Egy quwarg naplójából (Túlélők Földje novella)

A nevem Xcétradlüf, a dicső quwarg dinasztiák egyikéből származom. Ezen naplómat sorsom kegyetlen fordulata miatt kezdtem el írni hosszú, kimerítő napok kevéske pihenőidejében.

Hogy egy quwarg nem tud írni? No persze, ez igaz, azonban egy quwargnak nem is kell ezt a képességet birtokolni, mentális erejénél fogva tudja gondolatait agyának egy zugában elraktározni. Hogy ezt később hozzáértők meg tudják fejteni, ne latolgassuk, ez bizonyára nekem fájna...

Békésen éldegéltem a mi szapora fajunk dimenziójában. Mint minden harcos társamnak, így nekem is az volt a feladatom, hogy hadseregünk hírnevét erősítsem. Nagytudású mágusaink mindannyiunkat felruháztak azon képességgel, hogy más létsíkbeli halálunkkor lelkünk visszatér saját síkunkra, testünk pedig élőholttá alakul, hogy megbosszulja halálunkat.

Minden egyes alkalommal, amikor a föld alatt megnyitott, titkos dimenziókapun átléptünk egy idegen világba, csak az volt a célunk, hogy elpusztítsunk mindent, ami él. Felderítőink voltak ekkor már az idegen területen, azok a mihaszna bogarak, amelyek még a mi apró léptékeinkkel mérve is kis pondrók voltak. Miután az ő útbaigazításukkal megtaláltuk az áldozatot, rátámadtunk. Kemény csaták voltak ezek minden alkalommal. Voltak az áldozataim között négylábon szaladgáló, tüskékkel kivert lények, sőt öltem olyat is, amelyik egy magas növényen ült és olyan borzasztó hangot adott, hogy alig bírtam elviselni. Voltak azonban olyan lények is ebben az idegen világban, amelyek két lábon jártak, fegyvereket aggattak magukra és azzal szórakoztak, hogy öljenek. Persze ez nekem jól jött, "irtják ezek saját magukat is" - gondoltam, de én magam soha nem mertem ezeknek a közelébe menni.

Rengetegen jöttünk a titkos kapukon, most már azt is elmondhatom, hogy egy nagyobb invázió előkészítői voltunk. Felmértük az ellenség erejét, feltérképeztük földjeik gyenge pontjait, ahonnan könnyen lehet terjeszkedni.

Épp nem voltam bevetésen, mikor furcsa dolog történt velem. Végtagjaimat elgyöngülni éreztem, talán azt hiszem össze is estem. A testemet láttam elhalványulni, a fejem zúgott, egyre hangosabban és hangosabban már-már az elviselhetetlenség határáig. Beleimet mintha valaki kifordította volna. Aztán elsötétült előttem minden. Amikor magamhoz tértem, akkor döbbentem meg igazán...

A földön feküdtem. Új volt az érzés, eddig ilyen még nem történt velem. Egy fajtársam magasodott fölém. Egy élőholt! Megnyugodtam, hiszen ez csak egy társam bosszúálló teste, de átvillant az agyamon az az emlék, hogy nem a szokványos módon kerültem el hazámból. Nem éreztem mágusaink óvó bélyegét agyam megfelelő zugában. Az élőholt óriási volt, én ilyen nagyot még nem is láttam. A fejem még kába volt, de megpróbáltam vele kommunikálni. Halk ciripelésemre nem kaptam tőle választ, agyamon azonban végigsöpört egy erőteljes mentális hullám: Talpra!

Éreztem, a barátságtalan felszólítás az élőholt felől jött, mégis értetlenül álltam a történés előtt, hiszen ezeknek a szerencsétleneknek nincs agyuk. Mégis, a hang csak tőle jöhetett. De mert nem reagáltam rá, a levegőben lógó végtagjaival megfogott, majd felrángatott. Kissé félelem lett úrrá rajtam; erősebb volt nálam és éreztem, hatalmat akar rajtam gyakorolni.

Ekkor láttam meg a mögötte meditáló kétlábút. Nem volt valami magas, hegyes füle és gusztustalan aranyszínű haja volt, mellette a fegyverei: egy hosszú hegyes bot és egy másik fegyver, amivel messzire is tud harcolni. Kimerültnek látszott, nem is értettem, hogy a nálam nyilvánvalóan erősebb élőholt miért nem támadta már meg. Bennem volt a vágy, hogy majd én megteszem. Elborított a harci düh, ez erőt adott. Teljes lendületemmel indultam a láthatóan gyenge, könnyű préda felé. Az élőholt gyorsabbnak bizonyult nálam és elém állt. Megakadályozott a támadásban! "Állj!" - üvöltött végig az agyamon és olyan fájdalmat éreztem, amit még soha. Újra a földre kerültem, innen láttam már, amint a kétlábú felállt.

Felém jött. Átfutott rajtam egy félelemhullám, ebben a helyzetben kiszolgáltatottnak éreztem magam. Az élőholt is egyre nyilvánvalóbban a kétlábút védte, ezt nem egészen értettem. A kétlábú fölém magasodott, megvetően nézett rám, de mert a fegyvere nem volt vele, nem bántott. A félelmem elmúlt, jött helyette egy másik, számomra eddig ismeretlen érzés, a megalázottság.

Az elmúlt napok egy quwarg számára a lehető legrosszabbak voltak. A kétlábúnak tervei voltak velem, rabszolgát akart csinálni belőlem. Folyton fel akart mászni a hátamra, na persze ezt nem hagytam neki. Mindig elugrottam, felé haraptam, karmoltam, de mindannyiszor az élőholt tett helyre; többnyire tettlegességgel. Kezdtem belefáradni a dologba, fogyott az erőm, tört az ellenállásom. Többször megpróbáltam ugyan megszökni, mikor a kétlábú mással volt elfoglalva, de az élőholt valahányszor elkapott. Annyit azért sikerült megéreznem a dologból, hogy az élőholtat valamiféle mágia láncolja a kétlábúhoz, nem önszántából ilyen otromba. De engem nem kötött mágia! Csak a megfelelő alkalmat kellett kivárnom. Végül is a hátamra engedtem a kétlábút. Fizikailag nem viselt meg a dolog, de megalázó volt. Én, a quwarg sereg dicső tagja a hátamon cipeltem az egyik ellenségemet! Végül is megszoktam azokat a jelzéseket, amikkel a kétlábú a tudtomra adta az irányítási szándékait. Minden egyes pihenést azzal töltöttem, hogy keressem a menekülés vagy támadás lehetőségét. Egy harcos soha sem adja fel...

Ma végignézhettem, amint a kétlábú végig csinálja azt a rituálét, amellyel engem is megidézett. El kell ismerni, az utóbbi napokban egészen összeszoktunk. Persze a lehetőséget nem adtam fel. Együtt járunk a csatákba. Harci ismereteim folytán tudom, ez neki mekkora előnyt jelent. Eleinte persze úgy helyezkedtem, és úgy mozogtam, hogy a lehető legtöbb sebet kapja. Na de ő sem hülye, az élőholttal intéztette a további fegyelmezésemet. Elég nagy sebet soha nem kapott, azt a keveset meg mindig begyógyította. Nem láttam értelmét tovább ezt a megoldást használni, végső soron a saját épségemet is veszélyeztettem a csatában. Így végül összeszoktunk. Na meg az sem elhanyagolható nézőpont, hogy segít irtani az itt található lényeket. Legalább kevesebb marad az egyre közelgő invázióra.

Az élőholt egy nagy növény hűvösében ült, a kétlábú fegyverét és páncélját takarította. Sok más, arra járó kétlábúnak mutogatta, hogy ő bizony a gazdájának mekkora segítsége. Undorító egy szánalmas féreg ez.

A kétlábú meg csak meditált. Már vagy kétszer kaptam enni az élőholttól, mire annak is dolga akadt: a kétlábú egy újabb fajtársamat idézte meg. A szememnek sem akartam hinni, amikor egy királynő teste jelent meg előttünk. Mire vetemedett ez a szerencsétlen?

A királynő ugyanúgy hevert ott, mint hetekkel ezelőtt én. Az élőholt nem nézte, kivel áll szemben, az összes erejével azon volt, hogy a királynőt is megalázza, segítsen a kétlábúnak a betörésében.

Az utóbbi hetek újfent mozgalmasak voltak. Saját helyzetemben nem történt semmiféle változás. A kétlábúnak nem tudom, mi baja a fajtámmal, de már egy egész sereget megalázott belőlünk. A királynővel cipelteti a holmiját, szerencsétlen majd megszakad. Azóta a csapat tagja lett egy vadász és egy nagymester is. Utóbbinak a tábort kell vigyáznia; örömömre erre nehéz volt rávennie. Az élőholt jól végzi a munkáját, ennyiünket is össze tud tartani, persze főleg erőszakkal.

Még mindig nem találtam meg a módját a szökésnek, de nem adom fel. Ami a legszomorúbb az egészben, többször próbálkoztam akkor, amikor fajtámbelinek támadt neki. Amaz nem értette, mit keresek a kétlábúval, igaz nem is nagyon érdekelte őket, vele voltam, ez önmagában elég volt ahhoz, hogy ellenfélnek tekintsenek engem is. A többiek segítségére nemigen számíthattam. A királynő büszkén viselte a fogságot, a nagymester meg gyávának bizonyult. Egyedül a vadász lehetett volna a segítségemre, de mert ő elhagyhatta a tábort, állandóan az élőholt megfigyelése alatt volt.

Ahányszor egy fajtársamat megölte, a kétlábú leült, meditált. Éreztem, hogy vibrál a levegő, de soha nem sikerült rájönnöm, ezt miért csinálta.

Letáborozáskor mindig jött egy küldönc. Nem régen, néhány hete kezdett el utánunk járni. Ezt nem bántotta a kétlábú, mindig beszélt vele valamit, majd a küldönc a kezébe nyomott sok, de nem mindig ugyanannyi sárga kör alakú dolgot. Nem tudtam erre sem rájönni, ezek mik, de többször adott ezekből más kétlábúaknak cserébe fegyverekért.

Még mindig nem fér a fejembe, hogy miért nem szabadulunk meg ettől a kétlábútól. Már azt is sejtem, hogy hogyan kellene. Az élőholtat kellene először megölni, utána szabad az út. Igen ám, de egyedül nem megy. Meg kell szerveznem a dolgot. Nem tudom, merre megyünk, de már nagyon régen tartunk ugyanabba az irányba. Rosszat sejtek. Vagy inkább nagyon is jót! Megérzem én az ilyesmit. Elkezdődött az invázió! A lehető legjobb alkalom arra, hogy megszabaduljak ettől a csapattól. Eddig azért cipeltem magamon, mert beletörődtem a dologba. Most viszont már láttam a dolog végét: szinte örömmel caplattam végig az ismeretlen tájakon.

Ahogy hagytuk magunk mögött az utat, úgy bizonyosodott meg előttem mindinkább, hogy a megérzésem nem csalt, az invázió megkezdődött.

Megérkezésünkkor nem merészkedett rögtön a sereg közelébe a gyáva. Érdeklődéssel figyeltem seregünk minden egyes mozdulatát. Jól megszervezett támadás volt ez, özönlöttek elő a mágusok által nyitott gödörből a társaim és mentek minden irányba amerre csak láttak. A tömeg diadala volt ez. harcosok, felderítők másztak elő tömegével, hátulról ősmágusok fedezték őket. A tömegben itt-ott feltűnt egy anyakirálynő vagy ősquwarg. Ellenállás nem volt, csupán néhány kétlábút lehetett a környéken látni, akik a sereg szélébe próbáltak belekötni.

Ma végre a sereg közelébe merészkedtünk. Tervemet teljesen elpalástoltam agyam egyik zugában. Az én kétlábúm sem merészkedett messzire a seregbe, csupán a szélét próbálta támadni, sajnos sikerrel. Annak azért örültem, hogy elég sok sebet kapott. Mindennek a tetejére, mikor már láttam, hogy nagyon fárad, egyik mágusunk sav és tűzesőt zúdított ránk. Én részben védve voltam, de azért nekem is jutott. A kétlábú teljesen kimerült, alig tudott leszállni a hátamról. Már esteledett, az élelemkészletet jelentő zsákocskát nem láttam a királynő hátán. A sejtésem be is igazolódott, a vadász nekiindult, hogy élelmet gyűjtsön. Még mindig nem értettem, miért nem szökik el, hiszen a seregünkig nem kellett volna nagy utat megtennie, és ott már az sem számít, ha az élőholt utoléri.

A kétlábúhoz egészen közel feküdtem le, megvártam, amíg az élőholt a vadász után megy. Ez az idő elég volt nekem. Hirtelen felugrottam és minden szabad végtagommal a kétlábú torkát kezdtem el szorítani. Erőm nem hagyott cserben, néhány erőtlen próbálkozás után a teste elernyedt. Meglepődtem, mert a testet elengedni sem volt időm, a kétlábú mellett egy doboz felizzott csakúgy, mint az élettelen test, majd ahogy voltak, mindenestől eltűntek. A zajra visszatérő élőholtnak ugrottam, ahogy értem, marcangoltam. Szerencsére sorsukba beletörődött társaim is segítettek, hárman közös erővel, de egyáltalán nem könnyedén győztük le a mágiával erősített társunkat.

Dicső seregünk megbecsült tagjaként az invázióhoz csatlakoztam, melynek során a mai napon egy újabb kétlábúnál sikerült elérnem azt a ragyogást, melynek kíséretében fogvatartóm is eltűnt....

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Tuti tipp (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. január 30. 15:09:42

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma