Vissza a Főoldalra
 

Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Alfa menü – Druidák október 15.
Alfa menü – Boszorkányok október 15.
Alfa menü – Tengeri rablók október 15.
Alfa menü – Mágusok október 15.
Alfa menü – Felfedezők október 15.
Alfa menü – Kereskedők október 15.
Zén Legendái: Varázslatok szeptember 21.
A pillanat képe
Rico, a csapatvezér
(Könyv szereplő)
Küldd el képeslapként!
2055-öt írunk; Newark túlnépesedett urbanizált rémálom. Milliók élnek siralmas nyomorban. Féktelen az erőszak. Brutális gengek és rosszindulatú bűnözők uralják feudális főurakként a város számos részét. Ezen a szívfájdító tájon gyűlik Rico csapata: Shank, Thorvin, Piper és a különc sámán, akit Banditaként ismernek.
Nézz szét a galériában!
Ajándéksorsolás november + októberi eredményhirdetés
Nemzeti paklibemutató: Motygen
Daxx - egy másik univerzum
61. BEHOLDER TALÁLKOZÓ 2024.11.30. PROGRAMJA
LXII. Alanori Olimpia

A lista folytatása...
Túlélők Földje - Közös Tudatok listája
Tudati gyorsítás V. (576. tudati képesség)
Módosított szövegű lapok
Túlélők Földje - A programban történt változtatások listája

A lista folytatása...
Daxx - egy másik univerum (2)
BEHOLDER bácsinak kérdések !!! (8232)
A Sötétség Kora - helyzetjelentés 3. (13)
Lapötletek (65033)
Moa civilizáció lapbemutató 2. hét (32)
Versenyhirdető (1833)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:
A bajnokság döntősei
A dobogósok
A Nemzeti Bajnok
Az ezüstérmes
A Nemzeti Bajnok akció közben.
3. nap

Utoljára ezt küldték:
Bíbor möszék
Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Andrew Field: Merani szív (fantasy novella)

A clastrum ajtaja nyikorogva tárult fel, és bentről édeskés, dohos szagot söpört ki a szél. A kapuban álló két komor tekintetű férfi gyomra minden bizonnyal felfordult, ahogyan orrukba csapódott a bűz, de arcizmuk sem rándult. Ránéztek a hajlott hátú, kopott ruhás emberkére, aki visszatekintett rájuk. - Jöjjetek! - mondta csendesen. A férfiak követték a városi alkalmazottat. Végigvonultak a bejárati kaput a clastrum főtermével összekötő hosszú, egyenes folyosón, s ahogyan közeledtek a nagy csarnokhoz, úgy erősödött az állott, édeskés szag. A kopott ruhás fel sem nézve sietett át a nagytermen, ahol több, hasonló ruhába öltözött fickó éppen valamiféle szertartást készített elő. Ketten illóolajat öntöttek a terem közepén álló oltárra, egy harmadik pedig ócska bőrökkel törölgetve a márványtömböt, próbált meg eltüntetni néhány furcsa, sötét színű foltot. A két büszke tekintetű férfi pontosan tudta, milyen szertartást készítenek elő, de kívülről semmi sem látszott abból, hogy mit gondolnak.

A terem végében kisebb ajtó következett. Belépve egy újabb folyosóra jutottak, ez azonban már nem volt olyan magas, olyan félelmetes, mint amin a nagyterembe jutottak. Mennyezetét olyan alacsonyra építették, hogy a két férfinak az az érzése támadt, meg kell hajtani a derekukat ahhoz, hogy be ne verjék a fejüket. A folyosóról újabb ajtók nyíltak mindkét oldalon, és szemben is. A kopott ruhás kinyitotta jobbról a második ajtót, és tisztelettudóan megvárta, amíg a két büszke tartású férfi belép az ajtón.

A szoba nem volt nagy. Egyetlen kőből faragott emelvény állt benne. Az emelvényen egy holttest feküdt, fehér vitorlásvászonba burkolva. A kopott ruhás köhhentett egyet, majd megszólalt:

- Ma éjjel tizenkét szerencsétlent küldünk tovább az Úton. Ő lesz az egyikük.

A két férfi egyike visszafordult, és tekintetét egyenesen az alkalmazottra szegezte. Az értett a szóból. Meghajolt, és kiment az ajtón, becsukva azt maga után. A két férfi magára maradt a holttesttel.

A férfiak közül az egyik sisakot viselt, a másik fényes aranypánttal fogta össze hosszú, fekete haját. A sisakos szólalt meg először.

- Mit gondolsz, Vallain?

- Kétség kívül ő az.

- Gondolod, hogy a Szív titka veszélybe kerülhetett?

- Nem tudom. Segíts nekem, Clashton!

A két férfi közös erővel megfordította a testet. A Clashtonnak szólított férfi levette a falról az egyetlen fényforrást, a haloványan pislákoló fáklyát, majd övéről erszényt, abból finom port szedett elő, és a lángba szórta. A tűz erőre kapott, és jobban megvilágította a szoba közepén álló emelvényt. A fénynél alaposan végigvizsgálták a fekvőt, majd visszafordították a tetemet, és a vizsgálatot elöl is folytatták. Végül Vallain némán egy egészen apró, szederjes pontra mutatott, ami a hulla nyakán, jobb oldalon látszott. A két férfi egymásra nézett, és gondolataik egységességének bizonyítékaként szinte egyszerre bólintottak. Ismét Vallain szólalt meg.

- Ez egy tűvetőből származó tű nyoma.

- Igen. De nem lőtték ki, mert akkor áthatolt volna a nyakon.

- Úgy van. A fickó fogta a tűt, és nyakon szúrta vele Rachot.

- Mérgezett lehetett a tű.

- Igen. Rach pedig szokása szerint hullarészeg. Különben üvöltött volna a fájdalomtól. Vagy legalább védekezett volna. Gyerünk! Nincs vesztegetni való időnk.

- Úgy gondolod, Vallain, hogy veszélybe kerülhetett a Szív titka?

- Nem tudom, Clashton. De azt hiszem, nem kockáztathatunk.

Clashton az ajtóhoz lépett, és koppantott kettőt. Az alkalmazott újra megjelent. Clashton merően rászegezte a tekintetét.

- Még egyszer ismételd el nekem, mi lesz a sorsa ennek a testnek?

- Ugyanaz, uram, mint mindegyik bugrisnak, akinek nincsen családja, és a városban pusztul el...

Nem folytathatta, mert Vallain felmordult:

- Vigyázz a szádra, szolga! Akiről beszélsz, valaha a Merani Gárda tagja volt!

Az alkalmazott szinte összetöpörödött a váratlan hírtől. Erről a csavargóról, akit alkoholban és a saját hányadékában henteregve találtak, és fél napon keresztül kellett mosdatni, amíg meg lehetett maradni a szagától a nagy közös gyűjtőben, erről a holtról aztán nem gondolta volna, hogy a Gárda tagja volt. A szolga agyán egyetlen pillanatra végigfutott, hogy hová múlik el a dicsőség. Az irigyelt és rettegett Gárda egyik tagja lám, milyen nyomorultul végezte. A város pénzéből fogják utolsó útjára küldeni, mert senkije sincsen, aki fedezné a temettetés költségeit. Ezt gondolta hát a kopott ruhás szolga, de mást mondott:

- Bocsáss meg, uram! Úgy fogalmazom meg gondolataimat, hogy ne sértsem meg valamikori bajtársatokat. Szóval, az történik ezzel a nemes holttesttel is, mint azokkal, akiknek nincsen rokonuk, hogy eltemesse őket. Meran városának pénzén, tizenegy másikkal együtt halotti máglyára tesszük, elégetjük, és porát a clastrumunk alatti katakombában helyezzük el egy faládikában.

- Mikor történik ez?

- Ma éjjel, uram, hogy a vastag füst ne zavarja meg a város nyugalmát.

- Rendben van. Végeztünk. Vezess ki minket.

A clastrum nyomasztó, szürke épületéből kilépve a két férfi tovább tanácskozott, mialatt Meran városának utcáin a Gárda kaszárnyája felé tartottak.

- Mit tudunk még, Clashton?

- A kocsmárost és a felszolgálót kihallgattuk. Találtunk még másik két fickót is, igaz az egyikük ork, de nincs okunk azt gondolni, hogy nem mondta el az igazat. Rach aznap nem egyedül üldögélt. Magas, erős, csontos kalandozó fizetett neki. Ruházata, fegyverzete az, amit minden kalandozó visel. Mégis van egy nyom, amin elindulhatunk: haja olyan fekete volt, akár a tiéd, és két oldalán egy-egy hófehér varkocs díszítette.

- Értem. Nem ismerős az az alak, akit leírtál. Tudunk még róla valamit?

- Azt tudjuk, hogy két nappal ezelőtt elhagyta Merant.

- Akkor egy jó lóval akár már ott is lehet a Szentélynél... Nos, nem baj, jó Clashtonom. Ha igazunk van, és Rach tényleg a Szív miatt halt meg, akkor sem szabad nyugtalankodnunk. Holnap reggel jómagam pár újoncot vezetek fel a Szentélyhez, hogy átessenek a Beavatáson. A fickó, akit keresünk, nem juthatott be a Kulcs nélkül. Ha még mindig ott lesz, akkor leszámolunk vele. Hacsak még nem számoltak le vele a Szívet védelmező erők...

Időközben a két férfi a kaszárnyához ért. Az őr tisztelgett a két tisztnek, majd tisztelettudóan megszólította őket.

- Vallain százas úr! Személyesen Tresh Trayo Cabalhor Nagyúr parancsolta meg, hogy amint visszaérkezel, azonnal jelenj meg a színe előtt, Clashton ötvenes úrral együtt.

Vallain bólintott, és társával együtt a Nagyúr fogadóterme felé irányította lépéseit. Cabalhor személyi szolgája az ajtó előtt megálljt intett nekik.

- Egy lépést sem tovább, Vallain százas úr!

- Félre az útból, Pocok! Üzenetet kaptam a Nagyúrtól.

- Pontosan tudom, Vallain százas úr, hogy a Nagyúr milyen utasításokkal látott el. Várnod kell. És a nevem Pot Coon.

- Én meg azt tudom, Pocok, hogy hogy hívnak. És azt, hogy a parancsom: azonnal megjelenni a Nagyúr színe előtt.

Kicsapódott az ajtó, és egy magas, ősz hajú férfi viharzott ki rajta. Ruházata mutatta, hogy Meran legnemesebb családjainak sarja lehet. Nyakában fényes, kerek pecsét világított. Ősz szakáll keretezte arcát, azt az arcot, amelyet sok régi vihar tépett barázdásra. Világoskék, gyakran vidám szemei most szikrákat szórtak. Még egyszer visszafordult az ajtóból, és hangosan, parancsoláshoz szokott hangon szólt vissza a szobába:

- Nem mondom még egyszer, Trayo! Ismersz, nem szoktam hozzá, hogy bárki is ellentmondjon nekem. Reggel itt lesz az emberem. És te el fogod küldeni őt is a transzporttal.

Az ősz férfi becsapta az ajtót. Hidegen végigmérte a kint álló három, megdöbbent embert, azzal elhagyta a kaszárnyát.

- Ki volt ez? - kérdezte Clashton.

- Te nem ismered Meran igazi urát, paar Maalthiirt? - kérdezte gúnyosan Vallain. - Pedig mindenki tudja, hogy nem a királyi kormányzó, hanem Maalthiir kezében futnak össze a szálak. Ahogyan ez a hólyag fütyül, úgy táncol Meranban mindenki.

- Nem mindenki! - figyelmeztette Pot Coon. - A Nagyurat nem tudja meghajlítani, akármit is tesz...

További eszmefuttatásra nem volt idő, mert valaki ismét feltépte az ajtót, és ott állt személyesen Tresh Trayo Cabalhor Nagyúr, a Merani Gárda főparancsnoka. Erős, vörös bajsza szinte úszott a levegőben, zöld szemei szikrákat hánytak, ugyancsak vörös, kócos, rendezetlen haját neki is olyan hajpánt fogta össze, akárcsak Vallainét, csak az ő pántja jóval díszesebb volt. Hatalmas termetű, gyors, ravasz, félelmetes hírű harcosnak ismerte mindenki. Vastag, vörös szőrrel benőtt kezével most tajtékzó dühvel mutatott Vallainra.

- Végre tudott időt szakítani a százas úr, hogy engedelmeskedjen a parancsomnak, és megjelenjen előttem! Köszönöm!

A két katona nem szólt egy szót sem. Ismerték már jól a parancsnokukat. Cabalhor Nagyúr mindig gondoskodott a katonáiról. Valamennyi katonáját személyesen ismerte, sőt amelyiküknek családja volt, ott valamennyi családtagot is, még ha a legfiatalabb újoncról volt is szó. De ha dühös volt, nem lehetett vele ellenkezni, mert azzal csak olajat öntött az ember a tűzre. A hatalmas, vörös ember fújt egyet, mintha kiengedné a gőzt, aztán intett.

- Befelé! Te meg, Clashton ötvenes úr, vedd már le a fejedről azt az idétlen sisakot!

A parancsnoki szoba puritán egyszerűségről tanúskodott. Egy fából ácsolt, hatalmas asztal foglalta el a legnagyobb részét, körülötte egyszerű székekkel. A sarokban kis imahelyet alakítottak ki, ahol a parancsnok Xarronhoz, a harci erények istenéhez imádkozhatott. A falra egy singell bőrét akasztották, melyet az állat koponyájával együtt tartósítottak. Ez a hatalmas, hófehér szőrméjű vadállat a Gallagherben élt. Mesélték, hogy maga a Nagyúr ölte meg késsel, még fiatalabb korában. Most a bőr pihenőhelyül szolgált, ha Cabalhor Nagyúrnak valami miatt itt kellett töltenie az éjszakáját.

Vallain és Clashton (ez utóbbi immár a kezében tartva sisakját) tisztelettudóan megálltak az asztal előtt, ami mellé a Nagyúr leült.

- Ez az istentelen Maalthiir kiszívja az agyamat is! - morogta a Nagyúr, aztán a katonáira nézett. - Nemrégiben érkezett Tsanból ez a levél. Postagalambbal küldték, ahogyan az szokásos. Begyűjtöttek ismét néhány olyan alakot, akiknek a merani börtönökben a helyük.

Nem kellett magyaráznia. Mindkét katonája tudta, hogy Merannak van egy megállapodása Tsannal, a néhány napi lovaglásra fekvő városkával. Tsan valamikor ugyanannak a városszövetségnek volt a tagja, mint amelynek élén Meran állt. Ezekből az időkből maradt vissza a tsaniakban Meran feltétlen tisztelete és félelme. Azóta is követték azt a gyakorlatot, hogy a Meranból Tsanba szökött gazfickókat, melyekről Meran postagalamb útján küldött listát a tsani városparancsnoknak, időről időre átadták a Merani Gárdának.

- Ami titeket érdekelhet az az, hogy a foglyok között van egy magas, hollóhajú kalandozó is, akinek a halántékát mindkét oldalon fehér hajfonat díszíti.

Vallain és Clashton megélénkültek, de örömüket nem mutatták ki.

- Nagyúr, ez az az ember, aki Rachot megölte.

- Megölte? Úgy! Szóval jól sejtettük.

- Igen, Nagyúr! - Vallain röviden beszámolt arról a felfedezésről, amit Clashtonnal együtt a clastrumban tettek. A parancsnok, mialatt a beszámolót hallgatta, rossz szokását követve a szája csücskével elkapta a bajsza végét, és elgondolkodva rágcsálni kezdte.

- Azt hiszem, Vallain százas úr, ezúttal a szerencse mellénk szegődött. Hála legyen érte Fehial istenségnek. De nem engedhetjük ki a markunkból ezt a lehetőséget. Ezt a fontos rabot te hozod ide nekem, Clashton ötvenes úr! Ha ideért, a kínzókamrákban ki fogjuk belőle szedni, mit tudott meg attól a szerencsétlen, elzüllött alaktól, és mit nem. Vallain százas úr, te az öt újonccal együtt, akiket a Szívhez akartál vezetni, elkíséred Clashton ötvenest Tsanba, visszakíséred ide, és amint Clashton ötvenes és a rab beléptek Meran kapuján, azonnal vezeted tovább az embereidet a Szentélybe, a Beavatásra.

- Értettük, Nagyúr!

- Menjetek! És holnap hajnalban, a szokott időben indulás. Ohó, várjatok csak! Még egy gondomat meg kell oldanotok.

- Parancsolj velünk, Nagyúr! - mondta egyszerre Vallain és Clashton. Kiképzésük alatt beléjük ivódott a Nagyúrba vetett feltétlen hit, és ennek a nagyszerű harcosnak az imádatig menő csodálása. Cabalhor nemcsak jó harcos volt, hanem a maga faragatlan, durva módján eddig a Gárda fő védelmezője is. Sokan pletykálták, hogy mióta paar Maalthiir vette a kezébe az irányítást Meranban, azóta a Gárda megszüntetése szinte állandóan napirenden van. A Gárdát, amely a hagyományos merani értékrendet vallotta, a katonás erényeket, a hűséget, az önfeláldozást és a bátorságot, bizony nem nézte jó szemmel paar Maalthiir. Saját, külön hadsereget szervezett, és tartott fenn a Merantól nem messze eső hatalmas várkastélyában, és azt szerette volna, ha Meranban is ez a zsoldossereg veszi át a város védelmét. Akaratának Cabalhor Nagyúr vezetésével a Tíz Paar tanácsa egyelőre még ellenállt. Okként azt hozták fel, hogy a Merani Gárda szervezett, fegyelmezett, s különleges harci képességeket csillogtat, olyanokat, mint a környéken sehol senki más. Maalthiir valahonnan megtudta, hogy ezekkel a képességekkel talán a Beavatás ajándékozza meg a Gárda tagjait. Az a különleges ceremónia, amelynek során az újoncokból a Gárda teljes jogú tagja válik. És mióta ezt Maalthiir tudja, azóta követeli, hogy a Nagyúr ossza meg vele a Beavatás titkát. Először szép szóval próbálkozott, de Cabalhor Nagyúr rá sem rántott a megígért jutalmakra. Később eldurvultak paar Maalthiir módszerei, mint arra a mai hangos szópárbaj is példa volt. Emiatt volt még egy problémája a Nagyúrnak, de erre a problémára tudott biztos gyógymódot.

- Hallhattátok paar Maalthiir szavát. Holnap reggel veled, Vallain százas úr, el akarja küldeni egy emberét, aki végignézi a Beavatás szertartását. Ha nem sikerül elhitetnem Maalthiirral, hogy Tsanba mentek foglyokért és vissza, akkor útközben el kell tennetek az útból Maalthiir emberét. A Szív titkára nem derülhet fény.

- Értettük, Nagyúr! Parancsod szerint cselekszünk! - mondta ismét egyszerre a két tiszt.

- Én magam fogok gondoskodni a fickóról. - erősítette meg külön is Clashton.

- Tudom, hogy számíthatok rátok, mint minden egyes katonámra! - Egy pillanatra elborult a Nagyúr homloka, ahogyan Rachra gondolt. A szerencsétlen ördög. Hogyan is történhetett meg, hogy amikor kiöregedett a Gárdából, ilyen mélyre süllyedt? Ki tudja. "Jobban kell gondoskodnom a katonáimról!", döntötte el Cabalhor. - És most menjetek. Készüljetek fel a holnapra!

A két őr megpróbált katonásan állni, de Clashton magában csak csürhének nevezte őket. Fegyvereik rendezetlenül, ruházatuk minden átgondoltság, harci praktikum nélkül csüngött rajtuk. Ahogyan hosszú lándzsájukat markolászták abból kitűnt, hogy egy esetleges támadás esetén nem sok hasznukat lehetne venni. A parancsnokuk valamivel katonásabban festett, látszott rajta a sarzsiban lehúzott több év, de az is, hogy nem Meranban szolgált. Tsan nem adott különösebb munkát katonáinak, legfeljebb a rendfenntartást. Bár inkább azt is a szórakozó-negyedben élő vállalkozók, kocsmárosok, iparosok teremtették meg maguknak, saját fizetett zsoldosaik segítségével. Tsanban vidám, állandóan hömpölygő tömeg múlatta az időt a rengeteg aprócska kocsmában, nyilvánosházban, fogadóban, és még ki tudja milyen, szórakozást nyújtó helyeken. Tsan volt az utolsó "civilizált" hely, mielőtt az ember az Éjföldre tette volna a lábát, hogy a sötét hírű Houluba, vagy a gőgös Meranba indulna. Tsant a polgárai éppen ezért a szórakozás és szórakoztatás városává tették, s ez a város teljes szervezetén meglátszott. Clashton úgy érezte magában, hogy ez a város rátelepszik, és kiszívja minden erejét. Katonás neveltetése elutasította azokat az élvezeteket, melyeket ez a város nyújtani tudott volna neki. Most pedig mindemellett csak a feladatára koncentrált.

Tsan városi fogházából Clashton szerint csak az nem szökött meg, aki nem akart. Impozáns épület volt ugyan, de a nyomába sem érhetett a hasonló célú merani intézménynek. Nem voltak benne pincék, csak az egyemeletes ház földszintjén és emeletén helyeztek el cellákat. Az emelet egyetlen hosszú helyiségből állt, ebben kerítették el erős farácsokkal magukat a cellákat. Négy cellát számolt meg Clashton az emeleten, ezek bármelyikében nyolc-tíz csirkefogó is elférhetett. Most a legutolsó előtt álltak hatan. A két őr, az őrparancsnok, Vallain százas úr, Clashton és egy szúrós szemű fickó, bizonyos Tragoine. Ezt az embert ültette a nyakukra paar Maalthiir, aki persze véletlenül sem hitte el, hogy Vallain, Clashton és öt emberük csak Tsanba mennek, egy szokásos fogolytranszportért. Tragoine bőrpáncélt viselt, szőrös kezében buzogányt lóbált. Lógó, hosszú bajusz különböztette meg mindannyiuktól. Az öt újonc, akikkel ideérkeztek, a fogház előtt várakoztak.

A foglyok hatan voltak. Clashton azonnal észrevette a magas, erős testalkatú, hollófekete hajú harcost. Két fehér varkocsa szinte világított a helyiségben. A többi ötre alig pazarolt figyelmet. Volt ott egy törpe, két átlagos alkatú ember, egy ork, és egy koszos, koszlott kobold. Valamennyien Meranban okoztak valamilyen galibát, loptak vagy verekedtek, s a merani igazságszolgáltatás elől menekültek el. No hiszen, Tsanba nem jó helyre jöttek. Nem tudták, hogy Meran és Tsan között rendszeres, postagalambokkal történő üzenetváltás van, amely során Meran leírja mindazokat a gazfickókat, akiket szeretne saját börtöneiben látni. Ugyanilyen üzenetváltás működött Houlu és Meran között is, bár az utóbbi időkben, a feszülté váló diplomáciai kapcsolatok miatt a hoului transzportok szüneteltek.

A városi őrség két tagja kiterelte a foglyokat a cella elé. Mindannyiuk lábán nehéz kövekkel súlyosbított béklyó volt, melyeket most könnyebb úti béklyókra cseréltek. Mind a hat fickó kezét megkötözték, s egy hosszú szíjjal egymáshoz láncolták őket, hogy csak libasorban tudjanak haladni. Clashton megragadta a szíj elejét, és megindult a menet. Odakint, az őrház előtt csatlakozott hozzájuk az öt újonc is, akik szabályos harci alakzatban fogták körbe a szállítmányt. Vallain és Tragoine a sor elején poroszkáltak. Így hagyták el Tsan városát.

Ahogyan a horizonton végleg eltűntek Tsan falai, Vallain megállította a menetet. Tragoine kérdő tekintetének kereszttüzében kiválasztotta a rabok közül a fehér varkocsút. Clashton elővett egy látszólag egyszerű, erős bőrből készült, vékony fémszálakkal átvert szíjat, amelyre rejtélyes jelekből furcsa ábrákat hímeztek. A szíj mindkét végén egy-egy karperec látszott. Clashton megragadta a fehér varkocsú harcos bal kezét, és belecsúsztatta a karperecbe. A furcsa ékszert egy mozdulattal rögzítette. Azután előre nyújtotta a jobb kezét, s Vallain arra erősítette a szíj másik végén lévő karperecet. Ezt követően egy kis arany kulcsocskát vett elő, s Clashtonnak adta, aki azt vékony bőrszíjon a nyakába tette. A bilincset csak ez a kis kulcs nyithatta ki. Ahogyan mindkét karperec a helyére került, Clashton érdekes, furcsa zsibongást érzett egy pillanatra a csuklójában. Aztán elmúlt az érzés.

Ezzel megváltozott a menet. Elöl továbbra is Vallain és Tragoine poroszkáltak. Mögöttük Clashton és a fehér varkocsú harcos meneteltek, majd egy katona, aki a kezében tartotta a többi öt foglyot vezető szíjat. A rabokat a másik négy katona vette körbe továbbra is. A sor elején Tragoine megszólította Vallaint.

- Mit csináltatok?

- Ez a legveszedelmesebb fickó mind között. - válaszolta Vallain. - Külön őrizetbe vesszük. A társam csak rá vigyáz majd. Én pedig - fordult hátra a nyeregben, és egyenesen Clashton szemébe nézett - átvállalok minden más feladatot tőle.

Clashton bólintott, jelezve, hogy megértette, mire gondol a társa. Innentől kezdve neki csak a fehér varkocsú legyen a gondja, Tragoine gondját majd Vallain rendezi le.

- De miért kellett külön béklyót tenni rá? És ráadásul ez sokkal gyengébbnek tűnik, mint a korábbi volt. - erősködött tovább Tragoine.

- Ez egy lélekbéklyó. - szólt csendesen Vallain.

Hátrébb a sorban nem lehetett hallani, miről beszélgetnek az élen poroszkáló lovasok. Az egyik fogoly, egy fiatalos külsejű ember férfi, megpróbált szóba elegyedni a többiekkel.

- Kik ezek itt, és hová visznek minket? - kérdezte. De nem akart neki senki válaszolni.

- Mondjatok már valamit... Hé, te ork! - megrángatta egy kicsit a szíjat, ami az előtte menő orkhoz kötötte. Az foghegyről kaffantott neki vissza:

- Hallgass, te!

- Kik ezek?

- Elég legyen. Ha éppen tudni akarod, Meranba visznek minket vissza. Én sok dologra vágyok, de erre nem!

- Meranba? - a fickó hangja elhalkult. Biztosan végiggondolta, miért kellett onnan elmenekülnie. - Én csak egy kis gyümölcsöt loptam a piacon. Mi bajom lehet?

- Hah! Hallod ezt, Krogge? - röhögött az ork. - Csak lopott! Mi baja lehetne?!

- Levágják a kezedet, barátocskám! - visította a fiatal fickó háta mögött a törpe, akit ezek szerint Krogge-nek hívtak. Meranban a lopást így büntetik! De te sem leszel már sokáig ilyen vidor, Grochorr! - dobta vissza a labdát az orknak. - A nők elleni erőszakot sokkal szigorúbban veszik!

- Felnégyelnek, nem vitás! - mondta egykedvűen az ork. - Hacsak nem történik addig valami...

- Csend legyen! - rikoltott rájuk az egyik őr, és lándzsája boldogabbik végével lecsapott a törpe hátára. Krogge felvinnyogott. Az őr igazságos típus lévén adott az orknak is, aki vérfagyasztó üvöltést hallatva fordult az őr felé, már amennyire a béklyóktól tudott.

- Megjegyeztelek magamnak, te rohadék! - sziszegte fenyegetően. De az ütéseket egyébként fel sem vette.

Csendben teltek az órák. Az út sokkal lassabban fogyott, mint azt Clashton remélte, hiszen idefelé lovaikat ütlegelve, erős vágtában érkeztek, míg visszafelé gyalog terelték a rabokat. Ahogyan leszállt az éj, és a kis csapat elvackolta magát, a fehér varkocsú harcosnak feltűnt, hogy Clashton nyugodtan, mozdulatlanul ül, anélkül, hogy a fáradtság legkisebb jele látszana rajta.

- Aludj csak. Van itt elég őr, hogy ne szökhessek meg.

- Ugyan. Csak nem hiszed azt, hogy leveszem rólad egy pillanatra is a szememet? - Ahogyan Clashtonra nézett, a fehér varkocsú tényleg nem képzelhette ezt.

- Engem Tombolónak hívnak. Benned kit tisztelhetek? - Próbált meg más irányból közeledni a fickó. De Clashton nem válaszolt. A rab tovább próbálkozott.

- Legalább azt áruld el, hogy mivel vádoltok! - Ezt már Clashton sem hagyta szó nélkül.

- Ismersz egy Rach nevű embert?

- Nem.

- Nem ittál vele együtt a Parti Fekély nevű rozzant lebujban?

- Parti Fekély? Soha nem is hallottam ezt a nevet.

Clashton a férfi szemébe nézett. És ott olyasmit látott, ami egyáltalán nem tetszett neki. Keménységet. Elszántságot.

- Rach a barátom volt. Legyen elég ennyi.

Furcsa módon Tomboló nem kérdezett többet. Elnémult, és ez a némaság többet mondott minden beismerő vallomásnál. Clashton tudta, hogy ez a fickó ölte meg a valamikori gárdistát. A fehér varkocsú elhelyezkedett, már amennyire a lélekbéklyótól tudott, és hamarosan mély álomba merült.

Ezalatt Vallain és Tragoine is váltott pár szót.

- Látom a nyakadban azt a kristályt. Valami ereklye? - kérdezte Tragoine.

- Nem akarok erről beszélni. - válaszolta Vallain.

- Nem vagy valami beszédes. - jegyezte meg paar Maalthiir embere. - Pedig egy hajóban evezünk. Meran biztonsága a te érdeked, meg az enyém is. Paar Maalthiir terve nem az, hogy megszüntesse a Gárdát, hanem hogy megerősítse.

- Lehet, hogy a te fejedben ez van, Tragoine. Maradj meg ebben a hitben.

- Gyönyörű ez a kristály. Honnan van egy magadfajtának ilyen értékes holmija? - erősködött tovább Tragoine.

A kristály valóban gyönyörű volt. Vörösben fürdő rubinkövet foglaltak aranykeretbe a mesterek, akik minden bizonnyal törpék lehettek, erre utalt az arany megmunkálásának finom vonala. A rubinkő emberi szívet formázott, amely (ha az ember sokáig nézte) úgy tűnt, mintha valódi szívként dobogna. Vallain nem viselte kihívóan ezt az ékszert, és éppen eléggé dühítette, hogy Tragoine mégis észrevette, és szóvá tette.

- Ősi atyai emlék. - Hárította el a további kérdezősködést. - De most már aludjunk, Tragoine, mert holnap hosszú út áll még előttünk!

Látszott paar Maalthiir emberén, hogy szívesen kérdezősködött volna tovább, de nem akart ujjat húzni a csoport vezetőjével. Inkább intett egyet a kezével, levette a lova nyergéhez erősített, összetekert, száraz bőrt, leterítette a földre, aztán ráheveredett. Pillanatok múlva hangos szuszogás bizonyította, hogy a férfi elaludt. Akkorra már aludt a tábor nagy része, csak egy katona vigyázott. Hűvös volt az éjjel. A távolból prérifarkas üvöltését hordta körbe a szél. Aztán lassan-lassan élesebbé váltak az árnyékok. Az őr már régen felébresztette társát, és jómaga elaludt, majd ez az őr is felkeltette a soron következőt. A többiek, őrök, rabok vegyesen, hortyogva, szuszogva aludtak bőrökön, a földön, ki hogy tudott. A társaságból csak Clashton ült nyugodtan, egykedvűen, mintha magába fordulna, és egy belső hangra figyelne. De valójában érzékszervei élesen kutatták a környezetét, feladatára koncentrálva. Egy darabig a sisakját tisztogatta, fényesítette, aztán csak ült, és a semmibe meredt. Így érte a reggeli nap sugara.

Vallain szusszantott egy nagyot, aztán hirtelen felült. Néhány pillanatig maga elé bámult, aztán megrázta a fejét, és éles, kutató pillantással körbenézett. Tekintete találkozott a Clashtonéval, pici bólintással üdvözölte társát, aztán felállt, még nyújtózkodott egyet, és ébresztőt kiáltott. Az őrök katonai kiképzésüknek köszönhetően szinte azonnal talpon teremtek. A foglyok nehezebben tértek vissza az álmok földjéről, talán ragaszkodtak azokhoz az álomképekhez, melyekben szabadon élhettek, és nem fenyegette őket sötét árnyékként Meran haragja. A gárdisták azonban szóval, s ha kellett, rugdosással térítették át erre a világra az alvókat, és hamarosan menetkészen állt a csapat.

Clashton végiggondolta az útjukat. Ma estére már látni fogják Meran tornyait, és holnap megérkeznek a városba. Ma éjjel tehát Tragoine-nak meg kell halnia. Nem tudott szót váltani erről Vallainnal, de bizton remélte, hogy társa meg fogja tenni, amit elvárnak tőle. Aztán a Szívre gondolt. A szent helyre, fent a Gallagher hegységben. Visszaemlékezett, milyen csodának tűnt, amikor őt avatták ott gárdistává. Ahogyan megállt az oltár előtt, és a Szív hatalma megérintette a lelkét. Még órák múltán is ezen töprengett. Gondolataiból Vallain kiáltása ragadta ki. A Merani Gárda százasa előre mutatott és jobbra, az Őrlánc-dombság vonulatai felé. Clashton is odapillantott, és egy pillanatra összeszorult a gyomra a felismeréstől. A felismeréstől, hogy útjuk itt befejeződött.

A dombokról egy nagy ork horda ereszkedett lefelé. Lehettek akár negyvenen is, és annyira közel a csapathoz, hogy a fegyvereiket, páncélzatukat is ki lehetett venni, sőt a jó szeműek biztosan látták az elöl trappoló főnök lándzsáján az ork törzsi jeleket is. Többségük bőrpáncélt viselt, kezeikben buzogányokat, fokosokat, lándzsákat tartottak. Kétrét görnyedve futottak, arcukon torz, vérszomjas vigyor ült. Clashton észrevette, hogy néhányuknál íjak is vannak. Ezek most megálltak, s nyílvesszőt illesztettek az idegre. Amíg a többiek rohantak tovább a kis csapat felé, addig hat-hét nyílvessző zúgott át a levegőn. Az orkok nem voltak jó célzók, ráadásul a gárdisták kiképzése erre az esetre is vonatkozott, és amint a szándékot észrevették, azonnal fedezékbe húzódtak lovaik mögé, vagy egyszerűen csak a földre. De a nyílzápor még így is leterített egy katonát és egy rabot, s megölt egy lovat is.

- Fegyvert! Adj fegyvert! - üvöltött fel Clashton mellett Tomboló. Clashton felmérte a helyzetet. A lélekbilincs miatt a fogoly is az ő, Clashton oldalán fog harcolni. De megéri-e a kockázatot, fegyvert adni ennek a veszedelmes embernek a kezébe? Úgy döntött, hogy nem.

- Nem kapsz! Most bíznod kell bennem!

- Több tucat ork van a nyakunkon! Minden erős karra szükséged lesz!

De Clashton hajthatatlan maradt. Bal kezével kirántotta övéből a kardját, suhintott vele egyet-kettőt, és már készen is állt a harcra. Ezalatt az orkok elérték a kis csapatot.

Üvöltve vetették magukat könnyűnek hitt zsákmányukra. A roham egy újabb, beavatásra kész gárdistát döntött le a lábáról. Vallain hátát Tragoine-éhez vetve harcolt. Egyik kezében rövid kardot, a másikban láncos buzogányt tartott, és keményen osztogatta a csapásokat. Tragoine most megmutatta, hogy ő is legény a gáton. Lógó bajusza szinte szállt a levegőben, ahogyan buzogányával rendet vágott a rá támadók között. Behorpadt sisakok, bénán csüngő karok mutatták ütéseinek erejét. Clashton csak fél kézzel harcolhatott, de azzal ügyesen forgatta a kardot. Talán az orkok a bilincs miatt azt hitték, hogy rab lehet, mert kevesebben támadtak rá, mint Vallainra és a többi gárdistára. Közben újabb gárdista hullt el a kegyetlen ork lándzsák döféseitől. Az egyik ork a fogoly Grochorr mellett termett, és késével elvágta annak köteleit. A most már szabad ork, akit nők elleni erőszak miatt kellett visszavinni Meranba, felkapott a földről egy könnyű kézi pajzsot, meg egy fokost, és azzal rontott a gárdistákra. Pontosan azzal került szembe, aki egy nappal korábban megverte őt.

- Most megfizetek! - hörögte Grochorr, és iszonyú erővel csapott le, félreütve a fiatal gárdista védekezésre emelt kardját, s betörve gyenge bőrsisakját is. A merani azonnal meghalt.

- Vagytok még? - rikoltotta diadalmasan Grochorr. Körbenézett, és látta, hogy társainak Vallain legyűrésében van szüksége segítségre. Tragoine már féltérden harcolt, mert egy ork nyílvessző fúródott a lábába. És Clashton látta, hogy Vallain sem bírja már sokáig.

- Gyerünk! - kiáltott Tombolóra. A hatalmas termetű férfi bólintott, aztán váratlanul Clashtonra vetette magát. A bilincsnél fogva maga elé rántotta, s másik kezével kiütötte a kezéből a kardot. Clashton a szabaddá váló bal kezével hatalmas ütést mért Tomboló arcára, de az mintha fel sem vette volna. Jobb kezével többször gyomron vágta Clashtont, pontosan ott, ahol a bőrpáncél már véget ért. A merani összegörnyedt a kíntól. Érezte, hogy Tomboló jobb keze letépi a nyakáról a bilincs kulcsát.

- Nem! - kiáltotta, és ismét ütött. Minden erejét, elkeseredettségét beleadta az ütésbe. Tomboló hanyatt esett, magával rántva Clashtont is, de a kulcsot még esés közben is szilárdan markolta. A merani férfi ráesett, de érezte, hogy Tomboló ledobja magáról, akár a pelyhet. Clashton előtt hirtelen megvilágosodott, miért nevezik a férfit Tombolónak. Fékevesztetten harcolt, nem kímélte sem magát, sem másokat. Mozdulataiból iszonyú erő és düh sugárzott. Máris felülkerekedett, és teljes testsúlyával ránehezedett Clashton mellkasára. A Merani Gárda ötvenese érezte, ahogyan a tüdejéből kiszorul a levegő. Szemei előtt tüzes karikák táncoltak. Semmit sem tehetett az ellen, hogy Tomboló a kulccsal kinyissa a bilincset.

- Hé, te! Gyere csak ide! - hallotta. Küszködve oldalra fordította a fejét, és látta, hogy nem messze tőle az a fiatal legény kuksol, aki azt mesélte magáról, hogy Meran főterén lopott valami gyümölcsöt. Egy ló fedezékében hasalt, s hogy, hogy nem, eddig megkímélte őt a csata heve. A csuklójára tekert bőrszíjnak már csak a cafatai lógtak rajta. Bizalmatlanul közeledett Tombolóhoz.

- Gyere ide! - ismételte meg a harcos. - Ne mondjam még egyszer!

A tolvaj odaért. A fehér varkocsú harcos megragadta a csuklóját. - Ne félj, nem öllek meg! - sziszegte. Aztán váratlanul a tolvaj csuklójára szorította a bilincs szabaddá vált végét. Egy kattintás a kulccsal, és az eszköz bezáródott.

- Téged sem öllek meg, merani! Jól küzdöttél, bátor harcos vagy. ÉN nem öllek meg. Majd elvégzik ezt ezek az ork kutyák! Engem különben is vár a Szív!

- Mire neked a Szív, Tomboló?! - kiáltotta Clashton. - Mit kezdhet a Szívvel egy magadfajta?

- Elárulom neked, merani, hogy gyerekkorom óta a Gárda tagja akartam lenni. De elbocsátottak hamar, s már nem jutottam hozzá a beavatáshoz. A Beavatásra van szükségem. Ezért kell nekem a Szív!

Tomboló felugrott. Clashtonnak minden tagja fájt, s csak nehezen tudott felkecmeregni a földről. Még látta, ahogyan a fehér varkocsú félrelök egy rátámadó orkot, de aztán hirtelen közelebbi eseményekre kellett figyelnie. Vérszomjas, agyarakkal teli pofa jelent meg a szeme előtt. Fiatal ork harcos lehetett, aki zsákmányra várt. Clashtonnak fegyvertelenül, ráadásul a rémült tolvajhoz bilincselve semmi esélye sem volt. Úgy zúdult a fejére a buzogány, mint Tilhuat isten csapása. Fájdalom hasított a fejébe, aztán minden elsötétült a szeme előtt.

- Élsz, jóuram?

A kérdés távolinak és értelmetlennel látszott. Élet. Mi az az élet. És van-e értelme, ha az ember kudarcot vallott?

- Élsz-e, jóuram?

A kérdés sürgette. Megpróbálta kinyitni a szemeit, de azokon ólompecsét lehetett, mert meg sem mozdultak.

- Élsz még, jóuram?

Nyöszörgött valamit, amire hangos, lelkendező felkiáltás jött válaszul. Olyan hangos, hogy belesajdult a füle.

- Ha élsz, jóuram, vedd le rólam ezt a béklyót, s menjen ki-ki útjára.

Clashton nehéz küzdelem árán résnyire nyitotta a szemeit. A világ vörösben kavargott körülötte, és még az a kevés fény is, ami beszüremlett a szemhéján keresztül, megsajdította a fejét. Felnyögött. Lassan eszébe jutottak a legutóbbi emlékek. Az ork támadás. A fiatal ork, aki leütötte őt. Előtte pedig... Tomboló!

Felült, akárhogyan is tiltakozott ellene az egész teste. Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemeit. Az előbb a feje, most kemény, edzett lelke sajdult meg a látványra, ami körbevette.

Nem messze tőle hevert az egyik fiatal, beavatásra váró gárdista teteme. Félig egy döglött ló alatt, rövid karddal a mellkasában, kitekeredett pózban feküdt ott. Nem messze onnan három rab, két férfi meg a Korge nevű törpe, rogyott össze az őket ért csapások alatt. Az ork Gorroch és a kobold rab nem volt sehol. Ahogyan Clashton látása kitisztult, odébb meglátta Tragoine holttestét is. Mellette pedig...

- Vallain! Jó barátom, és mesterem! - nyögte. A Merani Gárda százasa körül kisebb buckában hevertek az ork hullák. Vallain nem adta meg könnyen magát, de a túlerő végül legyűrte őt, miután Tragoine megsebesült, és már nem tudták egymás hátát védeni. Clashton megpróbált talpra állni, de csak szánalmasan négykézlábra sikerült. A szabad bal kezével megtapogatta a fejét. Sisakja a helyén volt, bár nagy horpadást tapogatott ki rajta. Mégis úgy tűnt, a sisak védte meg az életét.

- Az ősi sisak... - motyogta maga elé, aztán rászólt a tolvajra, aki mindeddig csendben figyelte feleszmélését. - Segíts... segíts talpra állnom!

Az készségesen emelte meg, már amennyire tudta, a meranit. Clashton tántorogva megállt, aztán Vallain felé indult. Jobb kezével türelmetlenül megrántotta a bilincset, ezzel jelezve a tolvajnak, hogy igyekezzen. Ahogyan odaért a százas holttestéhez, térdre rogyott. Néhány pillanatig szomorúan nézte Vallain mozdulatlan arcát. Nem látszott, hogy szenvedett volna halálában. Arca nyugodt és mozdulatlan volt. De a nyakánál csúnya sebhely látszott, a feje pedig valóságos vértócsában nyugodott. Clashton életjelek után kutatott, de be kellett látnia, hogy Vallainból végleg elszállt a lélek. Benyúlt a halott páncélja alá, de a keze hiába kutatott.

- Elvitte a kulcsot! - nyögte Clashton.

- Kulcsot? - kérdezte tisztelettudóan a tolvaj. - A bilincsünk kulcsára gondolsz, jóuram?

- Nem. A szentély kulcsára.

- Szentély?

- Eh, hát a Szív szentélye! Nem hallottad, mit mondott Tomboló, mielőtt megszökött volna? A szentélybe megy!

- Szív szentélye? Ne haragudj, jóuram, de egy szavadat sem értem.

- A Szív szentélye a Merani Gárda kincse.

- Kincs? - csillant fel a tolvaj szeme.

- Ne olyan kincsekre gondolj, mint arany vagy gyémántok. Nem. A Szív szentélye a Merani Gárda jelképe és legszentebb helye. Ott lesz az egyszerű, kiképzett katonából igazi gárdista. A Beavatás során... - Clashton rájött, hogy talán túl sokat beszélt. Igaz, mindegy. A fickónak úgyis vele kell jönnie. - Utána megyünk!

- Én nem megyek! - a tolvaj hangja nagyon határozottan csengett. - Menj csak, jóuram, de előbb vedd le rólam ezt a bilincset.

- Nem vehetem le. Hiszen láttad, ennek a kulcsát is magával vitte!

- Vágjuk szét! A kardoddal csak egy csapás!

- Nem.

- Ha te nem teszed, jóuram, majd megteszem én! - azzal a tolvaj felkapott a földről egy kardot, és meglendítette, hogy kettévágja a bilincseket összekötő, fémszálakkal kivert bőrszíjat. De Clashton keze elkapta a tolvaj karját.

- Őrült vagy? - ripakodott rá. - Ha elvágod ezt a szíjat, mindketten meghalunk!

A tolvaj arcából minden vér kiszaladt egy pillanat alatt. Sápadtan meredt Clashtonra.

- Lélekbilincs... - suttogta.

- Igen, ezért hívják így! Nem csak a testünket, de valamilyen mágia folytán a lelkünket is összekapcsolja. Ha nem a kulccsal nyitjuk ki, mindketten meghalunk. Ha bármelyikünk meghal, a másik követi őt a túlsó partra.

- Templom! Ez az! Menjünk egy templomba! Ott bizonnyal leveszik rólunk ezt a szörnyet!

- Nincs időnk erre. Tomboló után kell mennünk, hogy megakadályozzuk a terveit. A Szív titkát nem ismerheti meg! Mennyi ideig voltam eszméletlen?

- A nap két késhegynyit ment lefelé az égbolton, jóuram.

- Nem várhatunk tovább! És a te érdeked is, hogy megtaláljuk azt a fehér varkocsút. Vagy jobb szeretnéd, ha Meranban vennék le rólunk a bilincset? Akkor elbúcsúzhatnál a fél karodtól! De ha velem jössz és segítesz nekem, akkor ha utolértük Tombolót, és levesszük a bilincset, szabadon elmehetsz. De Merannak a közelébe se gyere többé!

- Igaz... igazad van, jóuram. Azt hiszem, veled kell mennem.

- Igen, én is azt hiszem. Mondd, hogy hívnak?

- A nevem Verzechmimi, uram.

- Verzechmimi...furcsa egy név.

- Igen, egy ideig gnómok között nevelkedtem, ők adták nekem ezt a nevet. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Tőlük van ez a medallion is. - Azzal megmutatott egy egyszerű, vörösrézből készült téglalapocskát, melyet a nyakában viselt. Clashton nem látott rajta semmi különöset, de a tolvaj szavaiból kiderült, hogy ő nagy becsben tartja.

- Igen, mindig azok a legértékesebb dolgok, melyeket az őseinktől vagy a nevelőnktől kapunk. - Bólintott Clashton, azzal kézbe vette a sisakját. Óvatos, féltő mozdulatokkal egyengette ki a horpadást, amelyet az ork buzogánya okozott. - Ezt a sisakot az apámtól kaptam. Ő meg az ő apjától. Ő pedig az övétől. Így hagyományozódik ez a sisak apáról fiúra. Ha egyszer lesz fiam, én is neki adom majd. De most nem érünk rá az érzelgősségre! Indulnunk kell!

A két egymáshoz láncolt férfi hajladozva szedett össze néhány tárgyat, melyeket szükségesnek gondoltak az úton, aztán elindultak Tomboló után.

Egészen addig gyalogoltak, amíg teljesen be nem sötétedett. Amikor már azt sem lehetett látni, hogy pár lépéssel előttük mit tartogat a homály, akkor álltak csak meg.

- Hol járunk, jóuram? - kérdezte Verzechmimi.

- Hamarosan elérjük a Gallaghert. Arra, nyugat felé van Meran. Most aludj. Holnap nagyon kemény napunk lesz.

A tolvajnak nem kellett kétszer mondani. Pár szempillantás elteltével már aludt is, mint a bunda. Clashton őrködött. Az összecsapás nem múlt el nyomtalanul, ráadásul egész mostanáig erőltetett menetben gyalogoltak, mégsem tudott elaludni. Minden tagja fájt, a feje még mindig kóválygott egy kicsit, de a belé nevelt katonai ösztön erősebbnek bizonyult a testi fájdalmaknál. Fent marad, mert őrködni kell. Ez a vidék egyáltalán nem biztonságos. Elgondolkodott az orkok támadásán. Meglepte, sőt megdöbbentette az eset. Az Éjföld kimondva, vagy kimondatlanul Meran fennhatósága alá tartozott. Mindenki tudta ezt, még a Holló-barlangban élő Durungok is. Ehhez a törzshöz tartoztak azok az orkok, akik megtámadták őket. Kereskedtek Houluval, és időnként még Meranba is betévedtek, s ezidáig tiszteletben tartották Meran hatalmát az Éjföldön. De a foglyul esett társuk kiszabadítása úgy tűnik, fontosabb volt nekik, mint az íratlan szabályok. Hát ezek után Meranban nem fogják őket kitárt karokkal várni.

Éppen csak megvirradhatott, amikor Clashton már felverte álmából a tolvajt.

- Gyerünk, mennünk kell! - Verzechmimi letörölte a szája széléről a nyálat, ami alvás közben csordult ki a fogai közül. Lassan, kicsit még kábán felült, aztán észbe kapott, és hamar összekapta magát.

A jobb kéz felé eső dombokat egyre magasabb sziklák váltották fel. A két összebilincselt férfi átgázolt egy aprócska patakon, és a közeli fenyőerdő felé siettek. Szinte észrevétlenül léptek be a Gallagherbe, ebbe a titokzatos, mondákkal övezett világba. A Gallagher hegységben ősrégen trollok telepedtek meg, azonban őket a törpék egy legendás vezére, Grollfatal, kiűzte az otthonaikból. Azóta a Gallagher igazi urai a törpék voltak, akiknek bányái mélyen bent a hegységben helyezkedtek el. A bányák közelébe nem szívesen engedtek más lényeket. Clashton nem is tervezte, hogy akár csak a bányák közelébe merészkednének. A Szív szentélye a Gallagher szélén helyezkedett el, nem messze Merantól. Ha minden szerencsésen alakul, még az éjszaka előtt el is érik.

- Mi a terved, jóuram? - kérdezte Verzechmimi. - Mit teszünk, ha meglátjuk Tombolót?

- A tervem? Egyenesen a szentélyhez megyünk. Annyi előnye van a gazembernek, hogy legfeljebb ott érhetjük utol.

- De mit teszünk, ha már bement a szentélybe? Nálunk nincsen kulcs!

- A Merani Gárda alapítói gondoltak mindenre. Van egy út, amely egyenesen bevezet a szentélybe. Még sohasem jártam rajta. Titokzatos erők védik azt a bejáratot. Azt mondják, akinek tiszta a szíve, azt nem fenyegetheti ott veszély.

- Akinek tiszta a szíve...ehh, és velem mi lesz, jóuram?

- Kolonc vagy a nyakamon, Verzechmimi, de nincsen más választásunk. Együtt megyünk be, ha szükség lesz rá.

A fenyőerdő ritkulni kezdett, aztán teljesen eltűntek az utolsó csenevész fenyőfák is. Clashton követte azt az utat, amelyet a beavatatlan szemlélő nem is láthatott. Ösvény nem vezetett a Szív szentélyéhez, hiszen a meraniak nem akarták ilyesmivel elárulni a helyét. De apró jelek, egy-egy bevésés a sziklákon, a vastagabb fák törzsében, mégis egyenesen vezették a beavatottakat. Clashton megállt. Meredek sziklafal tornyosult fölöttük. Fejmagasságban egészen aprócska jel üzente, hogy erre vezet tovább az út.

- Ez most emberes lesz! - Bíztatta a merani a tolvajt. - Igyekezz mindig oda lépni, ahová én. A kezedet, amennyire csak tudod engedd, hogy szabad helyem legyen a mászáshoz.

- Mászáshoz? - Kérdezte félve Verzechmimi. - ITT fogunk felmászni?

- Igen. Más út nincsen.

- Remélem, jóuram, tudod, hogy mit csinálsz! Nem hiszem, hogy Tomboló itt mászott volna fel!

- Ugyan miért nem hiszed? Az ő kezét nem köti bilincs, erős ember, könnyedén megbirkózott ezzel a sziklafallal. Mi is induljunk!

Óvatosan kitapogatta a kezével az első kapaszkodót, és baljával felhúzta magát, amennyire a bilincs engedte. Talált a lábának is egy támaszt, ahová felléphetett. Intett a tolvajnak, hogy kövesse.

Pokoli mászás volt. Clashton időnként kimozdított a lábával vagy a kezével egy-egy követ a helyéről, s ezek egyenesen Verzechmimi fejére potyogtak. A tolvajnak kis idő múlva a szeme és a szája tele lett porral. Magában buzgón imádkozott Phluhl-hoz, a tolvajok istenéhez, hogy ne engedje szolgáját itt pusztulni. Néha megcsúszott, s ekkor mindkettejük teljes ügyességére szükség volt ahhoz, hogy ne zuhanjanak vissza az egyre messzebb távolodó földre. Amikor végre elértek egy kisebb párkányt ahol megpihenhettek, mindketten kimerülten rogytak a hideg sziklára. Csak hevertek, és hangosan lihegtek a különleges megpróbáltatás után. Még arra sem volt erejük, hogy gyönyörködjenek a csodálatos kilátásban. Pedig a párkányról messzire el lehetett látni az Éjföld felé, amerről jöttek. Tiszta idő volt, ezért egy nagyon éles szemű megfigyelő még a Sötét-tengert is láthatta, amely tőlük északnyugatra helyezkedett el, partján egy várossal, Merannal. Mindezt azonban egyiküknek sem volt most kedve megnézni. Egyszerre Clashton megszólalt:

- Hallgass el!

- Tessék, jóuram? - lihegte Verzechmimi.

- Ne lihegj! Csend!

Mindketten visszatartották a lélegzetüket. Nem történt semmi. Aztán, amikor éppen fellélegeztek volna, halk nesz hallatszott, valahonnét a fejük fölül.

- Mi ez, jóuram? - nyögte a tolvaj.

- Nem tudom. - Válaszolta Clashton. - Készülj, indulunk tovább.

A párkány, amelyen megpihentek, elkeskenyedve folytatta az utat felfelé. Itt-ott kisebb lyukak biztosítottak kapaszkodót a sziklafalban, pontosan azokon a helyeken, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk. A természet által kialakított út megkerülte a sziklát, lassan eltűnt az Éjföld, és bármerre néztek, csak a Gallagher szikláit láthatták. A lábuk alatt most feneketlen mélységű szakadék tátongott.

- Ne nézz le! - Figyelmeztette társát Clashton. - A mélység húzza magával az embert. Én magam is láttam olyan szerencsétlent, aki levetette magát a hívogató szakadékba!

Verzechmimi rettegve vetett egy pillantást a mélységbe, de máris visszakapta a tekintetét. Hátrafordult, hogy még egyszer megnézze az Éjföldet, de arra már csak a sziklafalat látta. A hófehér sziklafalat, amely mintha egy állatot mintázott volna. Egy két lábon álló ...

- JÓURAM!

Nem volt szükség másra. Clashton hátranézett, és meglátta a feléjük közeledő rémet. Ezt a fejet számtalanszor látta már, de akkor nem csöpögött a nyála, és nem nyalogatta hatalmas, agyarakkal teli száját. Mert amikor Clashton látta, akkor Cabalhor Nagyúr szobájának a falán csüngött. De az csak egy kikészített bőr volt. Ez viszont igazi. Egy igazi singell. Cabalhor Nagyúr megküzdött vele és legyőzte. De Cabalhor Nagyúr akkor nem volt hozzáláncolva egy tehetetlen tolvajhoz, és hát Clashton magában elismerte, hogy Cabalhor Nagyúr erősebb, hatalmasabb harcos lehetett akkor, amikor ez történt, mint jómaga.

A singell két hátsó lábán egyensúlyozva közeledett. Mellső lábainak félelmetes karmait maga elé tartotta, hogy a hozzá közelebb eső alakba mártsa őket. Clashton gondolatai szédítő iramban követték egymást. Ezen a keskeny párkányon talán még Cabalhor Nagyúrnak sem lenne esélye ezzel a vadállattal szemben. Ők sem szállhatnak szembe ezzel a vadállattal. Egyetlen esélyük...igen, az előbb, amikor lenézett, látta....Gyerünk!

- Ugorj! - Kiáltott Verzechmimire. A tolvaj szinte érezte magán a singell karmának iszonyú érintését, ahogyan felszakítja a bőrét és kitépi a beleit, ezért gondolkodás nélkül ugrott. A singell döbbenten hőkölt vissza, még mielőtt ő is lezuhant volna a szakadékba. A biztosnak tűnő zsákmány kisiklott a karmai közül.

- Áááááááá ..... - Üvöltött a tolvaj, ahogyan a gyomra a torkába ugrott. Mint egy darab kő, úgy zuhant lefelé. Hirtelen valami nyúlós, tapadós dolog vette körül, amely tompította az esést. Megragadta a dolgot, ami a kezéhez ragadt.

- Phluhlra, ez olyan, mint a ...

- Pókháló! Az imént, amikor lenéztünk a szikláról, láttam idelent az óriáspók hálóját! Csak reménykedtem benne, hogy elbír minket, de úgy látszik, a pók jó munkát végzett!

- Igen, igen, de most itt van, hogy beseperje a jó munkáért járó díjat! A zsákmányát!

Clashton is meghallotta a félelmetes cserregő hangot. Szinte pontosan a szimmetrikusan felépített pókháló közepébe zuhantak. A hálóból egy külön, vastag szál vezetett felfelé, valahová oldalirányba, ahol a vadász ült, zsákmányra lesve. A zsákmány most megérkezett. Nem kellett soká várni a vadászra sem. Maga a hollófekete halál ereszkedett lefelé. Nyolc szúrós szőrökkel borított lába vészjóslóan kalimpált, megcsillantva a végükön meredező borotvaéles redőket. Ahogyan felfelé néztek, és szinte hipnotizálva bámulták a hatalmas pókot, az úgy fordult, hogy kicsiny pontszemei felvillantak a délutáni fényben.

- Harcolunk! - kiáltott fel dacosan Clashton. - Nem adjuk könnyen az életünket!

A tolvaj rémülten forgatta a szemeit. A harc nem kecsegtetett jó kilátásokkal.

- Erre, jóuram!

Verzechmimi előkapta tőrét, és szétvágott néhány szálat a pókhálóban. Majd megragadta az egyik végét, alaposan megrángatta, és keményen tartva leugrott. Clashtont meglepte az ugrás, és ezért magával rántotta a nála könnyebb tolvaj súlya. Most minden azon múlt, hogy elbírja-e a tolvaj mindkettejük súlyát. Verzechmimi azonban úgy kapaszkodott a pókhálóból folyamatosan lefejtődő szálba, mintha az élete múlna ezen. Az is múlt. Clashton ide-oda pörgött még mindig, és igyekezett stabilizálni a helyzetét, megkapaszkodni a szálban, ami lassan, méltóságteljesen siklott lefelé, a szakadék aljához. Közben Verzechmimi már a lábaival is rákulcsolódott a pókháló szálára, így Clashton nyugodtabban foglalkozhatott a saját helyzetével. S ekkor megjelent mellettük az óriáspók. A saját maga által szőtt szálon siklott ő is lefelé, és megpróbálta karmaival megragadni a két férfit. Clashton üggyel-bajjal előrángatta a rövid kardot, amit az övébe dugott, és odacsapott a tapogatózó, szőrös lábra. A pók visszarántotta a lábát, azonban ettől a mozdulattól megbillent, és előbb eltávolodott a férfiaktól, aztán vészesen közeledni kezdett. Csáprágói izgatottan mozogtak, s néhány tenyérnyire csapódtak össze Verzechmimi fejétől. A tolvaj felüvöltött, és elengedte a pókhálót. Az azonban nem engedte el őt. Annyira tapadós anyagból szőtte azt az óriás, hogy Clashtonék szerencséjére hozzáragadt a tolvaj lábához. Verzechmimi néhány pillanatig fejjel lefelé csüngött a szálon, amíg ismét meg nem tudta ragadni. Közben Clashton újra a pók felé sújtott, s ezúttal a kard élével találta el, és levágott a lábából egy darabot. Zöldes lé spriccelt a két férfira, és az óriáspók őrült pörgésbe kezdett. Két másik lábával megpróbálta elvágni a férfiak fölötti szálat. Elsőre nem sikerült. Clashton azonnal észrevette, miben mesterkedik a szörny, de nem érte el a rövid karddal.

- Dobótőr! - üvöltött Verzechmimi.

Néhányat eltettek ebből az alkalmatosságból mind a ketten, mielőtt Tomboló után indultak volna. Clashton nem volt mestere ennek a fegyvernek, de hála gárdista kiképzésének, és a közeli célpontnak, a három, egyszerre eldobott kés beleállt az óriáspókba. Az egyik sebből spriccelni kezdett a zöldes lé, de a pók továbbra is velük együtt ereszkedett. Valamennyire lassított a tempóján, így a föntebb került, mint a férfiak. Két lábával ismét a hálót kezdte nyiszálni.

- Vigyázz! - kiáltott fel Clashton, mert látta, mi történik.

De nem tehetett semmit. A pókháló elszakadt, ők pedig szabadon zuhantak lefelé. Szerencséjükre tíz könyöknyi esés után földet értek. Nagyot huppantak mindketten. Clashton felpillantott, hogy lássa, merre jár az ellenfelük. A látványtól elkerekedett a szeme. - Óóóó ... - kiáltott fel, de másra már nem volt ideje. Az óriáspók egyenesen rájuk zuhant.

Néhány szívverésnyi ideig mozdulni sem mertek. De a szörny sem mozdult. Úgy látszik, Clashton dobótőrei halálosnak bizonyultak. Nehezen kecmeregtek ki a hatalmas test alól, de végtére is egyben voltak ezután az iszonyú zuhanás után, és ez volt a lényeg.

- És most merre, jóuram? - kérdezte a tolvaj.

Clashton barátságosan nézett rá. A veszedelem összekovácsolta őket. Még az is átfutott egy pillanatra a merani harcos fején, hogy nem teszi meg, de aztán győzött a kötelességtudat. Akármilyen jó bajtárs is a tolvaj, mégis meg kell történnie. Tomboló nem árulhatja el senkinek a Szív titkát. Tomboló nem. De más sem.

- Gyere, találnunk kell egy másik utat.

Leszállt az éj. A tolvaj aggodalmasan pislogott körbe, de nem mert szólni. Pedig bármilyen vadállatnak könnyű célpontjai lehettek volna ebben a félhomályban. Clashton azonban már nem akart megpihenni a cél előtt. Vitte előre a feladat. Egyre jobban érezte, ahogyan húzza magához a Szív. Már hajnalodott, amikor egy szikla mögül váratlanul előbukkant a szentély. Egyszerű volt, mégis gyönyörű. Még a tolvaj is megtorpant egy pillanatra, mert megérintette a lelkét a hely szépsége.

Egy füves pázsiton álltak. Jobb oldalukon meredély, mögötte újabb sziklák, és amögött a messzeségben ott csillogott az Éjföld. Baloldalt meredek szikla emelkedett, szinte függőlegesen, olyan magasságig, hogy Verzechmimi szeme követni sem tudta. A hátuk mögött az a meredek lejtő, amelyen felmásztak idáig. Velük szemben pedig megint egy sziklafal emelkedett. S a sziklafalból kivésve ott állt a szentély. Gyönyörű oszlopokat és árkádokat látott a tolvaj, amik csak faragványok voltak. A templomba egy szív alakú ajtó vezetett, amely zárva volt.

- Már biztosan bent van. - súgta Clashton.

A természet nem árulta el Tombolót. A madarak csiviteltek, s a messzeségben farkasüvöltés hallatszott. Friss szellő borzolta végig a két férfi arcát. A fuvallat mintha a szentély felől érkezett volna.

- Bemegyünk! - Döntötte el a merani.

- De hogyan? Tudod, jóuram, hogy hol van az a másik bejárat?

- Nem, nem tudom, Verzechmimi. Meg kell találnunk.

A keresgélés hamarosan eredményre vezetett. A tolvajt remek szimata vezette nyomra. A templomtól nem messze, egy bokor mögött mohos sziklára lett figyelmes. A szikla úgy ült ott, mint valami trón. Ahol a talajjal találkozott, vékony rés látszott.

- Gyere, jóuram, segíts! - Mondta a tolvaj.

Mindketten nekiveselkedtek a sziklának. Az elsőre meg sem moccant. Újabb erőfeszítések eredményeként azonban lassan csúszni kezdett a sziklafal felé. Clashton is meglátta a rést, ami határozottan nagyobb lett. Dohos szag csapta meg a merani orrát, s önkéntelenül is arra a nemrégiben lejátszódott jelenetre gondolt, mikor régi harcostársukat, az elzüllött Rachot vizsgálták meg a városi hullaházban. "Az a gyilkosa, akit most üldözök!" - gondolta Clashton, és újult erővel vetette neki a vállát a kőtömbnek. Sikerült annyira elfordítaniuk, hogy egyenként beférhessenek a nyílásba.

- Én megyek előre! - mondta határozottan.

- Az nem kétséges, jóuram! - válaszolta vidáman a tolvaj.

Eszébe nem jutott volna, hogy elsőként merészkedjen be abba a világba, amelyben csapdák várhatják. Azzal a két férfi leereszkedett a résbe, hogy behatoljanak a szentélybe.

A folyosón furcsa, halovány fény derengett. A két behatoló szeme hamarosan megszokta ezt a különös világosságot, és egészen jól láttak a félhomályban. A lejtős folyosó hamarosan lépcsőkbe torkollott, ezek egyre lejjebb és lejjebb vezették a két férfit.

- Vajon hol lesznek a csapdák? - kérdezte Verzechmimi.

- Hallgass, és nyisd ki a szemed! - intette Clashton. Minden idegszálával figyelt, egyrészt a várható csapdákra, másrészt arra, nem hallja-e meg Tombolót valahol. Ám hiába figyelt, némaság vette körül.

A lépcső végén egy ajtó nyílt. Ahogyan az ajtó szárnyát kitárták, az Clashton számára iszonyú hangosan megnyikordult. Néhány pillanatig a lélegzetüket visszafojtva hallgatóztak, de továbbra sem hallatszott egyetlen nesz sem. A merani úgy érezte, szívének dobolása messziről idecsalogatja mindazokat a rémeket, akik a szentélyt vigyázzák. De egyetlen szörny sem kúszott elő, hogy felfalja. Beléptek a helyiségbe. Egyszerű szoba volt, szemmel láthatólag üres. Pontosan szemben azzal az ajtóval, amelyen beléptek, újabb nyílást láttak. Derékmagasságig ért csupán. A szobából nem vezetett ki más ajtó.

Clashton alaposan átvizsgálta a helyiséget, titkos ajtót keresve. A tolvaj segített neki, de együttes erőfeszítéssel sem jutottak semmire.

- Csak arra vezet tovább az út! - mutatta a merani.

Letérdelt, és benézett a négyszögletes nyíláson. Odabent félhomály uralkodott, csak annyi látszott, hogy egy valamivel nagyobb terembe jutnak majd. A terem másik végén pedig egy újabb ajtó tűnt fel. Mintha képek díszítették volna, de erre Clashton nem tette volna le az esküt, akárhogyan meresztgette a szemeit. Átbújt a résen, s követte őt a tolvaj is. A terem ugyanolyan üres volt, mint az előző. Falait azonban nem a puszta sziklafalak alkották, mint a korábbinak, hanem domborművek díszítették. A domborműveken magas, erőteljes testalkatú figura jelent meg. Az egyik helyen hadjáratot vezetett, egy dombon állva igazgatta a völgyben harcoló csapatokat. A másikon áldozatot mutattak be neki, több ezer rabszolgát legyilkolva. A harmadikon lovas harcosok hódoltak előtte. Minden képnek ez a magas figura volt a főszereplője.

- Xarron az! - súgta Clashton. - A harci erények istene. Az ő tiszteletére épült ez a szentély is.

Verzechmimi nem szólt. Inkább a kaput kezdte vizsgálgatni. Semmiféle nyitásra alkalmas eszközt sem látott rajta.

- Phulhra, hogy nyílik ez? - sóhajtotta a tolvaj.

Ebben a pillanatban recsegő zaj hallatszott, és Verzechmimi megbillent, mert egyszerűen eltűnt a lába alól a talaj. A padlóban széles, mély verem nyílt meg. A verem alján éles karók látszottak, a karókon felszúródva csontok, s amott egy koponya is. Üres szemgödrei egyenesen Clashtonra meredtek, aki izmait megfeszítve tartotta a társát. Verzechmimi a verem felett lógott. Lepillantott, és rémülten látta az éles karókat.

- Húzz fel, jóuram! - Rikoltotta.

Clashton fél kezével a fal szélén kitapintott kávába kapaszkodott, a másikkal a tolvajt tartotta. Izmai remegtek az erőfeszítéstől. Most érezte igazán, hogy megviselte a csata, majd a hosszú, erőltetett menetben megtett út, és a hegyekben átélt kalandok is.

- Ne rángatózz! Csak így tudlak megtartani! - nyögte.

A tolvaj lassan megnyugodott. Megpróbálta a másik kezével elérni a verem szélét, hogy megkapaszkodhasson. Elsőre nem sikerült. Aztán Clashton óvatosan lengetni kezdte a társát. A második, vagy a harmadik alkalommal sikerült annyi lendületet vennie, hogy fellódítsa Verzechmimit a verem partjára. Pár pillanatig csak hevertek, szemüket mereven a terem mennyezetére szegezve. Aztán rémült ordítással ugrottak talpra! Szellő keletkezett, és vidáman borzolta föl a két férfi haját. A szellőt azonban nem egy titkos járatban áramló szél keltette, hanem az a rémületes eszköz, ami lassan ereszkedett lefelé a mennyezetről. Clashtont talán legjobban egy kaszára emlékeztette, olyan eszközre, amivel a jaamok, a nincstelen parasztok a megérett búzát takarítják be. A kasza széles pengéje suhogva, lassan közeledett a padló felé. nem lehetett kétséges, hogy mindent és mindenkit kettévág, felszeletel, ami csak az útjába kerül. A két férfi arra a nyílásra meredt, ahonnét bejöttek. De a vermet nem tudták átugrani, ez még akkor sem sikerülhetett volna, ha nincsenek összebilincselve. Egyetlen kijárat vezetett innen: a díszes kapun át. Clashton odaugrott a faragványokhoz, magával rángatva a tolvajt is. A jelenetek hasonlóak voltak, mint amik a falakat díszítették. Az egyiken egy férfi állt, kezét és lábát széttárva. Kezében egy hosszú, egyenes kardot tartott.

- Nézd! - rikoltotta Verzechmimi, és a faragványra mutatott.

A kép szélénél finom, halvány vonal látszott. Clashton óvatosan megérintette a képet, aztán elhatározta magát, és határozott mozdulattal belenyomta az ajtóba. Halk kattanás hallatszott, de más egyéb nem történt. A kaput legalább tizenkét jelenet díszítette.

- Várjunk csak! - szólt izgatottan a merani. - Ez a kép, amit megmozdítottunk, a Határozottságot jelképezi! Ez Xarron egyik jellemvonása!

- Siess, jóuram, siess! - könyörgött Verzechmimi. A kasza széles, erős pengéje egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett.

Clashton alaposan megszemlélte a képeket. Érezte, hogy ha helytelen képet mozdítana meg, akkor valami szörnyű történne, talán a kasza mozgása gyorsulna fel, vagy megnyílna a lábuk alatt egy újabb verem. Az egyik képen harcosok ölték meg a foglyaikat. "Xarron a harc istene!" - gondolta a merani, és nekitámaszkodott a képnek. Ahogyan az lassan megmozdult, a harcos hirtelen visszatántorodott. Az ellenségeiket gyilkoló katonák arcán valami nem evilági, gonosz vigyor ült. Olyan, amit legutóbb az őket megtámadó orkok pofáján látott. "Ezek itt nem Xarron hívei, hanem Borathé, az esztelen vérontás istenéé!" - döbbent rá. Azonnal elfordult a képtől, de talált újabbakat, melyeket tudása és gárdista kiképzése alapján bizton megnyomhatott. Újabb kattanások hallatszottak, de az ajtó mozdulatlan maradt.

Ekkor azonban elfogytak a képek. Azokat, melyeket egyértelműen kihagyhatott, figyelmen kívül hagyta, de még így is maradt kettő. Az egyiken egy férfi kígyót emelt maga elé pajzsként. A másikon egy vízi állaton lovagolt a hullámok hátán. "Melyik az? Melyik lehet az?"

- Igyekezz, jóuram! - sikoltotta Verzechmimi.

A kasza elérte őket. Végigsuhant a két férfi feje fölött, lemetszve a tolvaj néhány hajszálát, s fémes, csikorgó hangot adva érintette meg Clashton sisakját is.

"A kígyó? A hal? Melyik? MELYIK?"

A két férfi térdre esett, ezzel adva maguknak némi haladékot. A kígyós képet innen már csak nehezen érhették el. A hal ott volt előttük. "Xarron! Segíts nekem, istenem!" - fohászkodott magában a merani. És akkor hirtelen ott volt előtte a megoldás. Az első képen a férfi "X" jelet formált. A másodikon, melyet benyomott, "A" alakban helyezkedtek el a katonai tisztviselők. A harmadikon és negyediken "R"-et formált a pajzs és a kard. Az ötödiken pedig nap kerek képe "O"-t jelentett. X-A-R-R-O- ... "DE HOL AZ N JELE?!"

Clashtonnak ekkor felidéződött egy nagyon régi gyakorlat, még valamikor kezdő gárdista korából. Xarronhoz imádkoztak, amikor mestere így szólt: "Ne felejtsd el, és jól tanuld meg, hogy istenünket nemcsak Xarronnak nevezik. A Régiek Loon-hoz fohászkodtak, de ismerik istenünket a kamurok földjén Greach néven is. A törpék Xarros-nak ejtik istenünk nevét."

"Xarros! Hiszen a templom nagyobb részét törpe mesterek készítették, akiket azután feláldoztak az istenségnek. Xarros! Nem N-t, hanem S-t kell keresnem!"

A tolvaj magában motyogva fohászkodott valamelyik istenéhez, mialatt négykézláb kuporgott a padlón. Nem reménykedett már, hogy sikerül kijutniuk ebből az egérfogóból. Ezalatt azonban Clashton megtalálta a megoldást. "A kígyó S-et formáz!" Megpróbálta megnyomni a képet, de a kasza majdnem lemetszette a kezét. A földre vetette magát, s próbált nem arra figyelni, hogy a tolvaj ott reszket mellette. A kasza újra elsuhant felettük. Ha most nem sikerül, akkor a következő suhintás lenyesi a fejüket...

Clashton felugrott, magával rántotta a tolvajt is, és megnyomta a képet. Érezte, ahogyan a penge közeledik hozzá, hogy átvágja a mellkasán a bőrt, a húst, a csontokat. A kasza pengéje elérte a meranit, és megállt. Ezzel egy időben a kapu lassan, méltóságteljesen kitárult.

- Sikerült! - üvöltött fel Verzechmimi.

Clashton elkapta a tolvajt, és a szájára szorította a kezét, mielőtt még fellármázza Tombolót. A tolvaj örömtől reszketve meredt a meranira. Aztán észbe kapott, és némán bólintott. Clashton elengedte a fickó száját, és együtt léptek be a másik terembe. Azt már nem látták, hogy a szobában, amit elhagytak, a padló bezárul a verem felett, és a kasza pengéje is visszaemelkedik a mennyezetre. Az újabb terem sem mutatta, hogy egy hegy belsejébe vésték. A falakat domborművek díszítették itt is, hasonló motívumokkal, mint az előbb. A padlót vékony por fedte, de nem tudta elrejteni az ábrákat a padlón. A termet teljes egészében négyzetekre osztották, és minden négyzetbe egy-egy ábrát karcoltak. Clashton felismerte a Merani Gárda címerének fejlődéstörténetét. A legrégebbi, egyszerű formától a legújabb, alig néhány emberöltővel korábban készíttetett címerig mindegyik megtalálható volt itt. Megtévesztésül egyéb jeleket, címereket is véstek a padlóba. Clashton bólintott a tolvaj felé, jeléül annak, hogy itt most egyszerűbb lesz a dolguk, mint az előző szobában. Rálépett az első négyzetre, magával húzva Verzechmimit is. Érezte, ahogyan kettejük súlya alatt meghajlik a padlózat. Tehát nemcsak a megtévesztő ábrák alatt vannak üregek, hanem a megfelelők alatt is! Vigyázniuk kell! A merani jelére egyszerre ugrottak át a következő kockára. A gerenda vészesen nyikorgott, hajladozott alattuk. A tervezők nem gondoltak, nem gondolhattak arra, hogy egyszer két összebilincselt hívüknek kell igénybe vennie ezt az utat. "Xarron, segíts!" - fohászkodott Clashton. Még három négyzet hiányzott a következő ajtóig. Egy ugrás. Mindkettejüknek sikerült a négyzeten belül maradniuk. Még egy ugrás. A tolvaj megtántorodott, de Clashton elkapta a karját, és megállította. Az utolsó ugrás előtt egymásra néztek. - Minden rendben lesz! - mondta hangosan a merani, azzal intett, és átugrottak az utolsó négyzetre. Az ajtó előtt álltak, egy vészesen behajló padlólapon. De itt már nem történhet baj. Clashton megvizsgálta az ajtót. Duplára készítették a mesterek valaha, az innenső szárnya nyitva is volt, a másikat a merani tárta ki óvatosan. Nem vetette rá magát semmi a túloldalról. Képzeletben letörölt egy verítékcsöppet a homlokáról, aztán belépett a helyiségbe, félig a háta mögött a tolvajjal.

A padlólap ebben a pillanatban megadta magát, és hatalmas reccsenéssel beszakadt. Verzechmimi elveszítette az egyensúlyát, megbillent, és hasra esett az ajtó előtt, még az innenső oldalon. Clashtont is leterítette az esés, a jobb karját megrántotta a váratlan rándulás, de még mielőtt mérgelődni kezdhetett volna rádöbbent, hogy most villámgyorsan kell cselekednie. Nem is tudta, inkább csak érezte, hogy a két ajtószárny között megindul valami lefelé. Gondolkodás nélkül letépte a fejéről féltve őrzött sisakját, és belökte az ajtószárnyak közé, a földre. A következő pillanatban egy tömör, éles karókkal kivert fatábla zuhant le, egyenesen rá a sisakra. Néhány pillanatig egyensúlyozott rajta, mialatt alatta feszült a két férfi közötti lélekbilincs bőrszíja. Az a néhány pillanat, amíg a sisak feltartóztatta a monstrumot, elég volt arra, hogy Clashton megragadja az alját, és hátizmait megfeszítve, szinte emberfeletti erővel tartsa azt.

- Siess, nem bírom sokáig! - Üvöltött át azon a résen, ami a két ajtószárny között maradt.

Verzechmimi az első megdöbbenés után hamar kapcsolt. Hanyatt vetette magát, és átgurult a résen. Éppen időben, mert a maradék erő is kiszaladt a merani gárdista karjaiból, s a faalkotmány nagyot döndülve a földre érkezett.

- Ha nem dobod oda a sisakodat, akkor ez a monstrum elvágta volna a szíjat...

- És akkor most mind a ketten halottak lennénk. Tombolót pedig senki sem akadályozná meg az aljas tervében! Gyerünk tovább!

Clashton felemelte a földről a sisakját, vagy inkább azt, ami maradt belőle. Bánatos szemmel próbálta kiegyengetni, de a vastag faalkotmány szinte teljesen szétlapította a hajdan nemes ruházatot. - Hát, ezt már nem hagyományozom a fiamra. - mondta szomorúan. Ezért is Tomboló a felelős! És még mennyi mindenért! De most megfizet mindenért kamatostul!

Clashton emlékezett még, hogy a szentély hogyan helyezkedett el a sziklában. Úgy gondolta, már nem lehetnek messze. Sietségre ösztökélte társát. Így léptek be a következő terembe.

A helyiségben sűrű félhomály uralkodott. Az első pillanatokban semmit sem láttak. Aztán, mikor a szemük hozzászokott valamennyire a sötétséghez, összeszorult a szívük a látványtól. A terem túlsó végében három hatalmas, fegyveres lény állt. Olyan hatalmasak voltak, hogy nem tartozhattak az emberi lényekhez. A legmagasabb ogre is csak kisfiúnak tűnhetett mellettük. Mozdulatlanul álltak, csak a szemük csillogott a sötétben. Várták, hogy a betolakodók közeledjenek.

Egyikük fényes sisakot viselt, kezében hosszú dárdát tartott. A sisak alól két éles, hegyes szemfog meredt felfelé. Tömpe orra még jobban hangsúlyozta, hogy valamely ork istenség lehet. A másik szélső lény inkább nőt formázott. Lobogó, hosszú hajjal, hosszú ruhában állt ott, egy vastag, egyenes kardra támaszkodva. Maga a kard is hosszabb volt, mint akár Clashton, akár Verzechmimi. A középső... ő volt a legfélelmetesebb. Az egész arcát eltakaró sisak védte a fejét, s tetőtől talpig erős fémpáncélba öltözött. A páncélon keresztül is látszottak félelmetes izmai. Vastag, erős kezében egy buzogányt tartott.

- Meneküljünk... - suttogta a tolvaj. Megpróbálta Clashtont is visszarángatni az előző szobába. De a merani nem mozdult.

- Nem azért jöttünk el idáig, hogy most, a bejárat előtt torpanjunk meg. Közelebb megyünk, s ha kell, megküzdünk velük.

- Megküzdünk... - a tolvaj hangjából érezhető volt, hogy szentül hiszi: társa most vesztette el az eszét a hosszú, megpróbáltatásokkal teli út miatt. - Küzdj meg velük egyedül, jóuram!

- Ne feledd, hogy nélkülem sehová sem mehetsz. Megküzdünk velük, és te is jössz!

Verzechmimi végiggondolta eddigi kalandjaikat. A valamikori építők nem akarhatták, hogy a Gárda tagjai se tudják használni ezt a bejáratot. Eddig is eljutottak valahogyan, ezen az akadályon is túllépnek majd. Bólintott hát, és a két férfi egyenes tartással lépett a három felfegyverzett lény elé.

A tolvaj megbökte a meranit, és a lények mögötti ajtóra mutatott. Clashton bólintott, és határozottan megindult a kijárat felé. Csuklójának kis rántásával húzta maga után a tolvajt, aki ebben a pillanatban vette észre, hogy mindeddig három szoborral néztek farkasszemet.

- Ez a bátorság próbája volt. - mondta ünnepélyesen Clashton.

És beléptek azon az ajtón.

Verzechmimi döbbenten kiáltott fel. Nagy terembe jutottak, amelyben fából ácsolt padok álltak körben, a fal mellett. Középen az értékes kövekből faragott padlót ismeretlen jelek díszítették, de mégsem ez volt a legcsodálatosabb a teremben, hanem nekik jobbra, egyébként a terem főbejáratával szemben elhelyezkedő oltár, amelyen hatalmas, színarany foglalatba foglalt rubinkő csillogott. A kő tökéletesen szív alakú volt.

- A Szív! - suttogta áhítatosan Clashton.

Ilyen hatalmas rubinkövet a tolvaj azelőtt még sohasem látott. Három embernyi magasságban tornyosult a fejük fölött. S amikor beléptek a terembe, a Szív mintha felizzott volna. A rubinkő előtt áldozati tűz égett. A soha ki nem alvó tűz csodájáról már Verzechmimi is hallott. Mondták, hogy csak Gallagherben található meg néhány kiválasztott helyen. Úgy látszik, a Szív szentélye lehetett az egyik ilyen hely.

Clashton közben már mást keresett. De Tombolónak nyoma sem volt a szentélyben. A merani, maga után vonszolva a tolvajt, a főbejárathoz lépett. Belülről könnyedén ki lehetett nyitni a hatalmas kaput, mindenféle kulcs nélkül is. Clashton kitárta a kaput, majd az amögöttit, végül a harmadikat is, és mindkettejük számára váratlanul a szentély belsejébe betört a kinti napsütés fénye.

- Elment. Már elment! - kiáltott fel csalódottan Clashton, aztán szeme a három kapu közötti padlóra tévedt. Az egyenletes, vékony porréteget csak a saját lábnyomai törték meg. Mielőtt azonban megérthette volna, hogy ez mit is jelent, ismerős hang szólalt meg a kapu bejárata előtt:

- Nem mentem el. Még csak most érkeztem, merani!

Azzal a szentély tárva-nyitva álló kapuja előtt megjelent a fehér varkocsú harcos. Hosszú, egyenes kardot tartott a kezében, amelyben Clashton felismerte Vallain kardját. Tomboló nemcsak gyilkos, de hullarabló is!

- Az a vén részeges hű maradt a gárdájához! Tudod, mennyi italomat öntötte le a torkán? Mégsem beszélt! - mondta Tomboló. - Ezért kellett más megoldást választanom. Értsd meg, merani, nekem szükségem van a Beavatásra! Így hát TE vezettél el a szentélyhez! És még a kaput is kinyitottad nekem! Már csak annyi a dolgom, hogy megöljelek, merani, s teljesül a legfőbb vágyam, amiért ezidáig éltem!

Tomboló lassan közelebb lépett. Clashton kihúzta a rövid karját, amelynek semmi hasznát sem láthatta akkor, ha Tomboló értett a hosszú kardokhoz. Még élénken élt az emlékezetében, milyen könnyedén bánt el vele Tomboló az ork támadás alatt. De a Szívet meg kell védenie. Nem volt kétsége afelől, hogy Tomboló ma még valóban csak Beavatást akar. De azt is tudta, hogy holnap, vagy holnapután akár fillérekért is elárulja majd a szentély titkát bárkinek. Akár paar Maalthiirnak is. Ám nemcsak ezért fogja megölni. Clashton szeme előtt végigfutottak mindazok, akik Tomboló miatt haltak meg, kezdve a vén részeges Rach-hal, az öt ártatlan katonán keresztül, egészen Vallain-ig. Ennek a söpredéknek pusztulnia kell!

- Próbálj meg nyugton maradni! - szólt rá a tolvajra, aki mindezidáig meg sem moccant.

Azzal harcállásba helyezkedett. Tomboló vigyorogva nézett rá. Könnyedén megkocogtatta a merani rövid kardját, anélkül azonban, hogy az kárt tudott volna tenni benne. Hátratáncolt, mikor Clashton támadásba lendült, és gyors mozdulatokkal hárította a neki szánt csapásokat. Majd támadásba ment át, és két heves vágással beterelte az ellenfeleit a szentélybe. Odabent, a rúnákkal telerajzolt padlón folyt tovább a küzdelem. Tomboló agyát ismét elöntötte a harci düh. Vadul támadt Clashtonra, akinek jóformán egyébre sem maradt ereje, mint a védekezésre. Megpróbálkozott ugyan egy oldalvágással, ami meg is sebezte Tombolót, de a fehér varkocsú harcos mintha észre sem vette volna a sebet. Ő is megvágta a meranit úgy, hogy ha Clashton nem húzza vissza időben a fejét, akkor talán le is metszi a nyakáról. Majd taktikát változtatott. Hosszú kardját beleakasztotta Clashton kardjába, és hirtelen hevesen megrántotta. Mindkét kard kirepült a harcosok kezéből, és a terem távoli sarkában estek a földre pengve-bongva. Tomboló hátranyúlt, és az övéből két egyenes tőrt vett elő. Clashtonnak viszont már nem volt egyéb fegyvere. Ha valamikor fel is készült egyéb fegyverekkel is, a hosszú úton, a viszontagságok közepette már elveszítette azokat. Most elöntötte a keserűség. Ő maga vezette ide ezt a velejéig romlott embert, aki hamarosan meg fogja őt ölni, és a Szív titka az ellenség kezébe kerül. Tomboló várta, előhúz-e bármilyen fegyvert az ellenfele, de nem történt semmi ilyesmi. Amikor hiába várt, lassan elvigyorodott, és a két tőrt előre szegezve a fegyvertelen meranira rontott.

- Hajolj le, jóuram!

Clashton ösztönösen engedelmeskedett, és a következő pillanatban valami átzúgott a levegőn. Mikor a merani felegyenesedett, egy szívverésnyi időre belenézett Tomboló megdöbbent szemeibe. A fehér varkocsú harcos nyakából három dobótőr állt ki. A hatalmas ember tántorogva tett még néhány lépést feléjük, aztán eldőlt, mint a zsák, egyenesen bele a Szív előtt lobogó szent tűzbe.

- Gyerünk! - kiáltott fel Clashton.

Elégedettséget, de egy kicsi csalódást is érzett. Elégedettséget, amiért Tomboló megfizetett bűneiért, de csalódást azért, mert nem ő végzett vele. Másrészt feszült várakozást érzett. Végre leveszik a bilincset! Megszűnik a kényszerű összekapcsolódás. És még az is lehet, hogy elengedi a tolvajt...

Tomboló fölé hajolt, és átkutatta. Legnagyobb megdöbbenésére azonban sem a szentély, sem a lélekbilincs kulcsait nem találta a halottnál. Ez a velejéig romlott ember már korábban eldobta volna a bilincskulcsot? De akkor is, hol van a szentély kulcsa?

- Mit keresel, jóuram? - kérdezte Verzechmimi. S ebben a szívdobbanásnyi pillanatban Clashton érezte, hogy a béklyó meglazul. És érezte egy kés döfését a bordái között.

Térdre rogyott, és meredt szemekkel bámulta Verzechmimit. A tolvaj ott állt, egyik kezében egy tőrrel, másikban a bilincs kulcsával. Hogyan vehette el Tombolótól, hiszen a közelébe sem ment...

- Nálam volt egész idő alatt. - válaszolta a gondolatban feltett kérdésre a tolvaj. - Ne haragudj, jóuram, de egész idő alatt az orrodnál fogva vezettelek. és ezt a szerencsétlen barmot is. - Verzechmimi itt Tomboló holttestére mutatott. - Gyorsan el kell mesélnem a hihetetlenül ravasz tervemet, még mielőtt kileheled itt a lelked a mérgezett tőrömtől. Paar Maalthiir jobbkeze vagyok. A nevem persze nem Verzechmimi, de ez most nem érdekel sem téged, sem engem. Lényegében igaz, amit Tomboló itt előadott, csak hát ugye nem ő találta ki, hogy egy merani gárdista vezessen ide minket, hanem én. Én adtam neki a mérgezett tűt is, hogy ölje meg vele azt a részeg disznót. Én intéztem el azt is, hogy elfogjanak Tsanban, és hogy bekerüljek Tomboló mellé a szállítmányba. Az ork véletlen szerencse volt, mert persze nem gondolhatod, hogy az ork banda a fogoly társuk után jött? Á, nem. Én magam egyezkedtem a Durungok főnökével, s mondhatom, eléggé borsos árat fizettem a támadásért. Tudtam, hogy lélekbilincsben fogjátok szállítani a foglyot, s ezen alapult a tervem másik fele. Az én ötletem volt, hogy Tomboló láncoljon össze veled, mert így lehettem a legbiztosabb abban, hogy el fogsz vinni a szentélyhez. A bejutás izgalmasabbra sikerült, mint vártam, s utólag elmondhatom, voltak olyan pillanatok, amikor a legszívesebben előkaptam volna a kulcsot, hogy pusztulj csak ott egyedül. Tomboló a biztonság kedvéért jött utánunk végig, hátha történik valami velünk, vagy felfedezed esetleg a szándékaimat. De mostantól már nincsen szükségem rá sem. Mint ahogyan rád sem. Megyek is, harcos, megviszem a jó hírt paar Maalthiirnak.

Verzechmimi, vagy ki tudja, mi az igazi neve, rávigyorgott Clashtonra. A merani egyre erőtlenebbül hevert Tomboló félig megégett tetemén. Érezte, hogy az élet egyre gyorsabban száll el a tagjaiból.

- Tévedsz.... tolvaj... - nyögte. Verzechmimi mókásan a füléhez tette a kezét.

- Mit motyogsz, harcos?

- Tévedsz...a paar sohasem tudja meg a Szív titkát...

Clashton szeme előtt végigfutott az egész eddigi élete. Különös fénnyel tűnt fel az idők múlásában az az ünnepély, amikor őt magát avatták itt gárdistává. Beleborzongott abba az érzésbe, amit a Beavatás alkalmával érzett. De ma már tudta, hogy akkor az egész csak szemfényvesztés volt...

- Ugyan már, miért tévednék? - nevetett még mindig Verzechmimi. Ám a mosolya mintha lehervadni látszott volna. Közelebb lépett, mert nem értette a haldokló suttogását.

- A Szív ... a merani Szív valójában nem ez ... a rubin....

- Ugyan már, miket beszélsz itt össze! Lázad van! Haldokolsz!

- A Szív ... a merani Szív ... idebent van... - nyögte utolsó erejével Clashton, és a saját mellkasára bökött. Ebben a mozdulatban a Gárda minden büszkesége benne volt. A Gárda neve és híre, amit egy kívülálló meg sem érthetett. - Tévedtél, tolvaj....

Verzechmimi egészen közel hajolt a meranihoz. Ebben a pillanatban Clashton jobb keze vasmarokkal szorította meg a tolvaj vékonyabb csuklóját, s a másik, a bal előre lendült.

- Nem! - üvöltött fel Verzechmimi, amikor meglátta, mire készül a másik.

De nem tudott menekülni. Clashton vasmarka bilincsbe szorította a tolvajt, míg másik kezével valódi bilincset csúsztatott rá a vergődő karra. Még érezte a szokásos, ismerős zsibongó érzést, és látta, hogy Verzechmimi lelke ugyanúgy fogollyá válik, mint korábban. A tolvaj rémült kapkodással próbálta meg letépni a kezéről a bilincset, de a haldokló keze nem engedett.

- Engedj el! Nem! Neeee....... - A hang váratlanul abbamaradt. Verzechmimi lelke elszállt a teste börtönéből, mint ahogyan Clashtoné is. A merani harcos utolsó gondolata a szentély kulcsa körül fordult meg. Vajon hol lehet?

Mérföldekkel messzebb, a Holló barlangban a durungok vezetője elégedetten vette szemügyre kincseit. Remek fegyvereket zsákmányoltak a rajtaütés során, éles kardokat, nehéz buzogányokat, erős vérteket. Lesz mivel felszerelni a harcosait a Gorrbon Hamrri, azaz a Nyári Vihar előtt, ami az orkok hagyományos zsákmányszerző körútja volt.

Most furcsa tárgy akadt az ork vezér kezébe. Nyakláncnak nézte, amelyen szív alakú kő lógott. Sem jómaga, sem harcosai nem éltek ilyesmivel. No nem baj, majd a gyerekeknek adja, azok eljátszódnak ezzel a csecsebecsével.

Úgy is tett. A gyermekek felváltva hordták a nyakláncot, és talán sohasem jöttek rá, mi lehet az oka annak, hogy a háborúsdiban mindig az győz, akinek a nyakában a lánc lóg.

Írta: Andrew Field
A cikk az Alanori Krónikában jelent meg, 2 részletben.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 12 szavazat alapján 9.4)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Andrew Field: Bukott angyal (novella).

Létrehozás: 2003. december 11. 09:57:33
Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.