Ian Watson: Az Úr Világa (részlet)

EZÚTTAL AMIKOR szeretkezünk Peterrel, nem takarjuk el a hajóablakot. Szabadon lebegünk a kabin tompa fényeiben. Összesimulunk, megcsókoljuk egymást.

Odakint a hipertér: szemcsés, tompa tengere a remegő, inkoherens fénynek. Néha fényesebb, kaleidoszkópszerű örvények gyúlnak ki és halványulnak el ebben az alkonyatszerű óceánban, mintha távoli csillagok eltorzult, víz színén tükröződő képei lennének. De nem azok; a hajó műszerei nem tudják megfeleltetni a formájukat a csillagoknak. Ezek néha a saját hajónk halvány szellemképeként bukkannak fel, mintha valószínűtlen visszhangok lennének, amelyek megpróbálnak visszarántani minket a normál világűrbe. A hajó burkolatáról sodródva lepattanó apró atomok ezek talán, amelyek a hipertér határán tévelyegnek, és csomókba gyűlnek össze a hajónk nyomában mielőtt szétolvadnának a közönséges, csillagközi hidrogéngázok között.

- Milyen messze vagyunk a Földtől és milyen közel önmagunkhoz - mormogja Peter bársonyos hangon. Deréktól felfelé foltocskák ülnek a bőrén (kinyújtott ujjaimmal végigkövetem mintájukat), mintha a természet nem tudta volna eldönteni, hogy fehérre vagy borostyánszínűre alkossa meg a felsőtestét. A hipertér tompa ragyogásában a foltocskák mintha összeolvadnának, míg hófehér bőrű lábai nagyobbnak látszanak, erősebbnek és masszívabbnak, mint valójában. Peter meglehetősen alacsony és inas. És göndör, vörös haja van.

- Mégis, milyen messze, Amy? Itt sokkal könnyebben meg tudjuk mérni a saját közelségünket.

Nyelvünk, ujjaink, lábunk hosszú előjátéka után finoman a hívogató ágyra lebegünk. Mintha az akaratunk mozgatna minket. Idekint, a hipertérben valami különös kvázi-gravitáció uralkodik. De egymáshoz vonz minket egymás utáni erős vágyunk, így helyi gravitációs mezőt kelt a testünk.

A mező egymáshoz rögzít minket, mintha nemcsak a vágy, hanem a fizikai törvények is a kezünkre játszanának. Csak szélsőséges érzések váltják ki ezeket az erőket: a gyűlölet, a harag taszítóként lépne fel.

Az ágy pereme közeledik felénk, mi pedig odasüppedünk. Az idő elnyúlik, kitágul. Láthatatlan kötelékek húznak minket. Végül nekiütközünk, szorosan megöleljük egymást.

Peter belémsiklik. Duzzadó szövet lassú tánca, forró izom, pengő idegek. Eltelünk tőle. A kéj lassan feszül meg bennünk, mint valami hosszú, egyre csak nyúló idegszál, amely mintha sosem pattanna el. Csigaszerelem a miénk: két meztelen csiga lassú egymásba fonódása. Csúszós, izmok mozgatta világban szeretkezünk, két csiga, a párom szerelmi csápja altestemben duzzad. Gönyörűen szeretkeznek a csigák.

Odakint a hipertérben az örvények felizzanak majd újra elvegyülnek a teremtés alaktalan masszájában: a hajónk haladásának ujjlenyomatai ők. Az én ujjaim Peter testét tapintják, az övék az enyémet.

Közös orgazmusunk lassú lökéshullámként terjeszti ki kvázi-gravitációnkat a hajón át, melyet jól érez - ezt nagyon is tudjuk - a le-génység többi tagja is. Később kapunk majd megértő mosolyokat, a keresztnevet nem érdemlő Jacobiktól pedig grimaszt. (Lehetséges, hogy ő is szerelem gyümölcse volt egykor?) A többiek érzik, hogy mi voltunk azok, nem pedig René és Zoe, hiszen a mi jellegünket, a mi ízünket hordozza ez a lökéshullám. Ezen az úton nagyon közelről érezzük egymást.

Amikor végre szétválunk - szabad mozgáspályán újra a normális térben - Peter újra eltakarja a hajóablakot. A fehér fények halványabbra váltanak.

A kabinom falán fényképek sorakoznak azokról a különleges eseményekről, amelyeknek köszönhetően felfedezőútra keltünk: az Úr Világa üzenetei - angyalok és hírnökök megjelenése majd eltűnése. Itt vannak most a fényképen: fotók készültek az Úr hírnökeiről.

Eltöprengek ezen. Le lehetne fényképezni egy látomást, bármily valóságosnak tűnjön is? Mennyire kell valóságosnak tűnnie bármely eseménynek ahhoz, hogy valóságnak és ne képzelgésnek tartsuk? Ezek az angyalok a két kategória határán egyensúlyoztak. Nem úgy, mint a hajtómű, amelyet magukkal hoztak.

Peter tapsol egyet, én pedig felkapom a fejem. Máris elálmodoztam a fotóim előtt! Olyan könnyű elveszteni az időérzékét az embernek egy olyan helyen, ahol maga formálhatja az időt. Mióta is vagyunk úton? Örökkön-örökké és alig egy perce egyszerre. Az órák járnak, de hát ezek csak gépezetek. A valódi idő az érzékelésünkön múlik.

Peter felém dob egy köteg ruhát, hogy elkapjam. A kék kezeslábasom lustán úszik át a levegőn, keze és lába felfúvódik, mellén egy kis névtábla: AMY. Néhány papírcetli kiúszik a zsebéből és fehér pillangóként röpköd körülötte. Artista mozdulatokkal öltözünk. Felhúzom a mágneses bakancsot és finoman a padlóhoz cuppanok. AMY OOVE és PETER MUIR többé már nem szeretkező csigák, hanem a Föld első csillaghajójának űrhajósai.

Én pszichológus vagyok. És Peter? Nevezzük paratörténésznek: nem a földi dolgok, hanem a szent dolgok történésze, olyan eseményeké, amelyek a valós történelmen kívül, a hitben, legendákban történtek meg. Amikor először találkoztunk, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha ő a fej, akkor én vagyok az írás és fordítva. Feltérképeztem, hogy milyen mértékben maradhatunk "mások" egymásnak egy fokozatosan homogenizálódó világban. Megértettem, hogy ő is egyfajta elveszett aranykort keres, egy olyan világot, ahol az emberek közvetlenül kommunikálhatnak Istennel, egy világot, amelyhez elveszítettük a kulcsot. És amely világ most hirtelen, riadalmat keltve megmutatta magát nekünk.

- Ha valakit igazán szeretsz - mondom -, akkor ha gyereketek születik, akkor az a gyerek nem "tiéd-és-enyém" vagy "tiéd-vagy-enyém". Nem, ez egy fúzió. Amit az ember egymagában nem tud megélni.

A "másság" érmének harmadik oldala, a szerelmesek egysége? Peter huncutul vigyorog:

- Azért nem csináljuk olyan rosszul. De nem vagyuk egyek. A gyermekünk, az igen. Azt hiszem, ezért születnek a gyerekek. Hogy az emberek örökre összeforrjanak, még akkor is, ha fizikailag ez nem lehetséges. Amikor majd visszaérünk...

- Mikor? - A kérdés meglepi Petert, vissza kell idéznie a szó jelentését.

- Az a gyermek a mi létezésünk összege lenne, nem igaz? Mégis valaki más, egy külön lény. - Peter elmormog a szavak jelentésén. Szavak! Egyrészről annyira világosak és jól meghatározottak, másrészről annyira homályosak, megfoghatatlanok, gyakran alig különböztethetőek meg az ellentétüktől. És mégis mi ezeket használjuk, hogy kifejezzük a kapcsolatunkat a világgal. Talán jól is van így, máskülönben nem is látnánk a kapcsolatokat, hanem visszasüllyednénk a tudat alaktalan óceánjába, ahol minden elválaszthatatlanul összeolvad minden mással. Odalépek Peterhez és megcsókolom. Kapcsolat.

- Vajon hogy fog kinézni, Amy? Fiú lesz vagy lány? A tökéletes fúziónak hermafroditának kellene lennie, nem? - Felkacag és megnyalja az ajkait. - Jobb idefent az űrben, nem? Mármint szeretkezni. Így sokkal közelebb vagyunk az igazi fúzióhoz. Aztán ha véletlenül felrobban a fúziós bomba, akkor sok apró darabka lesz belőlünk.

- Ezzel ne viccelj, légy szíves - mondom sértődötten. Bár nincs a fedélzeten fúziós bomba, egy köteg termonukleáris rakétát azért magunkkal hoztunk - tíz darabot, egyenként 5 kilotonna robbanóerővel. Számomra teljesen érthetetlen a dolog. De hát a hírnökök háborúról beszéltek a Mennyországban...

- Nem úgy értettem, kicsim. Csak gondolkodtam.

- Tudom, de Jacobik minden pillanatban erre gondol.

Hogyan fog kinézni a gyermekünk? Mondjuk örökli Peter szeplős vörösségét és az én hosszú vékonyságomat (egy fejjel magasabb vagyok Peternél és vékony vagyok, aprócska mellekkel). Vagy az én fekete göndör hajamat (mármint eredetileg, hiszen a nulla gravitációhoz szerzetesi rövidségűre kellett vágni), zöldesbarna szememet és rézárnyalatú bőrömet.

- Éhes vagyok. Menjünk, együnk valamit. A többiek majd vigyorognak ránk, feltéve, hogy találkozunk velük. Versenyt futunk?

Az enyhén mágneses talpú cipőkben a versenyfutás sietős, idétlen tipegéshez hasonlít, az ember hevesen lengeti a könyökét és aprókat lépdel, vigyázva, nehogy elszakadjon a padlótól. Persze lebeghetnénk is, úszhatnánk a levegőben, de így sokkal viccesebb, ez a mi kis privát játékunk.

Tehát: tip-top-tip-top, végigtapickolunk a folyosón, elhaladunk a csukott ajtók előtt. A kvázi-gravitáció egyszer csak végigremeg rajtunk. René és Zoe? Igen! Tudjuk, érezzük. A remegés az ő jelüket viseli magán. Lehet, hogy tőlünk kaptak kedvet. Egymásra vigyorgunk és felkacagunk. Összeesküvők vagyunk.

Neutroncsillag. Ahol minden atom tökéletesen egyforma. Az átlagtól való legkisebb eltérés sem engedélyezett. Sőt, még rosszabb, fekete lyuk is válhat belőle, amiből soha semmi nem léphet ki többé. Kulturális értelemben talán az emberiség is ebbe az irányba tart. Az összeomlás befelé történik - a nyers tömeg válaszul robbanást idézhet elő, egy másik energiaszinten való kitörést: egy új fúziós-robbanást a magban.

- Talán az Úr Világa üzeneteit ilyen szemüvegen át kellene néznünk - talán a mítikus gondolatok, a "Másik" visszatéréseként - (Ez a "talán" engem nagyon bosszant). - Úgy gondolom, ez egy használható megközelítés.

- De egy kézzel fogható gépezet valóban létezik, Dr. Dove - felelte az interjút lebonyolító kínai. - Egy idegen gépezetet a valóságban is ideküldtek.

- Amelyhez hozzá kell adnunk a saját... lelkünket, ha azt akarjuk, hogy bárhová is elvigyen minket. De a kérdés nem is ez, hanem az, hogy miért éppen most?

A magnetofon egy hosszú mahagóni asztalon pihent, a kazetta lassan forgott benne. A falon terpeszkedő hatalmas tükör mögött talán egy videókamera filmezett engem; egy csapat láthatatlan pszichológus társaságában, akik minden egyes gesztust, minden arcrebbenést észrevettek és értelmeztek. A székem egy kicsit billegett, én pedig mindentől elkülönítve, a hatalmas szoba közepén ültem, távol a falaktól. De igyekeztem összeszedetten, egyenes derékkal ülni és a feladatra koncentráltam, a különböző nemzetek képviselőinek beszélgetésére. A magas, nehéz függönnyel eltakart ablakok mögött, a Rue de Rivoli másik oldalán a Tüilériák fái még mindig csupaszon álltak. Hideg eső söpört végig északról, egy mozgó árus, piros csíkos kocsijából forró palacsintát próbált eladni az arrajáróknak. Nyomában szürke galambok tipegtek és szedegették fel a morzsákat.

Megráztam a fejemet, hogy félredobjam a fürtjeimet és egyben jelezzem halvány türelmetlenségemet, jóllehet a kérdések abszolút udvariasak voltak.

- A proxemika - mondtam a nemzetközi interjúbrigádnak - az a tudományág, amely azt vizsgálja, mennyire kerülnek közel egymáshoz az emberek; mennyire kerülhetnek közel egymáshoz, pszichológiai értelemben. A kulturális proxemika még ennél is több. Azt vizsgálja, hogy az emberi kultúrák milyen mértékben tudnak konvergálni egy magas fokon integrált és homogén világban. Vagy létezik-e egy lebonthatatlan kulturális különbözőség-mag. A társadalom úgy működik, ahogyan a csillagok. - Elmosolyodtam, szóba hoztam nekik egy kis csillagászatot is. Végül is a csillagok közé készülünk.

- A különbözőség iránti kényszer ellensúlyozza a nagy csillagtömeg konvergens összehúzódását. Ha ezek egyensúlyban vannak, akkor állandó, jól látható csillagot kapunk. Ha a különbözőség győz, akkor robbanást kapunk, szupernovát, szétszakadást. Ha a konvergencia győz, akkor a tömeg saját magába roskad.

A hipertérben az idő véget ér, hogy aztán újra megszülessen, ha elérjük az úti célunkat. Emlékszem arra a világra, ahol már túl sok volt a történelemből. Minden pillanat azonnal történelemmé vált, feljegyzett adathalmazzá, amelyet osztályozni és rendszerezni kellett abban a pillanatban, ahogy megtörtént. Az előrelátható jövő pusztán ezen adattömegből leszűrt extrapolációkból állna - ez a kultúra halálát jelentené? A kultúra nem volt képes minden pillanatban újrateremteni magát. Egyszerűen csak felhalmozta saját magát (ahogyan az emberiség tömege felhalmozódott!) és nem volt más kultúra a láthatáron. Már távol vagyok attól a világtól, mintha egy teleszkóp másik végéről nézném, ahol minden aprónak és távolinak látszik. Akárhogyan is, az a világ már elmúlt. A "Másik" viszont visszatért, robbanásszerűen vett körül minket. Vészhelyzet volt ez, amelyet örömmel és félelemmel vegyes megdöbbenéssel fogadtam...

- Persze ezek a gondolatok a múltamból következnek!

Abból a múltamból, amelyről mindent feljegyeztek. De én értettem vajon ezeket a feljegyzéseket? Mindenesetre ezt kellett eladnom nekik - a kínai esetében némi önkritikával megfűszerezve...

- Az egyik nagyszülőm bengáli volt, egy Londonba emigrált hindu. Elvett egy ír lányt, aki letért a saját hitéről miatta.

A másik két nagyszülőm finn volt és brazil, a nagypapám mérnök, a nagymamám spiritualiszta. Imádtam őket. Három generáció élt egy nagy házban, mint egy családi kommuna. A nagyszülők mindenféle történeteket barkácsoltak, hogy szórakoztassák a gyerekeket: Krisna, manók, tudják, hogy megy ez. Egy idő elteltével ez aggasztani kezdett. Úgy tűnt, mintha valami értékes dolgot - a törzs totemét - apró anekdotákba csomagolva herdálnának el azért, hogy vidáman élhessünk együtt. Annyira gazdag történetek voltak ezek és a felszínt tekintve annyira frissek, hogy elgondolkodtam rajta, vajon a nagyszüleim mennyit adnak fel saját magukból ahhoz, hogy a környezethez igazítsák magukat és a történeteiket. Annyira sokat adtak a közösbe ezáltal.

Olyan, mintha vizet öntenénk egy nagy kádba és hagynánk állni. Néhány nap múlva úgy tűnik, mintha nyugodt lenne a víz, de nem az. Az eredeti áramlatok továbbra is megvannak, bár nem látszanak.

Arra kezdtem gondolni, mi lenne, ha embereket öntenénk össze úgy, hogy muszáj legyen keveredniük egy kilencmilliós nagy kádban, értik ugye? Ekkor kezdett érdekelni ez a fajta munka. És úgy tűnt, az ősidőkben az emberiségnek volt valamiféle primitív jellemvonása saját maga és a természet viszonylatában. Valamiféle kollektív lélek ez, szemben az egyénekkel. A civilizáció akkor kezdődött, amikor megindult a különbségtétel, amikor felbukkant a "Másik" létezése.

A háború és a gyűlölet mind ebből fakad, de a fajták kereszteződése is. Ez működteti a civilizációt. De a mi történelmünk állóvá rögzült és megtorpant. A kultúránk mindent egybeolvasztott és magára maradt. Lehetséges, hogy az Úr Világának hírnökei a különbözőség, a "Másik" pszichológiai újra felbukkanásának jelei? Hol található ez a "Másik" manapság? Csakis odakint, a csillagok közt! Nem is feltétlenül szükséges idegen lényekkel foglalkozó antropológust kiküldeni - ha létezne is ilyen. Olyan emberre van szüksége az expedíciónak, aki megérzi ezeket az áramlatokat - hogyan lehet játszani velük és irányítani őket.

- Szép műsor volt - jegyezte meg egy bizonyos Patrick Sutton tábornok. - Ezek az erők rendkívül romboló hatásúak. Destabilizálóak, hm? Az összes vallásos csoport azt állítja, hogy a hírnökök az ő megvilágosodásukért jöttek el, ez kívánatos, nem igaz?

- Ön úgy beszél, mintha egyszerűen pszichológiai eseményről lenne szó - ismételte magát Chen Yi-piao. - Úgy gondolja, hogy az emberiség kollektív tudata képzelte valósággá az űrhajtóművet? Miért gondolja, hogy helyénvaló egy távoli csillaghoz elutaznunk, mikor mindössze az emberiségben rejlő másságot akarjuk tanulmányozni?

- Azért, mert a "Másik" odakint van. Ott kell lennie. Kinyúlik és megérinti azt az űrt, ahol a "Másik" itt volt bennünk. Betölti ezt az űrt. Beáramlik az üres tartályba. Lehetséges, hogy emiatt történt, hogy egyáltalán érzékelni tudtuk ezeket az üzeneteket: mert ennyire szükségünk van rájuk! Az Úr Világa - akármi is legyen az - megérintette az emberiség tudatalatti lényegét. Amit elfelejtettünk. És most visszaállítja ezt egy olyan világban, ahol nincs erre hely, nincsenek ezt befogadni képes szociális struktúrák. Hirtelen tárgyiasul: kézzelfogható jelenések formájában. A transzcendentális visszatért az életünkbe. Titokzatosság, idegenség, Isten. Ezeket a formákat veszi fel a "Másik", amikor áramlásba kezd. A szimbólumok itt rejtőznek bennünk, még ha nem is használjuk őket.

Egy André Navarre nevű férfi felírt valamit egy cetlire és körbeadta a bizottság tagjainak...

Az eső halkan dobolt a Rue de Rivolin. Elektromos hajtású Citroenek and Peugeot-k suhantak el gépi monotonsággal, utasterükben polgárokkal, akik életét megzavarták, akik közül sokan rettegve féltek most, hogy szembesültek Krisztus, Mohamed, Buddha hírnökeivel. A civilizáció stabil életű tagjai, felelős vezetők, valami olyannak a befolyása alá kerültek, amelyet nem tudtak irányítani, amelyet nem tudtak megszelídíteni a civilizációjukban megszokott, mindennapos kis rítusaikkal, miközben az élet halad tovább megvilágosodás nélkül. Megérintette őket valami odakintről és megmozdította vallásos tudatukat.

Egy furgon bukkant fel, oldalán nagy piros betűkkel: "Bouleversez le Mande! La guerre des anges aura lieu." "Fordítsátok meg a világot! Elkezdődött az angyalok háborúja!" A többi autós mérgesen dudált a furgonra.

Itt Párizsban az emberek szeretik biztonságban érezni magukat! Az Úr Világa adásait nem lehetett látni a 44-ik szélességi foktól északra. Talán épp ezért tartották Párizsban ezt az interjút. Így talán nem hallgatózik senki. Az Isten, deus abscanditus, aki most egy idegen csillagról szólt az emberiséghez...

K kapitány újabb megbeszélést hirdet, mindenkit személyesen hív meg interfonon.

A K Kamasarint jelent, Grigory Arkandievich Kamasarint. Félig orosz, félig mongol tábornoka - bár ő csak kapitánynak hívatja magát - a Szovjet Űrhajós Csapattestnek. Éveket töltött el a hadseregben csillagászati parapszichológiai kutatásokkal és tudjuk róla, hogy "érző". Két lábával folyamatosan szilárdan áll a legénység mindkét táborában: a racionálisok és a pszichológusok között (becenevükön: patkányok és pszichósok).

K kapitány birkózó testalkatú, csupa izom férfi: akár a sztyeppék oroszlánja. Vidám és udvarias, de kőkemény. Zord ázsiai arcát tüskére vágott fekete haj keretezi és a pillantása szinte megbabonáz.

A megbeszélés szokás szerint a gyülekezőteremben zajlik. A legtöbben már rögzítettük ülepünket a tapadós székekben. Egy-két ember szimplán szabadon lebeg, bár közel a tárgyalóasztalhoz. Peter hoz két tubus paradicsomitalt az automatából, miközben az utolsó érkezők is belibegnek. (És álmos tekintettel dörzsölik a szemüket.) Úgy teszünk, mintha vodka lenne a paradicsomitalban.

A Pilgrim Crusader legénysége az alábbi:

Grigory Kamasarin (Szovjetúnió; Kapitány)

Patkányok:

Neil Kendrick ezredes (USA; számítógépek és kommunikáció, parancsok-helyettes)

Gus Trimble ezredes (USA; űrhajós mérnök)

Ritchie Blue őrnagy (USA; űrhajós pilóta/navigátor)

Natalya Vasilenko őrnagy (Szovjetúnió; űrhajós orvos, létfenntartó rendszerek)

Dr Li Yu-ying (Kína; biokémikus)

Mme Wu Chen-shan (Kína; történész/író, komisszár)

Jacobik (Csehszlovákia; fegyverrendszerek, nem érdemel vezetéknevet)

Pszichósok:

Heinz Anders (Nyugat-Németország; asztrofizika)

Salman Baqli (Irán; planetológia)

René Iuillard (Franciaország; biológia)

Zoe Denby (USA; vallás)

Sachiko Matsumura (Japán; lingvisztika)

Peter Muir (Skócia; paratörténelem)

Amy Dove (Anglia; pszichoszociológia)

Amint az látható, a kemény technológiai vonal teljes egészében a racionális nemzetek, az amerikaiak és a szovjetek kezében van, némi kínai támogatással. (Leszámítva Kamasarin vegyes szerepét.). A politikai döntéshozók ortodox keresztények, vagy ortodox marxisták: hű társak, ha az eddigi történelem védelmében kell síkra szállni. Mi, pszichósok, akik jelenlétünkkel tartjuk az űrhajót a hipertérben, valójában csak másodlagos tudósok vagyunk. Lehet, hogy mi vagyunk az akkumulátorok, akik az energiát adjuk a repüléshez, de a kormányrúd más, keményebb kezekben van; és ha emiatt az űrhajó lassan halad, hát nem baj, legfeljebb tovább tart az út.

A hiperteret úgy képzeljük el, mint egy hatalmas piramist, amely az idegen űrhajtómű piramis formáját mintázza. Minél magasabbra hágsz fel a lépcsőn, annál közelebb vagy a másik oldalhoz. Mi, pszichósok működtetjük az űrhajót. Mi vagyunk az igába fogott lovak, amelyek a királyi hintót húzzák. Kétség sem fér hozzá, hogy a patkány kontingens visszahúzó ereje nélkül hamarabb megérkeznénk, de hát az utazásunk nem csak zarándoklat, de politikai keresztes hadjárat is egyben, és a racionalitás kiegyensúlyozó szerepe nélkül az űrhajó még átlépne a fantázia birodalmába - mivel valójában mi magunk vagyunk azok, akik elképzelik az utazás előrehaladtát. Az utazásunkat a képzelet ereje mozdítja előre.

Peter gyengéden átfon a karjával és pedig hozzásimulok. Dr. Li fagyos pillantást vet ránk - kedves ember, de annyira távol áll tőle a nemi jelleg bármilyen megnyilvánulása, akár egy kőszobortól.

- Talán a ti gyönyörötök az, ami késleltet minket - jegyzi meg. - Lehet, hogy az hátráltatja az utunkat. Azt akarjátok, hogy soha ne érjen véget.

- Az ön rosszallása késleltet minket, hölgyem - mosolyog Peter. Li gépiesen felnéz a ketyegő órára, amelynek semmi köze nincs az általunk érzékelt időhöz. Az óra szerint a 41-ik nap, 13-ik órájánál tartunk. Számomra olyan, mintha csak tegnapelőtt indultunk volna el. Mindig velünk van a kezdet.

- Jó módja egy hajó működtetésének - jegyzi meg Li. Nem néz közvetlenül K kapitányra, de jól érezni a kritikai élt a hangjában. Azonban mintha K kapitányt megfertőzte volna a gyönyörünk. René és Zoe is kéz a kézben ülnek és titkon szerelmes pillantásokat váltanak.

- A hajózóknak jó viszonyban kell lenniük egymással - jelenti ki a kapitányunk: ez a mai napi parancsa. - Bizonyos értelemben ez egy szerelmi utazás.

- Szerelmi? - horkan fel Jacobik, a baltaarcú. Jacobik szikár, vékonyka fiú. Csontos orra és hegyes álla van, sötét szemével mintha sosem pislogna, mintha valaki levágta volna a szemhéját. A rakétakilövőire és lézereire gondol. A keze ökölbe szorul. - Szerelmi? Azok után, amit a civilizációnkkal műveltek? Hazugság. Örökké utazni fogunk. Sosem érünk oda!

- Hadihajóval szolgáljuk az Urat? - kérdezte Salman halkan.

Igen, a megbeszélés elkezdődött. A téma, mint minden egyes alkalommal, most is mi magunk vagyunk, érzéseink az utazással és a Földön tapasztalt jelenségekkel kapcsolatban.

- Említették egy szóval is a szolgálatot? - kérdezi K kapitány, ügyesen egyensúlyozva mindkét oldali érvek között. - Hívtak minket. Keresztes hadjáratban vagyunk és a szent helyre tartunk. Ki akarja elfoglalni őket? Ki akarja megostromolni őket? Miért szent az a hely? Akárhogyan is, nem vagyunk túlzottan felfegyverezve egy egész világ ellen, amely képes kézzelfogható képeket vetíteni a világűrön keresztül. Ők azok, akik megszabták a szabályokat és az űrhajó méreteit, nem mi. - Peterre és rám mosolyog. - A küldetésünk inkább amolyan gyerekek keresztes hadjáratához hasonlít.

- Mindenki tudja, hogy azok hogyan jártak - mondja Wu. Wu elvtárs: alacsony, fiatalos kinézetű, negyvenöt éves nő, akin az évek mintha nem hagytak volna nyomot. Az ember csak Madame Wu-ként gondol rá, annyira arisztokratikus megjelenése van. A nemtelen biokémikussal, Lady Livel együtt a kínaiak egy maximálisan ortodox, politikailag és diplomáciailag abszolút megbízható párost küldtek. A mandarin marxista udvar gyöngyszemeit. Wu ismét leszól képzeletbeli trónjáról:

- Visszasüllyedünk a gyermeki korba ezen a hajón. Pontosan ugyanúgy, ahogy azok visszavetik a kultúránkat a gyermeki időszakba. Meglep, ahogyan a szerelemről beszél, Kamasarin kapitány. Úgy tűnik, önt is megfertőzte ez - René és Zoe, Peter és énfelém int - az eufória, amellyel elveszítjük kapcsolatunkat az idővel, a történelemmel, a Föld valódi helyzetével. A szeretkezés olyan, mint meginni egy pohár vizet. Fizikai szükség. Az, hogy a hajónk meghajtásához szükséges spirituális szintre emeljük, az szintén az ő cselük. Még ha a hajtómű látszólag így működik is, akkor sem szabad megbíznunk benne.

- Valójában ez inkább egy hallucinogén drog hatásához hasonlít - szólal meg Natalya, a piszeorrú. - Sokkal tovább tart, de nem annyira drasztikus. Bár azért megvannak a veszélyei. Ezek a kvázi-gravitációs trükkök, az időérzékelés felbomlása, a paranoiák, az eksztázisok. Ismét vissza fog állni a rend, ha visszatérünk a normális világűrbe. Most nincs mit tenni, egyszerűen el kell tűrnünk a valóságérzetünk torzulását. Nyilvánvaló, hogy csak így juthatunk át a csillagközi téren. Úgyhogy toleráljuk a dolgot racionálisan. Ahogy eddig.

Peternek ez nem tetszik.

- Számomra ez az út inkább a sámánok küldetéseihez hasonlít. Felszállunk az égbe, mint a sámánok régen, még azokban a korokban, amikor az emberek és a Túlvilág között szabad volt a kommunikáció, mielőtt még elvesztettük volna a kapcsolatot. A különbség csak annyi, hogy mi egy acél űrhajóban repülünk, nem pedig egy madár hátán...

- Mi még most is madárnak hívjuk az űrhajókat - vigyorog Ritchie Blue, a parasztfiúból lett űrhajós. A patkányok közül ő az, akit a legkevésbé érintenek meg utazásunk pszichés vonatkozásai, talán azért, mert mindannyiunk közül ő az, aki a legközelebb nőtt fel a természethez, még ha ezalatt az apja kombájnjának vezetőfülkéjét is kell érteni.

Wu sértődöttnek tűnik, de Kamasarin megértően bólint, elképzelem, amint gondolatai a lassan kihaló, a mesterségesen eltörölt, de a Novoszibirszk környéki parapszichológusok által újra feltámasztott szibériai sámáni hagyományok körül keringenek: rénszarvas emberek, jakutok, mongolok.

- Magas egy ár - mormogja Gus Trimble. - Csapda!

Rébuszokban, anagrammákban beszél, mintha valami mást akarna mondani, csak éppen azt nem tudja, hogy mit. És izzad: meglehetősen hájas férfi, vaskos csípője és hátsó fele nyomát sem mutatja a K kapitányra jellemző izomtömegeknek.

- Miért lenne csapda? - kérdezi Peter mérgesen. - Ha egyszerűen felfoghatatlan víziókkal és félig létező lényekkel bombázták volna a világot és nem adtak volna nekünk űrhajtóművet, hogy követhessük őket a hipertérbe, nos, akkor jogosan éreznénk paranoiásnak magunkat. Mint ahogy most.

- Az emberiség történelmét manipulálják - vág közbe Wu. - Éppen a történelem lényegét rombolják le: a történelem lényege az emberi tevékenység, az emberi cselekvés. Ezért van igaza Trimble ezredesnek, amikor azt mondja, hogy ez egy csapda.

Bár valójában Wu beszélt először csapdáról. Ilyen fejlett a diplomáciai érzéke. Vagy ennyire ravasz.

- Ezt jól érzékeli ez az ember. - Kinyújtott karjával Peterre mutat. Mivel másik kezét csípőre teszi, most úgy fest, mint egy hosszú csőrű, íves fülü teáskanna. - Primitív sámánokról beszél. Mostantól erről fog szólni a csillagászati tudományunk? Nem látjátok, hogy az Úr Világa elrabolja tőlünk a nemes, ősi emberi álmainkat azzal, hogy régimódi, elavult vallásos álmokat vált valóra? Szánalmas, hogy egy mások által készített űrseprűn utazunk, amelyet a babona ereje hajt. Maga az a tény, hogy a hajtómű "pszichés" tevékenység nélkül nem működik, ez a tény jelenti a csapdát.

- Mintha így működne egyáltalán - horkant fel Jacobik. - Ha így egyáltalán utazunk valahová. Ha visszatérünk egyáltalán.

- Ah, a megérkezésünk valószínűsége folyamatosan növekszik - vág közbe Heinz Anders. - Legalábbis az idő nagy részében. Ami a visszatérést illeti, azt majd meglátjuk.

- Szánalmas - ismétli Madame Wu, továbbra is teáskanna pózban -, hogy sokan úgy látják, a történelmünk egy másik világból van irányítva, bármennyire rejtett módon is. A legszánalmasabb azonban az, hogy az a gépezet, amit találtunk, az űrhajónk fő hajtóműve ugyanezen emberek számára azt sugallja, hogy az egész technológiánk valami ősi, csillagporos bölcsesség újrafelfedezésében merül ki.

Az utolsó szavainál csücsörít a szájával.

- Ez az emberiséget degradálja le. És éppen ez a csapda szándéka. Ezért hozunk magunkkal fegyvereket. És nem azért, mert valamiféle versenyre hívtak ki minket.

- Ezek a rakéták mit sem érnek egy egész bolygó ellen - jegyzi meg Jacobik sajnálkozva, mintha legalábbis létezne olyan emberi fegyver, amely egy egész bolygót képes elpusztítani. Jacobik álmaiban egészen biztosan létezik ilyen! - Ez csak taktikai fegyverzet. Túl kicsi ez a hajó. Gyertek, kedveseim, harcoljatok csak, de katapultot azért ne hozzatok, elég lesz a fakard.

- Talán - mondja Wu. - A csapda talán évszázadokon át hevert a Góbi sivatagban arra várva, hogy egyszer csak ránk csattanjon. Talán nem is most bukkant fel. Lehet, hogy a híradások mind magából a piramisforma gépezetből jöttek? Lehet, hogy már nagyon régóta figyelik az emberiség tevékenységét? Hiszen nem értjük, hogyan működik az a gép, nem igaz?

- Ez egy új nézőpont - bólint K kapitány. - Bár a híradások földrajzi elhelyezkedése ezt nem támasztja alá.

- A határon talált piramissal? Sokat gondolkodtam már ezen, kapitány elvtárs. A hipertér piramis sokkal bonyolultabb annál, mint azt gondolni mernénk. Fokozatosan avatta be a kiválasztottakat a küldetésbe. - Wu keserű hangon beszél. - Érzékeli az emberi gondolati mintákat. Valami kísérteties érzékenységgel. Miért ne tudná az egész világra kiterjedően felfogni az emberi gondolatokat?

- Egyes ősi tradíciók szerint valamiféle erőközpont létezik a Góbi sivatagban és környékén - szólal meg Zoe. - Itt van a Shambhala Királyság legendája, Észak-Tibetből. A legenda szerint valamiféle láthatatlan, mágikus bölcsesség él arrafelé. Arra gondolsz, hogy ezek a tradíciók valamiféle gondolatérzékelő időbomba létezésén alapulnak, egy olyanén, amelyről a tibeti lámák például tudtak?

- Egy elmebomba - visszhangozza K kapitány. Csak egy kicsit változtatott a megfogalmazáson, mintha csak arra akarná Wut és Zoét serkenteni, hogy tovább gördítsék a gondolati fonalat. - Pszichológiai kivetítő? Valamiféle isteni gépezet, amely időszakonként bekapcsol?

- Hogy az idő nagy részében megfeledkezzünk róla!

- Nem - ráncolja össze a szemöldökét Ritchie Blue. - Azt az izét direkt arra tervezték, hogy elutazzunk vele a csillagok közé. Legalábbis egy adott csillaghoz.

- De hogyan? - kérdezi Wu. - Hogyan tudhatják az Eridani 82-n, hogy már elértük azt a technikai színvonalat, hogy űrhajót tudunk építeni a hajtómű köré és fel tudunk vele szállni?

- Talán az elfogott rádió forgalmazásunkból?

- Nem rádión vették fel velünk a kapcsolatot, fiú! - csattan fel Trimble. - Az ő megközelítésük ennél átkozottul sokkal közvetlenebb volt! Akár megfigyelés, mentális megfigyelés alatt is állhattunk, méghozzá jó mélyen. Talán a piramis volt az, talán valami más. Szerintem néhányan - vagyis inkább jó sokan - átláthatatlanná váltunk már egy ideje a megfigyelésük számára! Becsuktuk a harmadik szemünket. Túl racionálisakká kezdtünk válni és ez nem tetszett nekik - E szavaknál a pszichósokra pillant.

K kapitány megfeszíti karját és kimereszti erős ujjait.

- Egyetértésben és barátságban kell megérkeznünk. Szerintem jól tesszük, ha kibeszéljük magunkból a köztünk lévő különbségeket.

És hirtelen rádöbbenek, mire is jók ezek a megbeszélések. Mintha olvasnék a kapitány gondolataiban, annyira élénken ugrik elém ez a gondolat, szinte érezni benne Grigory Kamasarin "ízét", mint ahogy érezni lehet a mások szeretkezése által keltett kvázi-gravitációs hullámokat is. És erre gondoltak a földi hatóságok is, akik tökéletesen megbíztak K kapitányban. Azt remélték, hogy ez a tizenöt emberi lény, legalább a fele társaság gondolatait érzékelő és rögzítő, működő űrhajtómű közvetlen közelségében valami kollektív módon kiismeri majd a hajtómű működési elvét. Arra gondoltak, hogy a hajtómű lényegét a különféle nézőpontok összességével fogjuk megérteni, olyan nézőpontokéval, amelyek némelyike tökéletesen érzékelhetetlen a hajtómű számára. Ezért engedélyezi - sőt sürgeti - K kapitány a szeretkezéseket is, a tervezett utazási sebesség eléréséhez szükséges mértékűnél jobban. Azt reméli, hogy a legénység valahogyan egyetlen, kollektív tudatban olvad össze, ha csak egy pillanatra is, ha csak valakinek az álmában is - és megérzi a hajtómű igazi rendeltetését. Egy repülő laboratórium vagyunk (plusz keresztes lovagok, zarándokok, akármik), és ki lehetne jobb vezetőnk, mint K kapitány?

K kapitányra bámulok, míg észre nem veszem, hogy Peter neheztel egy kicsit azért, hogy őróla tudomást sem veszek. K kapitány sebezhetetlenül ül az asztalnál, arcán halvány mosollyal.

Aztán Jacobik belekezd valami zavaros történetbe, élve megsütött emberekről, meg hóhérokról, akik a lefejezett emberek fejét a guillotine mögött ragasztóval visszarakták az áldozatok testére.

Úgy hallgatjuk a cseh srác szadista történeteit, mint akiket megbabonázott a kígyó. Nem ront ez a megérkezésünk valószínűségén? Mégsem vág közbe senki. Ezeken a megbeszéléseken minenki azt mond, amit akar. Engedjük, hadd eressze ki a gőzt, hadd csökkenjen a belső nyomása. Én azért félek. Jacobik egy őrült. Komoly önfegyelemre lehetett szüksége, hogy félrevezesse a vizsgálóbizottságot. Ezt az oldalát csak idekint, a hipertérben fedte fel. Ahogy Natalya mondja: folyamatos paranoia, hallucinációk, valóságérzet-torzulás fenyeget minket. Bárcsak legyőzné ezeket a szerelem!

Legszívesebben bedugaszolnám a fülemet, de egy idő után ráébredek, hogy Jacobikot megérintette a költészet, még ha az halálról és kínokról szól is, ez az egyetlen, amely közel jut torzult lelkéhez. Csöndben énekel:

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: A kardok koronája (részlet).

Létrehozás: 2004. február 19. 15:49:58

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma