A féreg (Ősök Városa novella)Réteghangú Rita Metlock remegve állt a fogadócsarnok drága szőrmékkel fedett bútorai között és rémülten fogta össze karcsú testén a hálóköntöst. A szemben álló három marcona galetki durva ábrázatú vezetője mohó pillantásokkal "tapogatta" végig a nőt, mire az elsápadt az undortól. Krok Metlock, a férje azonnal átlátta a helyzetet, és fenyegető mozdulattal asszonya elé állt, bár tudta, hogy a jövevények inkább nevetségesnek tarthatják őt kék gombaselyem pongyolájában, mint ijesztőnek.
- Tisztában vannak vele...?! - kiáltott indulatosan a városlakók szintjének egyik legtekintélyesebb fűszerkereskedője, de a katonák vezetője leintette őt csontbuzogánnyá növesztett jobbjával.
- Hogy a pihenés idejének közepén járunk, és mindenki alszik a szinten?! - fejezte be rekedt hangon Metlock mondatát a galetki. - Minden családnál ugyanezt kérdezik tőlünk az apák. Az anyák pedig ugyanilyen kívánatosan ájuldoznak.
Vad röhögés szakadt ki a két kísérőből, mire Metlock kereskedő elhatározta, hogy másnap feljelentést fog tenni a "begyűjtést" vezető galetki tanácsosnál.
- Nem számítottunk magukra ilyenkor - szólalt meg az asszony is, aki a városlakók előkelő szintjének közkedvelt énekesnője volt. Réteghangú Rita gyönyörű nő létére most örült, hogy férje eltakarja, mert a vékony hálóköntös meglehetősen szemérmetlenül engedte látni bájait. - A kisfiam betöltötte a tizenkettőt, de a gyűjtők csak egy hét múlva jelezték az érkezésüket.
- Mi vagyunk a gyűjtők, asszonyom! - a fegyveres galetki öklével bőrvértjére csapott. A hang bejárta a fényűzően berendezett lakóbarlang minden zugát. - És így jelzem: megjöttünk. Tessen megnézni, hogy itt van a hivatalos papír.
Izmos csápjával megemelte fémsisakját, és verejtéktől csapzott haja kuszaságából egy mocskos, gyűrött tekercset vett elő. Krok Metlock iszonyodva vette érzékeny finomságúra növesztett ujjai közé a lapgombát, s széttekerve azt, távolról olvasta:
- A Városlakók Szintjének ifjú galetkik begyűjtéséért és lárvaszintre szállításáért felelős tisztviselője utasítására a Metlock család tizenkét esztendős Krusa nevű fiúgyermekét a szülők mai nap kötelesek átadni a szállítmányozási osztagnak. - Krok nehéz sóhajjal leeresztette a tekercset, amit a katona nyomban kikapott a kezéből.
- Hát, kéremszépen, mi volnánk az osztag, ez itt a papír, rajta a pecsét, maguk a Metlock szülők... már csak a gyerek hiányzik - bömbölte egyre türelmetlenebbül a bőrvértes galetki, s társai mintha tétova mozdulatot tettek volna fegyvereik irányában. - Hol az a Krusa gyerek?
- Itt vagyok - hangzott a válasz a fogadócsarnok egy homályos részéből. A belső hálóüregek felé vezető járat sötétjéből apró galetki fiúcska lépett elő. Kócos, lenszőke haja még őrizte az álom kusza rendjét, tekintetében azonban már a valóság hideg rémülete fénylett. - Mit akarnak tőlem ezek, apám?
Krok Metlock komoran fia felé fordult, de nem válaszolt. Rita, nem törődve azzal, hogy a közönséges katonáknak ezzel kéjes örömöt okoz, kilépett férje mögül, és kisfiához sietett.
- Nincs semmi baj, Krusa. Hamarabb jöttek a begyűjtők, mint gondoltuk, de ez csak valamiféle tévedés lehet.
- Maga is lássa, hogy nincs itt tévedés semmi! - dördült az osztagvezető hangja ingerülten. - Öltözzön a gyerek, vagy visszük pendelyben, nekünk mindegy.
Réteghangú Rita, aki a művészvilágban arról volt híres, hogy a galetki hangfekvés minden rétegét tökéletesen ki tudta énekelni, s az még őszintének is hatott (persze csak a női idomok megszállott rajongói számára), most egyetlen szót sem tudott szólni, csak férjét nézte reménykedve. Krok azonban mintha elveszítette volna összes magabiztosságát, csak állt, és tekintetét nem tudta levenni a lapgomba tekercsről, amit a katona még mindig csápjában szorongatott.
A felnőttek világának értelmetlen zavarán legelébb Krusa látott át. Szó nélkül kibontakozott anyja öleléséből, és barlangja felé indult, hogy felöltözzék.
Néhány perccel később már tíz másik, álmosan, ijedten pislogó galetki gyerekkel együtt botladozott a Városlakók Szintjéről kivezető úton. A köztéri milgandok nem világítottak, csupán a begyűjtő osztag katonái nyakában csüngő varázskövek imbolygó fénye nyújtott némi segítséget. Ebben a sejtelmes megvilágításban Krusa az előtte lépkedő galetki lány hátát, barna copfjait látta, és szipogó sírását hallotta.
Szülei fényűző lakóbarlangja örökre a hegymélyi múlt sötétjébe veszett.
A gyermek úgy sikoltozott, rángott és üvöltött, mint akinek éppen a lelkét tépik ki - mert hogy úgy is volt: éppen a lelkét tépték ki. Vékony, meztelen teste körül eszelős táncban pörgött a lélekenergia örvénye, kékes szikrák sisteregtek végig a bőrén, egészen magas homlokáig, ahol már-már állandósult a narancsszín energiaív. Ez fényes csíkot húzott a levegőben, és a gyermek bármennyire is igyekezett elfordítani a fejét, mégis fogva tartotta azt, szemközt a tükörrel. Ez a tükör azonban nem arra szolgált, hogy bárki is önmaga nemes arcvonásaiban gyönyörködjét. Opálos fényű felületének mélyén iszonytató szörnyalakok vonaglottak, rikácsoltak, és nyújtogatták csontkarjukat az áldozat irányába, el nem érve őt, csak az utolsó, végzetes pillanatban.
A barlang levegője sűrű lett a gyermek könnyeinek, vérének, verejtékének és halálfélelmének bűzétől. A soha le nem csiszolt falakon régen elszürkült mohapárnák gubbasztottak, bennük apró lények tetemeivel, mert ami élő, az nem bírta sokáig e hely borzalmát. A tükör, és a vele szemben álló meztelen galetki lányka között felsistergett a négy dimenzió, a szikla megolvadni látszott, s hirtelen dörrenéssel kisült az energia.
A beálló csönd még kísértetiesebb volt, mint az iménti üvöltés. A kislányt már nem tartották a levegőben a lélekenergia mágikus szálai, így hangos puffanással a sziklára zuhant és nem mozdult többé. A tükör felszíne mögött az előbb még vadul tomboló szellemvihar elült, egyre lassabban, kimértebben hullámzott, majd teljesen megdermedni látszott.
A barlang távoli, sötét sarkából csosszanó léptek közeledtek. Amint az energiaívek kék-narancs fénye kialudt, sötétség borult a bűzös üregre, most azonban két ellentétes sarokban is közönséges fáklyák lobbantak. Remegő fényük bátortalanul tapogatta körbe a tárgyakat és testeket, s mintha három alak elől meghőkölt volna. A hangos csosszanásokkal közeledő humanoid csontos testét színes, bő köpeny takarta, aminek azonban hiányoztak az ujjai, így látni lehetett a teremtmény szürke, kiszáradt karjainak bőrét, s alatta a rángó izmokat. A teremtmény férfinak nézett ki, legalábbis gyér szakállat viselt hegyes állán, és szúrós tekintetében kegyetlen fény szikrázott. Odalépett a földön heverő galetki lány testéhez, és sarujával szótlanul, részvét nélkül megbökte annak oldalát.
- Halott - sistergett elő a hideg szó a háttérből, amitől a levegő hirtelen lehűlt. Vele egyidőben a második alak is belépett a fáklyák fényébe. Ő valamivel alacsonyabb volt az elsőnél, s nem csak köpenye, de haja, szakálla és bőre is oly fehér volt, mint a hegymélyi jégtavak törhetetlen felülete. Körülötte áttetsző, kék aura vibrált, megdermesztve mindent, amihez ért.
A barlang szemközti oldalán megjelent a "tükörképe", aki azonban vörös köpönyeget viselt, s hozzá bőre ébenfeketén csillogott. Teste körül halványvörös izzású aura vibrált, s emiatt folyton ügyelnie kellett, nehogy túl közel kerüljön bármihez, ami gyúlékony.
- Ez volt az utolsó, fiaim - mondta eltöprengve, halkan a Kék-vörös Atya, aki színes köpenyében még mindig a galetki gyermek holtteste fölött állt. - Amit adni tudott, azt elvettük tőle, de ez kevés, nagyon kevés.
A kék és vörös aurába burkolt teremtmények közelebb léptek atyjukhoz, de vigyáztak, hogy egymást ne zavarják. Közöttük a levegő még így is páráktól kezdett remegni, hol megfagyva, hol felolvadva. A Kék Testvér közönyösen szemlélte a galetki gyermek ernyedt alakját, mintha csak egy kődarabra tekintene. A Vörös Testvér aurája azonban sötétebb színűre változott izgalmában, s mikor megszólalt, torkában forrni kezdtek a nedvek.
- Engedd meg, Atyánk, hogy elégessem ezt a testet. Üres porhüvely már, és csak útban van neked.
A Kék-vörös Atya dühösen fordult fia felé, és csontkarját fenyegetőn ráemelte.
- Neked nem a takarítás a dolgod! - recsegte száraz hangon. - Majd az orgling szolga elintézi. Inkább arról beszélj, hol késik a következő szállítmány.
A Vörös Testvér alázatosan hátrébb húzódott, aurája narancsszínre szelídült. Társa, a Kék Testvér jégleheletet párázva átvette tőle a szót.
- Nyugodj meg, Atyánk, már úton vannak hozzánk.
A Kék-vörös Atya olyan mozdulatot tett fejével, mint aki beletörődik a hírbe, és elkerülve mindkét fia közelségét a barlang hátuljába húzódott. Szürke kezei három tapsot hallattak, mire az egyik alacsony mellékjáratból szuszogva kövér, elpuhult orgling szolga botorkált elő. A hájas, nagyfejű lény bambán körbenézett, három lábán tétován toporgott, majd mikor megpillantotta gazdáját, buta vigyorral motyogva hajlongani kezdett. Beletelt némi időbe, mire megértette, hogy a földön heverő galetki lányt nem élesztgetnie, hanem eltakarítania kell, de végül megragadta a holttestet, s mint valami közönséges rongydarabot, halkan dudorászva kivonszolta a barlangból.
A középen álló különös tükör mélyén eggyel több szellemarc imbolygott némán.
- Rohadt dögök! - bömbölte a bőrvértes osztagvezető, miközben vértől lucskos mancsokkal tépte darabokra az imént agyonvert öt vámpírdenevér tetemét. A repülő szörnyetegek halk csippantásokkal rontottak rá a csapatra, és beletelt néhány percbe, amíg a katonák le tudták szedni őket a levegőből. Addig megmartak két rémülettől zokogó galetki kölyköt, de nagyobb baj nem történt.
Negyvenkét napja voltak úton. Krusa gondosan ügyelt rá, hogy ne zavarodjon bele a számolásba, mintha ez tartotta volna benne a lelket. A Városlakók Szintjén, ahol kényelemben és biztonságban cseperedett fel, persze könnyű volt számontartani, hogy éppen az ébrenlét, vagy a pihenés ideje van-e, de a hegymélyben, a mindig sötét járatokban ugyanez már komoly teljesítménynek számított. A többi kölyök biztosan összekeverte rég a fény és sötét ütemét, de Krusa tudta: negyvenkét napja botorkálnak egyre mélyebbre.
A szülei már csak ritkán jutottak eszébe. Nyolc éves kora óta tudatosan készült a napra, mikor beállítanak érte a gyűjtők, s bár nem vágyott rá, de nem is rémült meg tőle, mikor valóban bekövetkezett. Azóta viszont egyre nőtt benne valami különös szorongás, amit képtelen volt behatárolni, s ezért bosszantotta.
- A hegymély torzszülöttei, bármilyen erősek, vérszomjasak és veszélyesek is, csak élőlények, amik ugyanúgy meghalhatnak, mint mi - magyarázta egyik pihenőjük alatt a vöröshajú galetki kislánynak, aki előtte haladt a menetben. - Ezért nem kell tőlük félni, de jó óvatosnak lenni.
Az a kislány már nem élt. Keskeny sziklapárkányon egyensúlyoztak végig hat nappal az indulásuk után, mikor megszédült, és Krusa hiába kapott utána. Még néhány éjjelen felriadt a vöröshajú sikoltásának lelkébe égett visszhangjától, majd ez az emlék is halványodni kezdett. Krusa a felnőtté válás útján járt.
- Zabálj! - kiáltott rá a bőrvértes, és a vámpírdenevér egyik véres foszlányát a fiú ölébe dobta. Krusa előbb undorral le akarta lökni a földre a nedves húst, hiszen ő nem micinista volt, de még időben megállította a mozdulatot. Arra gondolt, hogy talán becserélheti azt néhány ízletes, fekete hátú, frissen ropogós bogárra, vagy kövér, fehér lárvára, amit útközben valamelyik micinista kölyök talált, s tett el hasonló szándékkal.
A jó ötven galetki gyerek közül (ennyien csatlakoztak még hozzájuk) eddig hatan haltak meg az út során. Krusa már az első napon, mikor elhagyták a Városlakók szép szintjét, kezdte furcsállni, hogy a begyűjtők között egyetlen kulturált, valóban "ésszel élő" tiszt sincs. Mintha erre a feladatra a galetki fegyverforgatók legalját gyűjtötték volna össze, akik sokkal inkább mocskos árnymanó suhancoknak, mint szépreményű galetkiknek tartották a rájuk bízott gyerekeket. Mikor azután meghalt az első kölyök (egy sziklaomlás temette be, s minden bizonnyal még napokig élt a görgeteg alatt), Krusa fültanúja lett két katona párbeszédének, amitől megszületett benne az a különös szorongás:
- Két arannyal kevesebb, hogy hágná meg a womath!
- Büdös kis vakarcsok, nem néznek a lábuk elé - így a másik katona. - Pedig sietnünk kell, mert az atya letépi a fejünket, ha késünk.
Krusa pontosan tudta, hogy a begyűjtők, akik hivatalból szedik össze a tizenkettedik életévüket betöltött galetkiket a családoktól, és kísérik azokat a lárvaszintre, soha nem kapnak fejpénzt, zsoldjuk állandó. Ezek szerint a fegyveresek nem hivatásos begyűjtők, hanem... a gondolat túl merész, és hátborzongató volt. Hiszen felmutatták a pecsétes parancsot! De Krusa már értett annyit a világból, hogy tudja: a pecséteket meg lehet hamisítani, és ha lehet, akkor bizonyára vannak olyanok, akik meg is szokták hamisítani.
A fiúnak az sem kerülte el tudományos fejtörőkön edzett figyelmét, hogy a gyerekek között sokkal több a lány. Miután a copfos, vörös lezuhant a szakadékba, Krusa egy barna, karcsú teremtés hátát láthatta magaelőtt a menetelések során. A legtöbb gyerek szinte folyton sírt, így a galetki kölyöknek hamar elnyerte néma bizalmát ez a kislány, aki keményen összeszorított ajakkal tűrte a megpróbáltatásokat.
- Hogy hívnak? - a kérdést csak a tizennyolcadik nap végén tette fel suttogva Krusa a barnának, aki szótlanul, ellenszolgáltatást nem kérve a fiú felé nyújtott két ezerszem bogarat. - Nekem Krusa a nevem. - szándékosan elhagyta családnevét.
- Marnian - mondta a lány, úgy sütve le közben a tekintetét, mintha szégyellné kilétét.
Ezután nyolc napig nem szóltak egymáshoz, de Krusa menetelés közben felszedett minden ehető növényt, hogy a pihenők alkalmával átadja azokat Marniannak, aki vegetáriánus volt. Egymást táplálták, s ez szorosabb köteléket tud teremteni két galetki között, mint a vérségi rokonság.
Az útnak nem akart végeszakadni, pedig a katonák egyre durvábbak és türelmetlenebbek, a gyerekek pedig kimerültebbek lettek. Egy, a korához képest nagyra nőtt galetki fiú előző nap térdre esett, mire ólmosvégű szíjak vertek végig a hátán. A kölyök gyűlölettől izzó, bíbor szemekkel nézett föl a katonára, aki megütötte. A menet megtorpant, s Krusa érezte a mellkasában dübörgő szíve ritmusát, mely ösztönösen jelezte számára, hogy borzalmas dolgok következnek.
A galetki kölyök lassan tápászkodott fel, de a birkózás művészetében az oktatások során már tapasztalttá vált Krusa látta: készül valamire. A katona harsányan röhögött, társai felé biccentett, mintha elismerést várna a mókáért. Ez a leheletnyi pillanat elegendő volt a megvert fiú számára, hogy cselekedjék. Krusa eddig ekkora ugrást csak hártyás lemúrtól látott, amivel a kölyök a katonára vetette magát, és bal kezével a szemébe kapott. A fegyveres dühösen felhördült, és a vékony csuklót elkapva roppanásig csavarta izmos csápjával. A galetki fiú azonban ezt csupán elterelő hadmozdulatnak szánta. Figyelme jobb kezére összpontosult, s nem törődve csontjai fájdalmas reccsenésével, kirántotta a katona övéből az ott lapuló csillámpengét, majd tövig döfte azt a galetki vastag torkába.
A fiú csak néhány perccel élte túl áldozatát, de Krusa nem látott megbánást halálba merevedő tekintetében. Milyen nagyszerű harcos vált volna belőle - gondolta.
És elhatározta, hogy bárhová is viszi sorsa az ismeretlen hegymélyben később, ezt a menetelést túl fogja élni.
Orb Wrig nem csupán az orrában, de szinte egész testében érezte azt a semmivel sem összetéveszthető szagot. Édes volt, tömény és valahogy nyúlós, ha lehet ilyet gondolni egy szagról. Mindenesetre Orb számára, akinek gyomra már napok óta tüzes katlanként égett az éhségtől, ez a szag minden elképzelhető gyönyörűség legszebbikét jelentette most. Tudta, hogy a járat, amiben osont, sok elágazással bír, így amint utoléri a hájas, puha szörnyeteget, gyorsan és biztosan meg kell ölnie, ha nem akar keserves órákat eltölteni a nyomkövetéssel.
Itt vagy előttem, talán már a következő kanyaron túl! - merengett a galetki, miközben tudata egy elkülönített részében máris gyűjtötte a halálos támadáshoz szükséges manát. - Zihálj, szuszogj, te dög. Nem sokáig teheted már.
A következő pillanatban Orb már meg is hallotta a járatban haladó orgling szolga nehéz, sípoló légzését. Sokat látott micinista létére azonnal megállapította, hogy áldozata valamit cipel, talán éppen saját porontyát, ami Orbnak már-már elviselhetetlen gyönyörűséget okozott volna. Jó egy hájas orgling, de a legjobb egy friss, zamatos orgling kölyök!
A járat valahol elől összeszűkülhetett, majd hirtelen végetért. Orb éles fülei megérezték a barlangi szél halk sivítását, amint egy óriási csarnok falai között kergetőzik. Az orgling egyenesen a járat végéhez vonszolta terhét, majd nagyot szusszanva megállt. Orb lehunyta zöld szemét, előre surrant és két szikla fedezékéből lesett ki. Hőlátása élesen kirajzolta a zsákmány óriási, gömbszerű testét, amint valami hideg, merev dolog fölé hajol.
Orb Wrig ösztönei vészt jeleztek, amint ráébredt, hogy az orgling szolga egy galetki kislány meztelen holttestét szemléli, torkával undorítóan szörcsögve. Mi a fene ez?! Nem született még orgling, amelyik galetkit mert volna ölni. És hogyan kerül erre a környékre egy gyerek?
Orb Wrig ugyan maga is galetki volt, de már régen kiveszett belőle a saját faja iránti szeretet, ragaszkodás. Oly régóta elhagyta a közösséget, és élt magányos, renegát mágustanoncként a hegymélyben, hogy kezdte elfelejteni, milyen érzés bárkihez is tartozni, nem hogy egy egész fajhoz, mely fogalom egyébként is megfoghatatlan, képzeletszerű volt. Most sem érzett mást, mint éhséget, mikor a galetki lány hullája fölé hajló orgling szolgát meglátta.
Orb ajkát halk mormogás hagyta el, s mikor a hájas szörnyeteg rádöbbent az őt fenyegető váratlan veszélyre, már túl késő volt. A renegát galetki, mint nyomasztó rémálmok sötét szellemalakja, emelkedett ki a sziklák mögül, és hirtelen előre lökte mindkét mancsát. Ujjaiból tucatnyi, sárga szikrákat köpködő energiatüske röppent ki, majd csapódott egymás után halálos pontossággal az orgling szolga tokájába. A szörnyeteg felháborodott nyöszörgést hallatott, majd teljes hosszában végigvágódott a galetki lány holttestén, eltakarva azt.
Orb Wrig máskor talán kihasított volna néhány ínycsiklandó darabot áldozatából, hogy azután biztonságosabb járatba húzódva fogyassza el azokat. Most azonban eszét tökéletesen semlegesítette mardosó ösztöne. Enni akart, falni, zabálni, fuldokolni az édes hústól, míg csak el nem telik az élet gyönyörűségével. Teste körül még szikrát vetett az átáramló életenergia, mikor Orb már mélyen az orgling puha húsába vájta agyarait és nem állhatta meg, hogy melléből fel ne szakadjon egy kéjes nyögés, amint ínyén szétáramlott az édes, micintől dús lé.
- Látom, jó az étvágyad, galetki!
A selymesen lágy, mégis dermesztően hideg szavak ostorként vágtak végig a renegáton. Az ifjú mágus fogai óriási darabot téptek ki a halott orglingból, miközben Orb megpördült és szétvetett lábakkal felkészült a küzdelemre. Mikor azonban a sötét járatban felismerte, hogy kik zavarják vadászatában, már csupán a menekülésre tudott gondolni.
- Mit akartok tőlem? - kérdezte, s igyekezett megfegyelmezni remegő hangszálait. A járatban, mely egy szakadékba torkolt, három alak állt. Kettő, a kék és vörös aurák vibrálásával körbeölelt férfiak elől, míg az idősebb, aki színes köpönyeget hordott, néhány biztonságos lépéssel hátrébb. Most is az utóbbi szólalt meg, miközben vékony ajkán hideg mosoly suhant át.
- Az orgling a mi szolgánk volt, galetki! Kárt okoztál nekünk.
Mielőtt Orb felelhetett volna, a Kék Testvér előre lépett, s dermesztő légáramot hozott magával, ahogy dühös gondolatait szavakba formálta.
- Kék-vörös Atyánk kártérítést követel, galetki!
- Mit adhatnék nektek egy bűzlő orglingért cserébe? - a mágus valamelyest visszanyerte magabiztosságát, mivel közben sikerült megrágnia és lenyelnie a húst. Óvatosan hátrébb lépett, mert nem szívlelte a szó szerint vérfagyasztó Kék Testvér közeledését, de sarkai máris a szakadékba lógtak. Néhány kavics koppanva a mélybe szédült.
- Az orgling nem túl nagy érték, hiszen van belőlük bőven a hegymélyben - szólt most Vörös Testvér. Szavai mintha mérgesen szisszenő lángokból állnának, felmelegítették a járat levegőjét. - Nekünk mégis fontos volt ez az egy, mert nincs időnk másikat beszerezni. Ezért cserébe az életed képzelhető csak el, mint megfelelő ajándék.
Orb Wrig kétségbeesésében minden öszegyűjtött és eddig tartalékolt varázserejét egyetlen mágikus igébe vonta össze. Mivel Kék Testvér állt hozzá valamivel közelebb, a mágus jégpajzsot vont izmoktól duzzadó teste köré, hogy annak védelmében a micinistákra jellemző testi erőt vesse be aztán. A fehéren vibráló erőtér meglepte a Kék Testvért, annál is inkább, mivel esze ágában sem volt támadni. Oldalra ugrott, hátha a nekivadult galetki egyenesen rárontana, s ezzel utat adott Vörös Testvérnek.
Mikor Orb Wrig megpillantotta az ébenbőrű körül remegő vörös aurát, már tudta, hogy ezen a napon hibát hibára halmozott. A jégpajzs ugyan immunissá tette a fagyból szőtt támadások iránt, de jelentősen rontotta ellenállását, ha tűzzel, vagy méreggel akarnak végezni vele. És Vörös Testvér láthatóan arra készült, hogy veleszületett mágikus hatalmát használja, mely a tűz erejére hagyatkozik. A renegát lelkében hirtelen mélységes nyugalom áradt szét. Meg fog halni, ami csupán azért a legkellemetlenebb dolog, mert végérvényes. És ha már nem tud változtatni ezen a tényen, legalább ő akarja eldönteni, hogyan lehelje ki a lelkét.
- Nem kapjátok meg az életenergiámat! - üvöltötte, és hátat fordítva a három torzszülöttnek, a szakadékba nézett.
Végül a zuhanás, a fekete sziklák éles peremei, s a csöndes puffanás odalenn mind elmaradt, mintha a sors nagy rendezője játékos ötlettől vezérelve meggondolta volna magát. Orb Wrignek beletelt néhány percbe, mire felfogta, mi történt, de addigra már a járat aljához verődtek testrészei fájdalmasan, amint a két testvér hálóba csavarva vonszolni kezdte valahová. Elfogták tehát, méghozzá a Kék-vörös Atya parancsára, a legnevetségesebb módon: dobóhálóval. Hogy ez az alkalmatosság honnan került elő, a renegátot nem érdekelte igazán.
Az sokkal inkább izgatta, hogy mit hoz számára a holnap.
- Ezek nem igazi begyűjtők - szólt a hatvanharmadik napon Marnian. Krusa lenyelte az imént szétrágott bogarat, aminek nevét nem tudta, de ízletesnek bizonyult, majd a lányra nézett. Tetszett neki Marnian erős alkata, kislányosan, de máris ingerlően domborodó inge, mandula vágású szeme, s benne a tűz, ami oly szokatlan a nőknél, s tán ettől még izgalmasabb.
- Tudom - felelt a fiú halkan, nehogy a maradék gyerekektől távolabb lekuporodott őrök közül meghallja valamelyik. - Az első nap sejtettem, hogy nem a lárvaszintre visznek minket. Elraboltak.
Marnian elővett egy húsos, hófehér gombafejet és beleharapott. Krusa tudta, hogy a lány, bár vegetáriánus, ki nem állhatja a gombák semleges, vagy inkább mégis kissé kesernyés ízét. S ez az újabb ellentmondás tovább fokozta rokonszenvét. Ha nem így találkozunk... - de nem gondolta tovább, mert az álmodozás fájdalmat, a kín óvatlanságot okozott, s az óvatlanság egyenlő a halállal.
- Hová visznek minket? - súgta Marnian a kérdést, és közben közelebb húzódott Krusához, aki megérezte a lány illatát, s ez olyan különös dolgokat mozdított meg benne, amik eddig szunnyadtak, vagy meg sem születtek a lelkében.
- Nem tudok tájékozódni a hegymélyben. A saját szintemen kívül még soha nem jártam, de úgy sejtem, a csatornaszintek egyikén lehetünk.
- Mama! Mama! - az éles sikoly felzavart néhány közelben lapuló erszényest, és persze a katonákat. A gyerek, aki talán az otthoniakról álmodott, verejtékben úszva talpra szökkent, és teljes erejéből rohanni kezdett vakon, semerre sem nézve. Krusa infralátása követte egy ideig. A vörös hőfolt egy hatalmas csattanás kíséretében megtorpant: a gyerek egyenesen nekirohant fejjel a barlang falának és elájult. A katona, amelyik az üldözésére indult, felnyalábolta, mintha csupán néhány száraz gyökérszál volna, és visszahozva az alvó gyerekek közé dobta.
- Ők is fáradtak - intett kerek állával az őrök felé Marnian. - Ha nem jelentenénk számukra pénzt, már régen végeztek volna mindannyiunkkal.
- Ha nem jelentenénk nekik pénzt, el sem rabolnak - felelt Krusa keserűen. - Te túl akarod élni?
A galetki lány meglepve rázta félre mandulavágású szeméből kusza haját. Ez a mozdulat szokása volt, és ha Krusa nem tiltotta volna meg magának, hogy érezzen, akkor szerette volna ezt a mozdulatot.
- Persze, hogy túl akarom élni! - Marnian hangjában ingerültség bujkált. - Az élet gyönyörű dolog, és én még annyi mindent nem...
- Rendben, akkor mindig maradj a közelemben - bólintott Krusa, mert legkevésbé az élet szépségeiről akart most hallani. Eleget sajgott már a lelke eddig is. - Nem tudom, hová visznek, de ha már útközben sem ér semmit az életünk, pedig pénzt jelentünk, akkor a végállomáson biztosan a halál vár.
Marnian még közelebb húzódott Krusához, és megérintette a fiú kezét.
- Szökés?! - lehelte.
- Meglátjuk - Krusa a szeme sarkából látta, hogy a katonák felállnak, és rugdosni kezdik a galetki gyerekeket, akik közül egy ismét örökre mozdulatlan maradt.
- Ez átálmodta magát az Árnyvilágba! - kiáltott a katona, majd tovább noszogatta a többieket.
Krusa talpra segítette a lányt, s ezzel a mozdulattal lemondott saját életéről. Tudta jól, hogy ha szeretni kezd, akkor figyelme, ereje, akarata megoszlik, pedig csakis egyikük élheti túl azt, amibe belekeveredtek. Marnian csodálatos szeme azonban rést ütött a páncélon, amit lelke köré vont, s valahogy nem is bánta ezt a végzetes áldozatot, mert helyette kapott egy mosolyt.
A járat, amibe beterelték őket, meredeken tartott lefelé.
Orb Wrig, a renegát galetki lenyelte az orgling szolga bal hátsó combjának, s egyben egész testének utolsó maradványát. Megnyalta szája szélét, bár ez a falat már kissé büdös volt, hiszen együtt hevert a ketrec alján a régen leszopogatott csontokkal immár hatodik napja. Orb azonban nem volt abban a helyzetben, hogy kényeskedjék. Az Atya és két "fia", akik hűséges testőrei voltak az öregnek, miután a hálóval bevonszolták a barlangba, rázárták a ketrec ajtaját. A mágus rögtön szabadjára engedte érzékeit, de azok rémülten húzódtak vissza a rácsokból áradó erőtől. Idegeit, mikor megpróbált némi manát gyűjteni, rögtön égető fájdalom árasztotta el, s ebből Orb megértette: az Atya felszerelései között akad néhány ügyes trükk. Például maga a ketrec, mely mágikusan is elzárta azt, aki benne volt, nem csupán fizikailag.
Élelmet legalább adtak neki. Az orgling tetemét még első nap bepréselték hozzá, és bíztatták, hogy egyen nyugodtan, szükség lesz az erejére. A mágus el sem tudta képzelni, az Atya számára milyen hasznot hajthatna ő, de csöppet sem volt nyugodt, ahányszor a torzszülöttek beléptek a barlangba.
A mennyezetről lelógó cseppköveket már mind feketére kormozták a falikarokban álló fáklyák, melyeknek remegő fényénél Orb körben egy tucat ketrecet számolt meg. Mind üresen, kitárt ajtóval álltak, de a talajon, a rothadó növényi maradványokból ürülék szaga párolgott, ami jelezte, hogy nemrégen még volt lakója mindegyiknek. A ketreceken kívül csupán egy különös tárgyat vett észre a fiatal mágus. A tükör a terem közepén állt, oldalt Orbnak, aki így nem láthatta magát benne, de ennek csak örülni tudott. A félelmetes alkalmatosság ugyanis szinte folyamatosan hideg, elhaló sóhajokat, tompa nyögéseket, távoli sikolyokat hallatott, s felszíne mintha néha kidudorodott volna, bár ebben Orb nem volt biztos. A faragott kereten kacskaringózó szörnyalakok, csápok, fogazott pofák és eszelős szemek semmi jót nem ígértek annak, aki belenéz a tükörbe.
Orb Wrig hirtelen ketrece leghátsó, sötét sarkába kuporodott, fejére húzta köpenye rongyos szélét, s a szövet repedésein lesett kifelé. A három szörnyszülött léptei közeledtek az egyik járatból (legalább tucatnyi nyílt a barlangból), s ez a puszta tény iszonyattal töltötte el a renegátot. Jobb csuklóján fájdalom lüktetett át, mert előző nap, csupán szórakozásból, Kék Testvér túl közel állt a ketrechez, s aurája súrolta Orb kezét, mely ettől nyomban feketére fagyott kétkörömnyi felületen.
A bejárat melletti fáklyák sisteregve szikrát vetettek, amint Kék Testvér aurája megérintette lángjukat, majd eleven erőre kaptak, mikor Vörös Testvér haladt el mellettük. A két fivér körülnézett, állandóan figyelő tekintetüket nem kerülhette el a legapróbb változás sem. Néhány szempillantás után úgy vélték, hogy semmi veszély nem fenyeget. Ekkor aurájuk kissé elhalványodott, s az Atya követte őket.
- Vörös Testvér, vezesd ide a vendéget - szólt az öreg halk, rekedt hangon. - Légy vele udvarias, türelmes, hiszen tudod: tőle kapjuk mindazt, amire szükségünk van.
Vörös Testvér röpke féltékenységgel pillantott fivérére, aki néhány percig kettesben maradhat az Atyával, majd egy másik járaton távozott. Mivel most nem volt, ami kiegyenlítse Kék Testvér jelenlétét, a barlang hőmérséklete hirtelen dermesztővé vált, zúzmara ült meg a sziklákon, és a cseppkövek végén jéggé dermedtek a leesni készülő ásványok.
Orb Wrig igyekezett minél kisebbre összehúzni önmagát a ketrec sarkában, bár lelke másik felét (a bátrabbikat) majd' szétvetette a kíváncsiság. Úgy sejtette, hogy mivel az orgling testének utolsó cafata is elfogyott, és fogvatartói bizonyára nem fognak vadászni helyette, így közeledik rabsága vége. De hogy ez miként fog bekövetkezni, arról csakis rossz elképzelései voltak.
A Kék-vörös Atya a tükör elé állt, és úgy szemlélte, mintha nem önmagát, de legkedvesebb gyermekét látná benne. Orb ugyan mágus volt, mégis kiverte a verejték, mikor azt látta, hogy a szürke üvegfelület határozottan kidomborodik az Atya felé, eltátott szájú arcot formázva. Lelket borzoló sóhaj szállt át a barlangon, amilyet élő torok ki nem adhat magából. Az Atya hirtelen az Orbot őrző ketrec felé fordult, majd az ismét kisimuló tükröt elhagyva a mágushoz lépett.
- Hogy érzed magad, galetki? - kérdezte rekedt, mégis lágy hangján.
- Gyűlölöm, ha így szólítanak. És gyűlölöm, ha fogságba vetnek, állott húst adnak enni és megdermesztik körülöttem a levegőt - válaszolt dacosan Orb. Az Atya reszelős nevetést hallatott.
- Eddig mást nem is hallottam tőled, csak hogy mit gyűlölsz. Így nem sok örömöd lehet az életben.
- Talán, ha elkószálhatnék a magam kedve szerint, akkor megváltozna a hangulatom - a renegát elhatározta, hogy kiugrasztja a mikropoidot a sziklafedezékből, ahogy mondani szokás. - Miért tartasz engem fogva? Ti nem esztek galetkiket, s lehetőleg elkerülitek a fajtámat. Terved van velem?
Az Atya elgondolkodva nézte a rongyokba csavart, sarokban kucorgó, izzó szemű mágust, és már nem nevetett.
- Tartalék vagy, galetki - legyintett lemondóan az öreg. - Még tartaléknak is silány, de azért... majd meglátjuk.
Ettől nem lettem okosabb - vicsorgott gondolatban Orb Wrig. Már éppen tovább akart faggatózni, ekkor azonban a hőmérséklet gyorsan emelkedni kezdett, azt jelezve, hogy Vörös Testvér visszatér. Az Atya hátat fordított a ketrecnek és úgy állt a tükör mellé, mintha legkedvesebb lányát készülne bemutatni a gazdag kérőnek. A szemközti járatból forró levegő áramlott be, majd felderengett Vörös Testvér aurája is. A fivér mögött két árnyalak közeledett. Mindkettő galetki termetű volt, köpönyegbe burkolta testét, és csuklyával takarta el a fejét. Mikor megálltak az Atya előtt, Orb tisztán látta, hogy az egyik alak fényes vértet, egyenes kardot visel, míg a másik ruhája a hegymélye legdrágább szöveteiből varratott. A fegyveres izmos csápjaival szorosan átölelve tartotta urát, aki már alig bírt lépni, folyvást megbotlott, s mikor szóra nyitotta ajkát, a levegő erőtlen sípolással tört fel a torkából.
- Üdvözöllek, Kék-vörös Atya! - hangzott a csuklya alól. - Bocsásd meg, ha nem tartom be a szokásos udvariassági formulákat, de immár az evést, beszédet, sőt, az alvást is szolgáimmal végeztetem el, mert nincs rá erőm.
- Nem tarthat már sokáig ez a rettenetes állapotod, bölcs Carmacor uram - hajolt meg a vendég előtt az Atya, miközben intett a fivéreknek, hogy álljanak kissé távolabb, nehogy aurájuk kellemetlenséget okozzon a galetki nemesnek. - Amennyiben meg voltál elégedve szolgálataimmal három hegymélyi folyóáradással korábban, úgy most is biztosra veheted az áldásos hatást.
A renegát mágus egészen megfeledkezett félelmeiről, látva, hogy egy Kék-vörös Atya barátságos csevegésbe merül a galetkik közül eggyel. S nem is akárkivel, de egyenesen Carmacor nemesúrral, a Rúvel hegy Kutyaszintjének kereskedelmi főtisztségviselőjével. A fegyveres galetki, miután meggyőződött róla, hogy gazdája többé-kevésbé biztonságosan megáll a saját lábán, egészen a barlang faláig hátrált, és jobb csápjának izmoktól duzzadó végét rátekerte kardja markolatára. A fivérek egyetlen pillanatra sem tévesztették szem elől az idegeneket, bár biztosra lehetett venni, hogy ez most nem az ellenségeskedés ideje.
Az Atya vékony karjait egymásba fonva a tükör mögé állt, míg Carmacor azzal szemben helyezkedett el. Orb jól látta, hogy a nemes galetki minden ízében remeg a gyöngeségtől. Egyértelmű volt, hogy az öregségen kívül ezer más baj is gyötri szervezetét. A végeláthatatlan tivornyák, mértéktelen falánkság, válogatás nélküli szerelem, a bódító italok és gombák mind-mind követelték saját porciójukat az élettől. Carmacor a végét járta.
Orb Wrig elborzadva figyelte, mi következik. Bár manát nem gyűjthetett ketrecében, azt mégis felfogták kifinomult érzékei, hogy a tükör rettenetes varázserővel bír. Mióta Carmacor elébe állt, a szürke felületet hullámok, fodrok járták át, izgatott remegéssel rezdült a matt mély, és mintha ezer lélek elhaló sóhaja versenyzett volna egymással, hogy hangosabb legyen a többinél.
- Uram, ha tiszteled és féled a hegymélyi vulkánok tüzét, és a járatokban törtető gleccserek jegét, engedd, hogy fiaim megérintsenek - az Atya torkából dörögve robbantak ki a szavak, mire a renegát egy mikropoidnál is kisebbre igyekezte összehúzni magát. A galetki vénség válaszolni már nem tudott, mintha imént a hangot is kísérője préselte volna ki tüdejéből, hát csak bólintott. A fivérek közelebb léptek hozzá két oldalról, hogy fehéren és vörösen vibráló aurájuk végül a galetki jobb és baloldalához ért. Orb Wrig érezte a megperzselt, és keménnyé fagyasztott hús elkeveredő illatát, de a vén galetkin nyoma sem volt a kínnak. Valamiféle transzba eshetett, ráncos képét a tükörre emelte, majd felé nyújtotta mindhárom kezét.
A renegát majdnem felsikoltott rémületében. A mana láthatatlan hulláma áttörte a rácsok védelmét, de oly gyorsan és váratlanul suhant tova, hogy Orbnak nem volt ideje megnyitni előtte tudatát. Most azonban ez nem is tudta igazán dühíteni, mert a látvány minden gondolatát lefoglalta.
A tükör ezüstös felülete hirtelen kitüremkedett, legalább ezer különböző ponton, s azok közül mind egy-egy apró galetki fej volt. Arcok, szájak, szemek, ajkak, fogak és orrok nyúltak, törekedtek a vénség kezei irányába. Carmacor sorra tapogatta mindet, s amint ujjai az üres szemüregekbe hatoltak, a fejek hangos fortyanással semmivé pattantak, mint megannyi túlérett gombatüsző. Az apró koponyákból pedig életenergia kék szikrái húztak ívet, s robbantak egyenesen a galetki nemes aszott mellkasába.
Orb Wrig szemeláttára fiatalodott meg, kapott életre, nyert gyermekien üde bőrt, friss vértől lüktető izmokat Carmacor nemesúr. Ez önmagában azonban, ha hihetetlenül magas szintű, de mégis csak közönséges mágia lett volna - ha a renegát meg nem érti, hogy a tükörből kifelé türemkedő koponyák mind nemrég még élő, eleven galetki gyermekek lelkei voltak. Hirtelen felfogta, miért vonszolta egy galetki kislány hulláját az orgling szolga abban a járatban, egyenesen a szakadék irányába. S azt is megértette, hogy a tükör egy tároló, mely őrzi az életenergiát mindaddig, míg el nem jön a felhasználás ideje. Carmacor bizonyára pontosan tudta, hogy galetki gyerekek halnak meg miatta, s életenergiájuk hosszabbítja az ő létezését, ad neki erőt a természet szabta határon túl is.
Olyan ez, mint mikor idős férfi fiatal lányt ölel. Szerelmet hazudik, mert nincs elég bölcsessége, hogy beismerje: csupán a megvénüléstől tart.
Orb Wrig nem tudta, mit cselekszik. Felugrott ketrece sarkából, üvöltve a rácsoknak rontott és őrjöngve próbálta széttépni, elgörbíteni azokat. Szeme nem látott, füle nem hallott, bőre nem érzékelt. Egyelten lüktető vágyakozássá változott: végezni akart Carmacorral, aki százával szippantotta magába a galetki gyermekek életenergiáját, és ítélte ezzel végső pusztulásra a lelküket. A renegát hitt abban, hogy a galetki halála után részévé válik egy jobb szellemvilágnak, de amit a tükörben látott, az a vulkánok gonosz, mindent elpusztító öle volt, ahonnan csak kín születhet.
A fivérek auráját meggyengítette, hogy részt vettek a varázslatban, az Atya pedig észre sem vette, hogy a fogoly galetki tombol. A tükör felszínéről elfogyott az utolsó apró koponya is, Carmacor erőtől duzzadva, de még transzban állt a barlang közepén. Így egyedül a köpenyébe burkolózott katona törődött Orb Wrig üvöltésével. Három hatalmas ugrással a ketrec mellett termett, és a durva szövésű ruha alól előugró, csontlemezekkel borított öklével homlokon vágta a renegátot. Az nyekkent, amint tüdejéből kipréselődött a levegő, majd ott helyben összerogyott. A katona ekkor leguggolt mellé, eddig kardot markoló csápja bekígyózott a rácsok között, és szorosan rátekeredett Orb torkára.
- Az idő isteneket öl!
A renegát hosszú órákkal később még mindig szédelegve ült rácsoknak támasztott fejjel, elkerekedett szemmel, és azon tűnődött, miért súgta a fenti szavakat a fülébe az a katona. Magyarázatként csupán az az apró, kék színű kristály szolgálhatott, amit a fegyveres észrevétlenül Orb kezébe csúsztatott, miközben úgy tett, mintha fojtogatná.
Csakhogy a renegát mágustanoncnak halvány elképzelése sem volt arról, mire jó az a kék kristály.
Végül tizenketten maradtak életben. A katonák visszaverték a sáskaharcosok váratlan támadását, bár ketten közülük is elhullottak a csatában, a gyerekekkel azonban egyikük sem törődött. Krusa megragadta Marnian karját, és két szikla közé lökte a lányt, majd maga is bepréselte testét a fedezékbe. A bőrvértes harcost éppen fölöttük belezte ki az egyik óriás rovar, sűrű vére a hátukra patakzott, s talán ennek köszönhették, hogy végül nem vették őket észre.
A legtöbb áldozatot azonban a katonák azon döntése eredményezte, hogy ne kerüljék ki a vulkánikus gőzmedencék csarnokát. A mérges gázok nehezebbek voltak a levegőnél, így alacsonyan maradtak, s nem árthattak az átlag magasságú galetkiknek. A gyerekek azonban bőven lélegeztek a sárga ködből, s úgy hullottak, mint jéglehelettől a vámpírdenevérek.
Krusa tudata már csupán három feladat ellátására volt képes. Ment, ha felszólították, megállt, ha azt parancsolták. Szeme Marnian alakját fogta fel a világmindenség közepének, őt el nem veszítette soha, s bármi is fenyegette a lányt, Krusa rögtön ott termett. A harmadik szentséggé a szökés meg-megújuló terve vált számára, de erre egyelőre egyetlen jó alkalom sem adódott.
A bőrvértes parancsnoki helyét egy óriási, vörös copfokat, négy szőrös-karmos mancsot és két szarvat viselő galetki vette át. Szűk járatban botorkáltak előre, Krusa minduntalan megbotlott, de már nem érzett sem fáradtságot, sem félelmet. Marnian minden pihenő alkalmával néhány kövér rovart gyömöszölt a fiú szájába, szeretetből, s korán feltámadt anyai ösztönei parancsára, bár ő sem fogott fel sokkal többet a világból, mint a fiú.
A járatban elől, messze a menet élétől hirtelen vörös fény derengett fel. A négymancsos galetki elbődült, mire a gyerekek azonnal a földre rogytak, azt gondolva: elérkezett a pihenő ideje. A hátul ostort lóbáló katonák azonban rögtön talpra kényszerítették őket, hogy azután egy némileg kiszélesedő folyosószakaszba tereljenek mindenkit. Itt a vörös fény még erősebbé vált, mire már Krusa is felfigyelt. Megfogta Marnian vékony vállát, és lenyomta a lányt, hogy átlásson fölötte. Ebből az érintésből Marnian tudta: a fiú valami szokatlanra bukkant, s előbb ő akarja alaposan megszemlélni.
Krusa a torzszülötteket bemutató oktatások pszionikus "besugárzásai" során már látott Vörös Testvért, most mégis megdöbbent. A mélység titokzatos vándora körül vibráló vörös aura végtelen számú lángocskát rajzolt ki, nem titkolva senki előtt, hogy érintésük, vagy csupán közelségük irtózatos fájdalmat képes okozni. A fiú előbb azt gondolta, újabb véres csata elé néznek, s máris körbe járatta tekintetét, hogy Marniannak fedezéket, vagy a szökéshez biztos utat találjon. Hamarosan azonban rádöbbent, hogy a vörös copfos galetki a legnagyobb barátságban beszélget a torzszülöttel, amit pedig oktatói mindig a lehetetlen kategóriájába soroltak.
Krusa már sokkal többet tudott a hegymélyi életről, mint amennyit a szülei elárultak neki a békés Városlakók szintjének családi vacsorái közben.
A Vörös Testvér undorral ében arcán megszemlélte a gyerekek végtelenül elcsigázott sorát, majd ismét a bárgyún vigyorgó katonához fordult.
- Az Atya haragos lesz - mondta. - Ezek a galetki férgek gyöngék, alig van bennük életenergia.
A négymancsos idétlenül rángatta vállát.
- Nem tehetek róla. Hosszú az út, el kell kerülnünk minden galetki őrjáratot, karavánt és vadászt. Ahol pedig ilyenek nem járnak, ott hemzsegnek a torzszülöttek. Bragtát és még kettőt levágták a sáskák, és a kölykökkel is csak a gond...
A Vörös Testvért nem érdekelte a magyarázkodás. Hátat fordított a katonának és már el is nyelte a tovavezető folyosó, mely enyhén lejtett lefelé. A katonák ostorai nyomban csattogni kezdtek, most még vadabbul, mint az út során bármikor. Gyorsan túl akartak lenni az egész ceremónián.
Krusa bágyadt tekintete körbetapogatta a csarnokot, ahol végül megálljt parancsoltak a gyerekeknek. Körben fekete ketrecek sorakoztak, tárt ajtókkal, bűzlő növényi alommal beszórva. Az egyikben mintha sötét árny mozdult volna, s a fiút, Marniant és még két kölyköt éppen annak szomszédságában helyeztek el. Amint rájuk csattant az ajtó, Krusa elterült a puha almon, de igyekezett ébren maradni. A barlangban három idegen járta sorra a ketreceket, közülük egy színes köpönyeges vénség elégedetlenül csóválta gyér szakállal keretezett fejét.
- Alig hoztatok valamit, s még az is épp csak él - fordult az Atya végül a katonák vezetőjéhez. Az nem mert tiltakozni. - Megkapjátok a pénzetek, de most utoljára. Háromszor ennyi gyereket akarok, legalábbis jó állapotban.
Arannyal tömött erszény csörrent, s a katonák halkan morogva távoztak. Krusa Marnian mögé feküdt, védőn átölelte a lány vállát, s miután megbizonyosodott, hogy újabb veszély nem fenyeget, mély álomba merült.
Bőven kaptak enni, békén hagyták őket és óvták az egészségüket, így Krusa hamarosan azt vette észre, hogy a galetki gyerekek sorban erőre kapnak. A három torzszülöttet alig látták, a fivérek néha rájuk néztek ugyan, de leginkább egy orgling szolga szuszogott a rácsok környékén, friss vizet és ételt hozva, vagy eltakarítva az ürüléket. Az orgling a harmadik napon jelent meg először, alaposan összeverve, s ebből a fiú sejtette: csak most kaphatták el és kényszerítették munkára.
A szomszédos ketrec lakója bizalmatlanul figyelte a gyerekeket, és éhesen bámulta az orglingot. Krusa látta, hogy galetki az illető, a homlokára, szemhéjára tetovált jelekből ítélve renegát mágustanonc, s ezért ő sem szándékozott szóba állni vele. A közös rabságnál azonban talán csak a közös szenvedések képesek jobban megváltoztatni az értelmes elme öröknek hitt elveit. Krusa hamarosan már semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy ismerkedjen az idegennel, még ha az el is árulta valaha egész népét. Hiszen az a bizonyos nép most elérhetetlen messzeségbe került tőlük, mintha soha nem is létezett volna.
- Ki vagy? - súgta a fiú a rácsokhoz húzódva, mert nem akarta, hogy a közeli járatokban őrködő fivérek valamelyike meghallja. Csupán két dolgot tiltottak meg nekik, mióta itt voltak: a távozást és a beszédet.
- Orb, a mágus - felelt a rongyokba csavart galetki, s égő szemét szinte belefúrta a fiú koponyájába. - Hát te?
- Krusa, a... szökevény - mondta.
- Szökevény?! És ugyan honnan szöktél meg?
- Még sehonnan. Innen fogok.
Krusa azt várta, hogy a fiatal mágustanonc kineveti, de az inkább elismerően pillantott rá.
- Nem lesz könnyű, de ha eszedbe jut a megoldás, szólj nekem is - Orb iszonyodva mutatott a barlang közepén álló tükörre. - Semmit sem szeretnék jobban, mint nagyon messze kerülni attól.
A ketrecekkel átellenes oldalon megjelent a Vörös Testvér, így mindenki elhallgatott, aki eddig suttogva beszélgetett másokkal. A torzszülött egyenesen az első ketrechez ment, kinyitotta ajtaját, és rámutatott aurától övezett kezével az egyik lányra.
- Te! Gyere ki!
A galetki kislány négykézláb hagyta el a ketrecet, szeméből könnyek potyogtak, ajka minduntalan lefelé görbült. Szinte tapintható volt körülötte a rettegés. A Vörös Testvér megmutatta, hova álljon (éppen szembe a tükörrel), majd hátrébb húzódott. Egy másik járaton Kék Testvér és az Atya érkezett meg. Krusa érezte, hogy a rácsokon átnyúlva Orb csontos ujjai a karjába markolnak.
- Most ne nézz oda, hacsak nem akarsz egész életedre rémálmoktól gyötrődni!
A fiú azonban csak annyi időre fordult el, míg meggyőződött róla, hogy Marnian jól van-e. A lány valószínűleg megsejtette, mi következik, mert egész közel húzódott Krusához, és arcát a kölyök vállgödrébe temette.
Az Atya megszemlélte a Vörös Testvér által kiválasztott kislányt, s úgy tűnt, elégedett. A gyermek felépült, némileg meg is hízott, majdnem olyan egészségesnek látszott, mint mikor elhurcolták a hegymélybe. Krusa minden mozdulatát megfigyelte a torzszülötteknek, az egész mágikus eljárásnak, mert ösztönei azt súgták: mindez még fontossá válik számára.
A galetki kislány egész testében remegett, s úgy bámult a matt felületű tükörre, mint akit megbabonáztak. A fiú biztos volt benne, hogy az Atya valóban alkalmaz valamiféle, révületet előidéző varázslatot, mivel a lány hirtelen elemelkedett a talajtól, hajszálai szintén lebegni kezdtek, és halk énekszó hangzott a torkából.
A tükör, mint egy éhes, dimenziókon túli ragadozó, hirtelen kidomborodott, karmokat növesztett önmagából, majd megragadta a kislányt. Az egész oly gyorsan történt, hogy Krusának emlékezetből kellett újra felidéznie a részleteket. A szürke karmok egyike behatolt a galetki lány mellkasába, bár vér, seb nem látszott. Az áldozat egyetlen pillanat alatt halt meg, ernyedt el, s már ontotta is magából az életenergiát, mely sokkal erősebb, dúsabb, fényesebb volt, mint a felnőtt galetkiké. Csakhogy a kék szikrák most nem áradtak szét, megkeresve a gyilkost, hogy belé hatoljanak, hanem gömbbé formálódtak a levegőben, és egyetlen iszonyatos villámcsapásként eltűntek a tükörben. A szürke karmok visszahúzódtak, a matt felület ezüstös formákba gyűrűzött még egy ideig, majd megfagyott, mint a barlangi tavak felszíne.
- Így járunk mind - nyöszörögte közel a pánikhoz Orb Wrig. - Aztán jön valami rohadt nagyúr, akinek már régen az Árnyvilágban volna a helye, és ő megkapja mind az életenergiánkat, hogy újra fiatal és erős legyen.
Krusa Marnian haját simogatta, miközben végignézte, hogy az orgling szolga bal bokájánál fogva elvonszolja a galetki kislány holttestét. A fiú nem érzett gyűlöletet, félelmet, fájdalmat. Csupán azt tudta, hogy Marniannal ezt nem fogják megtenni a torzszülöttek.
A harmadik gyereket állították a tükör elé, mikor Krusa meglátta Orb markában a kék kristályt. Hiába kérdezte, mire való, hogyan szerezte a mágus és miért nem vették el tőle a fivérek, az ifjú galetki elméje kezdett teljesen elborulni a rettegéstől, s így már új barátjában sem bízott meg.
Negyedik áldozatként azonban Orbot választotta a Kék Testvér. A mágus őrült sikoltozásba, vergődésbe kezdett, mikor kinyitották ketrece ajtaját, s a kristályt a torzszülött felé hajította. A kék ásvány megpattant az egyik rácson, pörgött, csattant, majd irányt változtatva egyenesen Krusa ölébe hullott. A fivér észre sem vette, mert teljesen lefoglalta a mágustanonccal való birkózás. Bár a Kék Testvér tompította aurája erejét, mégis, ahol megmarkolta Orbot, ott a galetki bőre feketére fagyott. Végül az Atya egyetlen kézmozdulattal révületbe ejtette a szerencsétlen fickót, aki így bárgyú arckifejezéssel tűrte, amint a tükör szellemmarka behatol a mellkasába, és összeroppantja a szívét.
Krusa tenyerébe szorította a kristályt, s remélte, hogy nem csapják be az ösztönei: a menekülés egyetlen reményét sejtette az ásványban, melynek mélyén vidám fények sziporkáztak olyankor is, mikor a barlangban minden más világosságot megfojtottak.
A Vörös Testvér jött érte. Kitárta a ketrec ajtaját, és apró lángokkal övezett ujjával egyenesen Krusa homlokára mutatott.
- Te! Gyere!
A galetki fiú megérintette Marnian arcát, még utoljára érezni akarta a lány bőrének melegét, és látni szemében az életet és szeretetet, de csak hidegverejtéket és félelmet kapott. Felállt, búcsút intett a többieknek is, majd kilépett a ketrecből. A barlangba ekkor lépett be a Kék Testvér, mögötte az Atyával. Az utóbbi összevont szemmel figyelte a fiú mozdulatait, melyekből halálraszántság sugárzott. Mikor Krusa rá emelte tekintetét, a torzszülöttön bizonytalanság hullámzott át, és a tükör felülete sem kifelé, hanem önmagába hajlott. A kábítás varázslata azonban megtette a hatását, Krusa teste elemelkedett a talajtól, izmai erejére már nem volt szüksége.
A fiú lehunyt szemei mögött mélységes, sötét kutat látott, ami húzta, rántotta magába. Valahonnan oldalról azonban kék szikra pattant, fénye elárasztotta a szellemvilágot, s vidám alakokat teremtett, melyek körbetáncolták a kutat. Krusa újra látott. A tükör valódi lényét pillantotta meg, az asztráltér förtelmes szörnyetegét, mely lelkeket zabál. A vaskos test nedvesen csillogott a semmiben, a három busa fej hatalmas agyarakkal nyúlt áldozata felé, mohó, lila szemek tapogatták végig a fiú kivetülését.
Krusa a való világban szorosabban markolta meg a kék kristályt, mire az asztráltérben kard szikrázott fel a kezében. A szörnyeteg nyomban hátrébb húzódott, de nem volt képes elmenekülni a fiútól, mert óriási féregtestét mágikus láncok csatolták a tükörhöz. Ősi csapda lehetett ez, melybe egy rég halott nagymester ejtette a szörnyet, s a Kék-vörös Atyának egyszerűen csak szerencséje volt, mert rátalált a hegymélyben, és megfejtette, hogyan hasznosíthatná. A lélekszívó csupán az áldozat tudatát, mentális lényét habzsolta fel, az életerejét azonban elraktározta, s mikor a tükör gazdája arra utasította, egyszerre visszaöklendezte mindet egy meghatározott élőlénybe.
Krusa tudta, hogy egyetlen jól irányzott döféssel végezhetne a szörnyeteggel. Akkor elmúlna a kábulat, ő magához térne a való világban, és az Atya többé nem használhatná a tükröt. Csakhogy ez nem oldana meg semmit. A fivérek rögtön lemészárolnák a galetki foglyokat, közöttük Marniant, majd elbujdosnának a hegymély más szintjeire, és soha nem derülne ki, miféle förtelmes "üzletet" vezettek itt egy ideig. Akárki adta is Orbnak a kristályt, az tudta: miután az asztrálkard végzett a szörnyeteggel, a való világba visszatérőnek még a torzszülöttekkel is meg kell küzdenie. A mágustanonc képes lett volna erre, hiszen manát gyűjthetne itt, míg az asztráltérben van. De Krusa csupán egy gyönge gyerek volt odaát.
Az asztrálféreg felbátorodott, amint azt látta, hogy ellenfele késlekedik a támadással. Mancsaival a szíve felé nyúlt, de el már nem érhette azt. Krusa elkerülte a támadást, majd a féreg hasához ugrott, és a kék karddal felhasította a gyomrát. Veszett visítás terjedt szét az asztráltérben. A fiú eldobta a kardot (a ketrecek elé koppant a kék kristály), és karjaival szétfeszítette a sebet, hogy belé bújjon.
Eggyé kell válnom vele! - ismételgette Krusa, mint egy mantrát, s bár érezte is, hogy asztrálteste becsusszan a szörnyetegbe. A mindenség kavargó színek forgatagává változott, égető kín árasztotta el a fiút, s tudta: fizikai testéből most szakadt ki a lelke. A ketrecben Marnian felzokogott, mikor látta, hogy Krusa élettelenül zuhan a barlang talajára.
Krusa hirtelen mindent élesen, vad kontrasztokban látott tündökölni. Immár a szörny részévé és irányítójává vált, megkapva annak erejét. A láncok, melyek a tükörhöz rögzítették a férget, most lepattantak, mivel a galetki értelem súlyát nem bírták elviselni. Az asztrálféreg ostoba lény volt, még ha más dimenzióban is létezett, de a finom érzelmekre, indulatokra képes lélek könnyedén megszabadulhatott az ősi átoktól. A féreg felujjongott, de ez csak néhány pillanatig tartott, míg meg nem érezte, hogy új gazdája van.
Krusa kirontott a tükörből, és gyűlölettől fűtve Vörös Testvér felé száguldott. A torzszülött lángorkánt fújt felé, de nem állíthatta meg az asztrálszörnyet. Léte utolsó, ellobbanó lángját a barlangszél fújta el. Krusa megfordult, óriási izomgyűrűi hullámokat vetve vitték Kék Testvér felé, aki az Atya elé ugorva akarta megvédeni mesterét. A jég hidege éppen úgy nem volt képes ártani a fiúnak, ahogyan a tűz. A Kék Testvér némán halt meg, anélkül, hogy valóban harcolhatott volna.
Az Atya sem próbált menekülni. A védővarázslat, amivel asztrálköpenyt vont maga köré, túl gyönge volt. Ha nem merítette volna ki a tükör mágiájának irányítása, talán megküzdhet Krusával, így azonban semmi reménye nem maradt. A fiú karmaival cafatokká tépte a köpönyeg ezüst szálait, majd torkon ragadta az Atya sötét lelkét, és energiahullámmá roppantotta.
Az asztrálféreg lassan megfordult, sorra feltépte a ketrecek ajtaját, majd farkával az egyik járatra mutatott, jelezve a tétovázó galetki gyerekeknek, hogy merre induljanak haza. Haza, ahová ő már soha nem térhet meg. Egykori teste a tükör előtt hevert, mellette Marnian térdelt, és a hideg homlokot melengette tenyerével. Krusa ösztönösen a lány felé nyúlt, de az iszonyodva elhátrált az asztrálféreg derengő mancsa elől.
Krusa hagyta, hogy undorító lénye átolvadjon az asztráltérbe, eltűnve Marnian szeme elől. Mikor a lány elindult a többiek után, hátra hagyva a fiú egykori testét, Krusa olyan távolságból követte, nehogy véletlenül is hozzá érjen Marnian aurájához, hideg borzongást okozva ezzel.
Életében később Marniant sokszor érte váratlan szerencse, vagy a véletlen sietett segítségére, esetleg különös örömöt és biztonságot érzett áradni maga körül, minden látható ok nélkül - de soha nem tudta meg, hogy egy galetki fiú lelke, asztrálféreg testbe börtönözve követi őt mindenhová. (A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 45 szavazat alapján 8.8)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Szívfaló (Ősök Városa novella). Létrehozás: 2004. július 22. 15:09:39 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 | Nyomtatási forma |
|