Unalom (Kalandok Földje novella)Kezdetben volt az unalom.
Egyetlen, teremtésről szóló vallásos szöveg sem kezdődik így, azonban ez nem zárja ki, hogy mégis ez legyen az igazság. A teremtő - Ghalla egyetlen lénye sem hívta így, tehát ez nem is név, csupán egy jelző - időtlen időkig megvolt magában. (Talán mert akkor még nem is létezett idő, azt a Halál istene hozta létre - de ne siessünk annyira előre.) Aztán egyszer csak valami ürességet érzett, egyfajta szellemi éhséget. A teremtő nem értette a dolgot. Mérhetetlenül intelligens volt és teljességgel tökéletes, ismert minden kérdést és mindegyikre tudta a választ. Alighogy ezt végiggondolta, már meg is fejtette a talányt: unatkozott. Szórakozni vágyott, de mivel briliáns elmével rendelkezett, pontosan megtervezte a játékát. Képzeljünk el egy sakkjátékost, aki egy milliószor milliós vagy még nagyobb táblán, milliónyi kis bábu összes lépésvariációját képes kielemezni egészen a játék minden egyes lehetséges végkimeneteléig. Nos, a teremtő éppen ezt tette. Ezután elgondolkodott, majd legyintett - legalábbis efféle gesztust tett a világegyetemben szétszórt végtelen számú atomjával - és azt gondolta: hadd menjen!
Összesűrítette anyagának egy jelentékeny részét és forogni kezdett. A pörgés hatására két spirálkar nyúlt ki belőle, majd levált róla, hogy önálló entitás legyen belőlük annak ellenére, hogy valójában a teremtő részei maradtak. Az entitások öntudatra ébredtek, és annak a jellemnek megfelelően kezdtek viselkedni, amelyet a teremtő beléjük plántált. Az egyik létrehozta a játéktér - nevezzük eztán Ghallának - bábuit, a másik pedig gondoskodott róla, hogy minden tárgy, élőlény és szellem elenyésszen, ha megtette azokat a lépéseket, amelyeket megszabtak neki. Még mielőtt észbe kaphattak volna, az Élet és a Halál istene lettek, minden dolgok urai és parancsolói. Mit tett eközben a teremtő? Azt, amit öröktől fogva csinált: fenntartotta az egyensúlyt. Talán még ő is meglepődött, amikor Ghallán egyre erősödött a jelentősége egy istennek, akinek nem volt neve, s ha mégis utalni akartak rá, azt mondták, a Mérleg ura. A teremtőből egészen hivatalosan isten lett, templomai épültek, imádkoztak hozzá, és áldozatot mutattak be neki - bár egyikből se jutott annyihoz, mint két társa.
A világ még nagyon fiatal volt, alig ezer éve teremtették, ami nem lett volna baj, de az istenei is ifjak voltak és tapasztalatlanok, ráadásul féltékenyek egymás hatalmára. Ahelyett, hogy felismerték volna mindkettőjük létezésének szükségszerűségét, el akarták pusztítani egymást. Harcuk katasztrofális következményekkel járt volna Ghallára nézve, ha a teremtő, a Mérleg ura nem tartotta volna fent erővel a köztük lévő egyensúlyt. Ám bármilyen szentségtörőnek is hangzik, az istenek háborúja nem sokban különbözik egy kocsmai verekedéstől. Ahogy ott, itt is az jár pórul, aki a kakaskodókat békíteni akarja, jelen esetben a Mérleg ura. Az Élet és Halál istene minden haragjukat reá zúdították, s ha elpusztítani nem is tudták, de atomjait újra szétszórták a világegyetemben. Azt hitték, nincs rá szükségük, csak egy jelentéktelen, mindenbe belekotyogó istenecske, akinek bármelyikük könnyűszerrel átveheti a helyét. Ritkán tévednek istenek ilyen nagyot.
Az időjárással kezdődött. A jól megszokott szelek elmaradtak, helyettük vagy házakat elsöprő szélviharok támadtak vagy hónapokig nem rezdült meg egyetlen falevél sem. Az évszakok megszokott rendje felborult. Az ősz után újra nyár lett, perzselően forró, majd hónapokon keresztül zuhogott az eső. Néha egyik napról a másikra váltott át a tomboló nyár dermesztően hideg télbe, hogy a harmadik nap szikrázó tavaszi napütésre ébredjenek Ghalla lakói. A templomok érezték meg a következő csapást. Bár az Élet és a Halál papjai örömmel vették birtokba a Mérleg urának szent helyeit, és kaparintották meg a neki szánt áldozatokat, hamar megkeseredett a falat a szájukban. Isteneik látszólag ugyanúgy fogadták áldozataikat, mint korábban, ám mégsem sikerült egyetlen új papot sem felszentelni. Eleinte az istenek pillanatnyi szeszélyének tulajdonították ezt, de aztán teltek az évek, és az atyák rádöbbentek, hogy valami nagyon nincs rendben. Sosem ismerték be, és soha nem is fogják, de uraikban nincs elég erő, hogy új híveiknek is megadják azt, amit a régieknek... Végül jött az áradás. Senki nem tudja, honnan jött a víz, de gyakorlatilag teljesen elárasztotta Ghallát. Csak a korábbi tengerszintnél jóval magasabban fekvő területek maradtak épségben, a többit elborította az óceán keserű vize. Bár a víz viszonylag lassan emelkedett, sosem tudjuk meg, hányan nyugszanak hullámsírban.
Ott, ahol régen Ghalla hatalmas, végtelenbe nyúló síkságai terültek el, most sós víz hullámzik, az óriási kontinensből csak szigetek és apró sziklazátonyok maradtak. Az emberek - már akik túlélték a katasztrófát - boldogulni igyekszenek, úgy mint régen, annak ellenére, hogy többé semmi sem lesz ugyanaz. Egyetlen dolog nem változott: az uralkodó elérhetetlenül messze trónol egy magas hegyoromra épített várában, és változatlanul hiszi, hogy ő ennek az országnak mindenható ura.
Háromszáz év telt el a kataklizma óta. Nem tudom, hogy tesz-e bármit is a király, fontosnak tartja-e bárki is, hogy volt valaha egy szebb világ, amelyhez vissza lehetne térni, újjá lehetne alkotni. Lehet, hogy mindenki belenyugodott a megváltoztathatatlannak tűnő tényekbe. Én mindenesetre megtettem a magamét, leírtam az eseményeket úgy, ahogy szerintem történtek. Évekig bújtam a könyvtárakat, míg nyomára bukkantam a Mérleg urának - a papok szinte minden utalást kitöröltek a könyvekből -, mert harminc esztendő elég volt, hogy kiirtsa őt az emberek emlékezetéből. Nem tudom, vissza lehet-e hozni - ha egyáltalán vissza akar térni talán közben már megunt játékszeréhez -, s hogy ehhez elegendő-e az imádságok ereje vagy nagyobb, hősiesebb cselekedetekre van-e szükség. Lehetséges, hogy nélküle is rendbe jönnek a dolgok, de lehet, hogy senki sem tehet semmit.
Mindenesetre én megtettem a magamét, fennen hirdettem és le is írtam a kezdetek kezdetét, az okot. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy holnap máglyára kerüljek. Halálom nagy látványosság lesz, legalább ennyi jut a népnek.
Katziakis szerzetes utolsó feljegyzése, amelyet egy barátja csempészett ki a cellájából közvetlenül a kivégzés előtt.
- Teremtés után 1237-ben, a levélhullás havának 5. napján.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 17 szavazat alapján 7.9)Létrehozás: 2004. július 6. 12:54:52 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 | Nyomtatási forma |
|