa tetejére. Micsoda vállalkozás, és micsoda magamutogatás! Eszembe jutott Heródes, aki luxuspalotát épített Masada felsőbb részén, a palotából a megsebzett, eltorzult pusztaságot lehetett látni, és mindezt csak azért tette, hogy megmutassa a hatalmát. Az épület még Heródes palotáját is elfedte volna.
Az izzadság egyből rászáradt a homlokomra, amint megjelent. Bárcsak hoztam volna egy kalapot! A számításainkból kihagytunk minden ilyesmit. Beletúrtam a hátizsákomba, és előhúztam az egyik üveget, nagyot kortyoltam a vízből.
A csillogó távolban fürtbe rendezett fehér alakzatokat vettem észre. Egy tábor?
Az éles szemek ugyanúgy észrevettek engem. Alig tettem meg néhány lépest a köves sivatagban, felfigyeltem a felém tartó teremtményekre.
A lovakon vagy tevéken fehér lovasok ültek, hárman vagy négyen lehettek. Négyen voltak.
Ahogy közelebb értek, láttam, hogy nem is lovakon, de nem is tevéken ülnek, teljesen másképp néztek ki a szörnyek. Négylábúak voltak, hosszúkás fejüket és testüket finom szőr fedte, pikkelyes farkuk és járásuk inkább óriási patkányra emlékeztetett. Nem álltak rokonságban egyik ismert állattal sem.
A négy lovas alakját eltakarták a köpenyek - csak a kezüket és a szemüket láttam. Hárman leszálltak. A karjuk barna volt, szemük krémszínű, világosbarna pupillával. És a hátasok szeme is inkább négyszögletes volt, kecskeszerű. Narancsszínű váladék csorgott a szörnyek könnycsatornájából, átlátszó membrán söpörte félre a szemükbe hullott port.
A hátason ülő vezető szólt hozzám, de egyetlen szavát sem értettem. Reménykedve annyit mondtam csak, hogy "Shalom", aztán, "Salaam", és ujjamat a mesa tetején álló, fehéren világító épületre szegeztem, mint célra, feltételezett célra.
- Angol vagyok - tettem hozzá, közben meglehetősen abszurdnak éreztem a helyzetet. - Azért jöttem, hogy találkozzam a Kentaur-angyallal.
Felismerhetetlen nyelvükön beszélni kezdtek egymáshoz, aztán ketten szorosan megragadtak, közben társuk megszabadított a hátizsákomtól, a tartalmát a földre szórta. Letérdelt és átnézte. Körbeforgatta a pisztolyt, majd belebámult ostobán a csőbe, láthatóan fogalma sem volt, mire való; szerencsére nem biztosítottam ki korábban. Kinyitotta az egyik üveget, majd felemelte az egyik ruhadarabot és megszagolta, láthatóvá vált szőrtelen, napbarnított arca, keskeny szája és vékony orra. Némi ügyetlenkedés után kinyitotta Jock flaskáját. Orrlyukai ezúttal kitágultak. Visszacsavarta és hadarva beszélni kezdett. Kiforgatták a zsebeimet, aztán leszedték a karórámat és odaadták a vezetőjüknek. Az pedig, mint valami karkötőt, felhúzta a csúklójára. Kiraboltak - mindjárt előkerül a kés.
De nem így történt. A cuccaim az egyik nyeregtáskába kerültek, és amint az engem átkutató felszállt a szörnyre, intett, bökdösött, majd végül felhúzott maga mögé. A nyereg egyik kiszögelésébe kapaszkodtam, nyereg nélkül, széttárt, lelógó lábakkal ültem az állaton. Hogy is remélhettem, hogy ezek az emberek vendégszeretők...
A táborban láttam néhány szabadon hagyott barna arcot, kétségtelenül emberek voltak, de a finom különbségek miatt mégis mások. Az evolúció egy ismeretlen ága? És minek tekintsem a hátasokat, valamint azt a néhány inas, macskaszerű lényt, amely a tábor körül kószált?
A lovaglás után a legnagyobb sátorba vezettek. A kihajtott sátorponyva beengedte a levegőt és fényt. A földet gazdagon szőtt szőnyegek takarták el. A középső nagy teret egy félelmetes szobor, a Kentaur-angyal fehérmárvány szobra foglalta el, egy fiatal fiú pislogott rám az egyik sarokból. A szobor fartájéki részén átvetve egy bőrnyereg feküdt, mintha a szobor egyúttal a fiatal herceg játékszere lett volna. A Kentaur-bálvány, és a korábban látott ikon között egy szembetűnő különbség volt: a fej formája hasonlított annak a hátasnak a fejére, amelyen idáig jöttem. A sátorbelsőben díszes párnák feküdtek, az egyiket egy fekete lepelbe burkolódzott, meglehetősen idős alak foglalta el - a kezét és a szem körüli bőrt mély ráncok szabdalták.
Fából ácsolt szekrények, faragott ládák és alacsony asztalok álltak a sátorbelsőben. Nem láttam be a teljes teret, mivel egy részét drapériák fedték el, de azért hallottam a nők suttogását és kuncogását a háttérből.
A kísérőm beszámolt Feketeköpenynek, aztán elmondta, mit szeretnék. Feketeköpeny a tárgyaimat, köztük a pisztolyt, odaadta a fiatal hercegnek. A pisztoly, ahogy később Jock flaskája, az órám, a fényképezőgép és a zseblámpám, a szobor elülső lábánál kötött ki. Felajánlások a bálványnak?
Aztán egyszer csak a fiatal herceg rám nézett, és megszólalt. A hangjából egyből rájöttem, hogy nem fiú, hanem lány. Talán a Kentaur-kultusz papnője? Elmosolyodtam, vállat vontam, gesztikuláltam. Rám mutatott, aztán az ujját a bálvány hátsó felére irányozta. Felpattantam és felmásztam a nyeregbe. Kezek összefűzték az ujjaimat a bálvány mellső részén. Lovagló ülésben ültem a szobron, erősen kapaszkodtam. Bizarr volt, túl bizarr. Ez a módja az ítélet hirdetésnek, vagy ezzel jutalmaznak meg?
Feketeköpeny előhalászott egy kicsiny ezüstfurulyát az öltözetéből, és egy rövid dallamot játszott rajta, amely számomra telefon-tárcsahangnak tűnt.
Mesterséges hátasom azonban egy szempillantás alatt máshová repített. Egy csarnokban álltam, napfény tőrt be az üvegezetlen ablakokon és végigfutott a padló ezüsttel bemetszett borostyánlapjain, mindegyiken egy szimbólum volt látható. Egy ismeretlen ábécé betűi, vagy idegen zodiákus jelek? A pisztolyom és a többi tárgyam a szomszédos lapon feküdt.
Nehézkesen mozgott. Tizenöt méterre vagy még távolabb, ott állt a Kentaur-angyal a teremben, mintha ebben a pillanatban jött volna létre. Hatalmas volt, lóéhoz hasonlatos fejjel, fémszerű és szögletes maszkkal a pofáján - vajon a maszk emberibb arcvonásokat takart? A szeme fekete üvegszerű tócsa volt. Négylábra nehézkedő testét ezüst láncing fedte, négy lábán fekete csizmát hordott, kezére hasonló anyagból készült kesztyűt húzott. Szárnyait kitárta. Fedezéket kerestem a márvány torzó mögött, közben ő nagyokat horkantva egyre közelebb jött. Úgy éreztem magam, mint aki szembeszáll egy erős és hatalmas idegen lénnyel.
A száj megmozdult és az ajkak - hajlékony maszkot viselt! - közeledtek és távolodtak anélkül, hogy szétváltak volna. Törékeny hangja volt.
- Nem értelek - kiáltottam.
- Ér-te-lek - visszhangozta a lény. Az ajkak úgy mozogtak, mintha megrágnák és egyből meg is emésztenék a szót. A teremtmény fölém emelkedett, megmozgatta a szárnyait, a légmozgás belekapott a hajamba. Az egyik kar lenyúlt - úgy, ahogy ágként kinyúlt és megfogta Isabella Santost - és felvette a pisztolyomat, megvizsgálta és eldobta. A fényképezőgépem hasonló sorsra jutott.
- Most már értelek - közölte. - Hogy kerültél ide?
Beszélt angolul, mintha csak ki kellett volna választania egyet a sok nyelv közül, amiket beszélt.
Azt hiszem, tátva maradt a szám.
- Ez a nyelved? - kérdezte türelmetlenül.
- Igen, igen.
- Hogy kerültél ide?
Elmondtam neki mindent Isabelláról, és az Árnyfalról, a kötődés nevű dologról és a fotókról - és a Kentaur-angyal felemelte ismét a fényképezőgépet, hogy közelebbről szemügyre vegye. Kérdéseket tett fel, amelyeket megválaszoltam. Végül kértem, hogy kérdezhessek:
- Ki vagy? És hol vagyok most?
Hamarosan mindent kézenfekvő lett, hasznára voltam a Kentaur-angyalnak, ezért leereszkedett, és elmondott néhány fontos dolgot...
Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Janny Wurts: Összeesküvés (részlet 2.). | Létrehozás: 2004. december 7. 09:31:21 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 |  Nyomtatási forma |
| 
