Tökéletes kör (Shadowrun novella)
A fegyver csodálatos dolog. Nyolc és fél hüvelyknyi hideg acél és csábító ötvözet, a végén egy fekete lyukkal, amely képes felfalni egy ember lelkét, és otthagyni a testet szárazon és üresen... holtan. Taro tudta, hogy rengetegen végezték már így a tűzfegyverek feltalálása óta. Bizonyára neki is ez lesz a sorsa.
Taro újra és újra megforgatta a kezében tartott pisztolyt. Végigsimított a szánon, és felsóhajtott, amint érezte, ahogy a hideg fém átveszi ujjai melegét. Megnyugtató, de ugyanakkor nyugtalanító érzés. Szerető anya... és halálos lidérc.
Heckler & Koch USP Tactical, .45-ös ACP-vel töltve. A nagy, nehéz pisztoly alig valamivel volt rövidebb 22 centiméternél, de Taro hatalmas, erős kezében úgy nézett ki, mint valami játékszer.
Tizenkét darab .45-ös lőszer a tárban, plusz egy csőben. Taro gyakorlott kézzel feszítette hátra és engedte el az ütőszeget, többször egymás után. Az ismerős mozdulat apró mosolyt csalt hideg ajkára.
A cső tizenhárom centiméter hosszú. Taro a homlokához érintette a szán hideg acélját. Forró... nagyon forró volt a bőre. Biztos volt benne, hogy lázas. Testének forrósága összecsapott a gyomrában érzett jeges ürességgel, és kiszívott belőle minden erőt.
A fegyver magassága az irányzék tetejétől a tár aljáig tizenöt centiméter. Taro az arcához nyomta a rovátkolt markolatot. A durva felület dörzsölte a bőrét - de legalább ismerős volt az érzés. Az érintéstől megkönnyebbült.
A pisztoly valamivel több, mint egy kilogrammot nyomott. Taro gyakorlottan megbecsülte súlyát, majd lefelé fordított csővel óvatosan meghúzta a ravaszt, de el is engedte a kritikus pont előtt. Hangtompító nélkül túl zajos lett volna.
Taro fáradt sóhajjal visszahúzta a pisztolyt, és belenézett a csőbe. Tudta, hogy a vastagsága körülbelül tizenegy és fél milliméter, de ilyen közelről úgy nézett ki, mint egy vastag, tátongó szakadék... végtelen... örökkévaló... akár az éjszakai égbolt; a föld feneketlen mélye.
Taro szerette a fegyvert.
Simon Phillips, a Belső Biztonság újonnan kinevezett főnöke összeérintette ujjait. Ajkán halvány mosoly játszadozott, miközben oldalt fordította a fejét.
- Maga nem nagyon kedvel engem, Taro. Igazam van?
Phillips első számú végrehajtó embere és testőre közömbös tekintettel nézett főnökére tükröződő napszemüvege mögül. Nem válaszolt a kérdésre, de Phillips nem is számított rá. Viszont nem tudta volna megmondani, miért nem. Ez a hátulütője, ha egy zaibatsunak dolgozol, állapította meg magában. Ezek a kifürkészhetetlen keletiek. Taro hallgatása azt is jelenthette, a testőr túl tisztelettudó ahhoz, hogy egy ilyen kérdésre válaszoljon. Azonban azt is - és Phillips valószínűleg így fogja értelmezni -, hogy a férfi nem akarja az időt vesztegetni a válaszadásra. Phillips ismét nagyot sóhajtott. Végtelen számú lehetőség volt, és még csak tippelni sem tudott, melyik közülük a helyes. Egy olyan ember számára, mint ő, aki pont azért foglalhatta el ezt a pozíciót, mert olvasni tudott az emberek viselkedésében, ez több mint zavaró volt.
Normális esetben ezen nem rágódott volna. Phillips egy Los Angeles-i irodában dolgozott, ami azt jelentette, hogy rendszerint egyaránt találkozott feketékkel, fehérekkel, spanyolokkal és másokkal. Néhány arab, kínai, kelet-európai... igazi vegyes felvágott. Japánból viszont kevés volt. San Francisco megszállása óta a japánok nem voltak igazán népszerűek Kaliforniában, ezért ha csak tehették, igyekeztek a fővárosban maradni. Azonban nem mind tett így, és elég sokan voltak itt is ahhoz, hogy fejfájást okozzanak Phillipsnek.
A kultúrájuk. Az tehetett róla. Phillips jó cégrabszolgához illően átment a megfelelő kiképzéseken, de ez a dolog máig rejtély maradt számára. Természetesen figyelt, és papagájként szajkózta, amit a fejesek hallani akartak, de ez nem jelentette azt, hogy érti is, amit mond. A hűség fogalmát természetesen megértette - ezzel nem is volt semmi gond. Nem igazán érezte a sajátjának, de tudta, hogyan használja fel az őt körülvevő emberek ellen. Ugyanez volt a helyzet a kötelességtudattal is. Azt csinálod, ami tetszik a cégnek, és feljebb juthatsz a ranglétrán. Phillips számára ez jelentette a kötelességtudatot, és a definíciója egyáltalán nem ártott a karrierjének. Kivéve egyetlen egy alkalmat. A becsület, a hűség, a kötelesség... és az arc; egyszerűen semmi értelmüket nem látta. Az élet az előrejutásról szólt, nem pedig arról, hogy személyes ambícióidat egy olyan hatalmas organizmus szolgálatába állítsd, mint amilyen egy társaság.
Phillips szerint ezt a japánok képtelenek voltak megérteni, és ezért ő sem értette a japánokat. Természetesen voltak kivételek - azok mindig vannak -, de látszólag elenyésző számban, és azok is nagyon messze az ő irodájától. Ezt legalább fel tudta fogni. LA a cég zsákutcája volt - Phillips már évek óta azért küzdött, hogy kikerüljön ebből a patkányfészekből -, és egy japántól biztosan hatalmas önfeláldozás lett volna, ha ide kéri magát.
Igazából az ilyen Taro-félék voltak azok, aki lenyűgözték Phillipset. A kis szamurájok, ahogy előszeretettel nevezte őket. Ők voltak azok, akik halálosan komolyan vették ezt a kötelesség és becsület hablatyot. A cég volt a vezérük, és bármit megtettek, amit uruk kért tőlük. Igen, ez végre olyasvalami volt, amivel Phillips is tudott mit kezdeni, mert kiszámíthatóvá tette őket. A probléma viszont az volt, hogy csak eddig jutott velük. Azután elkezdtek aggódni a becsület, a kötelesség és az arc miatt, és egyre jobban eltávo-lodtak tőle. Egyszerűen alkalmatlanok voltak, nem érték meg az erőfeszítést.
Taro azonban különleges esetnek számított. Nagyon különleges esetnek. Phillips nem tudta, honnan érkezett a japán férfi, amikor idejött dolgozni a Belső Biztonsági Osztályra. Természetesen Taro már első pillantásra sem tetszett neki, dehát ugyanígy volt a többi sárgával is. Semmi különlegeset nem látott benne.
Abban az időben vette át az irányítást az osztály előző vezetőjétől, és csak ekkor tudta meg, ki is valójában Taro. Az első pillanatban szinte megbénult, de aztán elkövetkezett a gonosz megvilágosodás pillanata.
Taro és Phillips valójában sosem ismerték egymást - viszont Phillips nagyon is jól emlékezett Taro apjára. Kenichi volt az, akinek a tettei következtében Phillipset ide száműzték Los Angelesbe, a cég hátsó udvarába. Kenichi volt az, akinek makacs, önelégült kötelességtudata gyakorlatilag derékba törte Phillips karrierjét, és kis híján az életét is.
Phillips azonban túlélő típus volt. Kimászott a szarból, és összekapargatta magát, de csaknem húsz esztendővel később még mindig nem sikerült visszakapaszkodnia oda, ahonnan lezuhant.
De Kenichi fia most Phillipsnek dolgozott... és Taro nem tudott a régmúlt történéseiről.
- Ugye, igazam van? - vigyorgott Phillips Taróra egy cápáéra emlékeztető arckifejezéssel, amely nélkülözött minden melegséget. - Semmi gond - én sem bírom magát. Megértem, mindketten túlzottan jól neveltek és udvariasak vagyunk ahhoz, hogy korábban megemlítsük, de most csak ketten tartózkodunk itt. Őszintén beszélhetünk egymással.
Phillips hátradőlt a székkel, és kényelmesen elnyújtózott.
- De ne aggódjon emiatt, Taro. Itt az ideje néhány változtatásnak - be kell hoznom a saját embereimet -, de maga az elmúlt időszakban kitűnő munkát végzett. Ezért úgy döntöttem, teszek önnek egy szívességet. Elintéztem az áthelyezését. Mit szólna mondjuk a tokiói irodához?
Unottan bámulta a mennyezetet, de válasz nem érkezett. Egy idő után savanyú ábrázattal Taróra nézett.
- Tudja, amikor felteszek önnek egy kérdést, akkor választ is várok rá.
Taro nyilvánvalóan úgy döntött, hogy tovább már nem hagyhatja figyelmen kívül Phillipset, ezért kurtán bólintott.
- Hai, Tono! - vakkantotta.
Phillips a homlokát ráncolta.
- Mit mondtam magának nemrég? Csak angolul, igaz? Tudja, hogy nem beszélem a japánt.
Taro engedelmesen fejet hajtott.
- Hai... igen, uram.
- Így már jobb. - Phillips ismét a mennyezetre függesztette tekintetét. - Mennyi az idő?
Taro nem fordította el a fejét, egyszerűen csak ránézett a Phillips íróasztalán álló órára.
- Hat óra ötvenhárom, uram.
- Helyes, helyes. - Phillips széke hangos koppanással billent előre; a férfi egyenesen Taróra nézett. A nagytermetű testőr nem fordította el a tekintetét.
- Hadd mondjam el, mi az ábra, Taro. Maga ki nem állhat engem, én pedig azt akarom, hogy eltűnjön a közelemből. Nos, bármikor kirúghatnám... de nem teszem. Maga nagyon jól végzi a munkáját, és kivételesen lojális a céghez. Az elbocsátása fájdalmas veszteség lenne a társaság számára. Ezért, mint mondtam, azt tanácsoltam a feletteseimnek, hogy he-
lyezzék át a tokiói központba. Jól hangzik? Biztos vagyok benne. Mindössze annyit kell hozzá tennie, hogy még egy utolsó feladatot elvégez itt nekem. Valami olyasmit, ami különösen óvatos elbánást igényel. Wakarimasu-ka?
Phillips elvigyorodott, amint Taro alig észrevehetően összerándult. Egyvalamit jól tudott a japánokról: gyűlölték, ha valaki a nyelvüket egy másik nyelvvel keverte. Taro azonban gyorsan visszanyerte önuralmát, és higgadtan bólintott.
- Hai.
- Nagyszerű. Nos, pontosan hét órakor lesz egy megbeszélésem. Egy nővel - az egyik kutatónkkal. Arra gyanakszunk, hogy információkat szivárogtat ki a konkurenciának. Bizalmas információkat. Szerintünk nemsokára le akar lépni. De ezt nem hagyhatjuk! Igazam van? - Phillips szórakozottan megvakarta a hasát. - Menjen és várjon az irodájában, amíg én beszélek vele. Ha hívatom... nos, tudja a dolgát, igaz?
- Hai, Tono!
Phillips úgy döntött, ezúttal nem figyelmezteti a testőrt.
- Öröm hallani.
Taro visszagondolt rá, amikor először találkozott a fegyverével. Rémálmából felriadva kitámolygott a konyhába, ahol apja éppen tisztogatta a pisztolyt. Akkor még csak öt éves volt. Kenichi a térdére ültette, és büszkén elmesélte neki a fegyver történetét. Azelőtt az ő apjáé volt, aki az Egyesült Államok hadseregében szolgált, és számos veszélyes helyzetben mentette meg az életét. Shoji nagyapa azután Kenichinek ajándékozta, pont azon a napon, amikor Taro apját felvették a légideszantosokhoz. Kenichi katonai pályafutása alatt végig magánál tartotta a pisztolyt, és miután leszerelt, a céghez is magával vitte. Hűen szolgálta gazdáját, aki időközben a San Franciscói iroda biztonsági főnöke lett. Kenichi mindezt elmesélte Tarónak, és azt is elmondta, hogy egy nap ő örökli majd a fegyvert. A modern szamuráj eszközét.
Amikor Kenichit szolgálat teljesítés közben megölték, Shoji nagyapa vette magához a fiút, ő nevelte fel a tradíciók szellemében. Taro anyja, Melinda, a társaság magas beosztású kutatója volt. Már apja halála előtt sem tudott sok időt szakítani Taróra, de azután még inkább beleásta magát a munkájába. Taro szerencsésnek mondhatta magát, ha minden ötödik napon látta. Ez nem a legmegfelelőbb környezet volt egy fiatal fiú számára, ezért Shoji nagyapa odaköltözött hozzájuk. Mindannyian úgy érezték, hogy ez a tökéletes megoldás; Taro szerette a nagyapját, Shoji rajongott az unokájáért, Melinda pedig nem törődött vele, hogy mit csinálnak egészen addig, amíg őt békén hagyják. Vagy legalábbis úgy látszott. Taro határozottan emlékezett azokra az alkalmakra fiatalabb korából, amikor hallotta, hogy anyja és nagyapja késő éjjel vitatkoznak egymással. Neki azonban soha nem szóltak róla egy szót sem, ezért mindent megtett, hogy elfelejtse ezeket az incidenseket. Sok gyermek rossz néven vette volna, ha az anyja ennyire nem törődik vele, de nem így Taro. Megértette a ninjo és a giri - emberség és kötelesség - fogalmát. Még az apja tanította meg rá, Shoji nagyapa pedig folytatta az oktatását. Bizonyos értelemben még büszke is volt az anyjára - azzal, hogy a társaságot a családja elé helyezte, csak a kötelességét teljesítette. A ninjo előtt való giri - a bushido útja - a szamuráj útja.
Taro csak később jött rá, hogy nem a kötelesség volt az, ami miatt anyja elfordult tőle
Phillips felvillantotta cápamosolyát, miközben egy intéssel hellyel kínálta a nőt az asztalával szemben elhelyezett fotelben.
- Kérem, foglaljon helyet, Dr. Kincaid-Takahara.
- Jobban szeretem a Dr. Kincaidet, Mr. Phillips.
A tudós lesimította a ruháját lapos hasán, miközben helyet foglalt a székben, és hűvös pillantással méregette Phillipset. Erősen közelített már az ötvenhez - az aktája szerint negyvennyolc éves volt -, de nyugodtan letagadhatott volna 10-15 évet. A modern kozmetika csodái - elmélkedett magában Phillips. Igazán kár érte.
- Köszönöm, hogy eleget tett a meghívásomnak, Dr. Kincaid - mondta. - Elnézést kell kérnem, amiért elraboltam a munkájától, de attól tartok, hogy a szóban forgó ügy nem tűr halasztást.
- Azt majd én megállapatom. - Dr. Kincaid szeme dühös szikrákat szórt. - Jelen pillanatban a kutatásnak egy igen kényes szakaszánál tartunk. Ha ez a találkozó bármilyen értelemben akadályozza a projektemet, megnyugtathatom, olyan gyorsan el fogja veszíteni a csodálatos kis állását, amilyen gyorsan megkapta. Értjük egymást?
Phillips köhögött, hogy leplezze zavarát. Nem számított ilyen hirtelen támadásra. Szája elismerő mosolyra görbült. Hallott róla, hogy a jó doktor valójában egy ragadozó, és eddig nem csalódott benne.
- Tökéletesen, doktor. Azonban nem hiszem, hogy szükség van erre az ellenséges hangnemre. Komoly problémával kell szembenéznünk, és számítok az együttműködésére a megoldása érdekében, ezért nem lenne jó, ha megpróbálnánk félreállítani egymást.
Dr. Kincaid szkeptikusnak tűnt.
- Igaza van, Mr. Phillips. És miféle problémáról van szó?
Phillips előrehajolt, hogy közelebb kerüljön Dr. Kincaidhez.
- Egy súlyos problémáról - ismételte. - Renraku.
Dr. Kincaid szemöldöke megemelkedett, amint Phillips megemlítette a cég egyik legnagyobb riválisát.
- Nem hallottam semmi olyasmiről, ami megérné, hogy az időmet vesztegessem rá, Mr. Phillips. Kérem, győzzön meg róla: nem azért hivatott, hogy egy mumusra hívja fel a figyelmem.
Phillips tele torokból felkacagott.
- Nem egészen, doktor. Attól félek, hogy az egyik embere titkokat adott ki a konkurenciának. Az is lehet, hogy már a szöktetését tervezik.
Dr. Kincaid mocorogni kezdett a székben.
- Ezek súlyos vádak, Mr. Phillips. Remélem, valamivel alá is tudja támasztani őket.
- Nem hívattam volna ide önt, ha nem tudnám - mosolyodott el Phillips. - Kezünkben van a bizonyíték. A projektje bizonyos részeit lemásolták, és átadták ismert Renraku ügynököknek.
Dr. Kincaid ujjaival elgondolkodva kopogtatott a szék karfáján.
- Biztos benne, hogy az egyik emberem is benne van a dologban? Teljes mértékben megbízom bennük. A legjobb tudósok, akikkel valaha is együtt dolgoztam.
Phillips udvarias mosollyal reagált, pedig a gondolatai vadul kergetőztek. Meg kell adni, a nő nagyon jó. Semmivel sem árulta el magát. Más körülmények között talán felajánlott volna neki egy helyet a szervezetében.
- Nem szeretnék vitatkozni önnel, doktor, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet őket... nos, megkísérteni.
- Viszont azt sem, hogy valóban meg is tette valaki.
- Ez igaz - bólintott Phillips. - Azonban megvizsgáltunk minden más lehetőséget. Külső behatolásnak semmi nyoma, és mindenki mást tisztáztunk, aki megfelelő biztonsági besorolással rendelkezik ahhoz, hogy hozzáférjen az adatokhoz. Így csak az ön stábja marad.
Dr. Kincaid ajkán száraz, lesajnáló mosolykezdemény tűnt fel.
- Tehát nem tudja, ki az. Csak találgat.
Phillips ironikus mosollyal válaszolt.
- Nem egészen. Vannak gyanúink, doktor, de még semmi konkrét tipp. Egyelőre. Ezért fordultam önhöz. A cég összes alkalmazottja közül ön ismeri legjobban a munkatársait. Azt reméltem, ön segít nekünk jobban megismerni a személyiségüket, vagy közli velünk, ha valamelyiküknél bármi furcsát tapasztalt. Ezen kívül szeretném megtudni, hol tartózkodtak egyes napokon, bizonyos időpontokban - talán ebben is a segítségünkre lehet.
Dr. Kincaid egy hosszú másodpercig némán meredt Phillipsre, aztán rezignált sóhajjal hátradőlt a székben.
- Hol kezdjük, Mr. Phillips?
Taro mindig szeretett volna hasonlítani az apjára, a nagyapjára és az anyjára. A kötelesség határozta meg az életüket - az ő útjuk a hűséges szolgálat útja volt. Becsülte őket és az elkötelezettségüket, akár egy ország, akár egy céges otthon iránt. Egy olyan világban, ahol a szociális erkölcsöket rendszerint mereven elutasították, megtanulta, mennyire értékesek az ilyen emberek.
Taro is értékes szeretett volna lenni - azt akarta, hogy a családja büszke legyen rá.
Apja megtanította a család fontosságára; nagyapja a bushido kódexére. Azonban a társaság csinált belőle olyan embert, amilyenné vált.
Taro céges iskolákban kapott képzést, először San Franciscóban, majd később, amikor anyja munkája miatt költözniük kellett, Los Angelesben. A cég állta Shoji nagyapa nyugdíját, és anyja is a cégtől kapta a fizetését. A cég látta meg benne a lehetőséget, fizette az egyetemet és a további tanfolyamokat, amikor elvégezte a gimnáziumot. Shoji nagyapa ajándékozta meg a családi daishóval - az ikerpengékkel, a katanával és a wakizashival, szamuráj örökségének szimbólumával -, de a cég volt az, aki élő fegyvert kovácsolt belőle, akaratának végrehajtóját.
Taro már nem emlékezett, mikor következett be az, hogy a cég lett a mindene, de azt tudta, mikor realizálódott benne. Amikor Shoji nagyapa meghalt, teljesen összetört. Anyját akkor már több mint három éve nem látta, és el sem jött nagyapa temetésére. A Taro leveleire írt válaszaiból egyértelműen kiderült, hogy mit tart legfontosabbnak az életében.
Taro végtelenül magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Ez a munkáján is meglátszott. Egy hónappal Shoji nagyapa halála után az ügyfelét megtámadta egy bérgyilkos Los Angeles belvárosában. Amikor a védence egy karnyújtásnyira halt meg tőle, Taro úgy gondolta, mindennek vége. Szégyenében és elkeseredettségében felkészült rá, hogy kioltsa saját életét. Azonban adtak neki egy második esélyt, egy újabb lehetőséget a szolgálatra. Teljes szívével belevetette magát a munkába, és többé sosem vallott kudarcot.
A cég életet és gazdagságot adott neki. Neki köszönhetett mindent. Hogyan is szolgálhatná ennél rosszabbul?
- Ó, szóval aznap kórházban volt - jegyezte meg Phillips, miközben belelapozott az előtte heverő aktába. - Gyomorbántalmakkal. - Szinte már zavartan rázta meg a fejét. - Így hát Dr. Sears is kiesett. Ki maradt még?
Dr. Kincaid kényelmetlenül fészkelődött ismét, kezével lesimította blézerét, mielőtt folytatta volna.
- Nos, ott van még Fletcher Kennedy, Mrs. Beaumont, a titkárnő...
- Nem hiszem, hogy rendelkezik a megfelelő hozzáférési jogosultsággal, vagy igen? - vágott közbe Phillips. Dr. Kincaid tagadólag megrázta a fejét, és elmosolyodott. - Nem, nem hiszem. És...?
- És Mitchell Crean - fejezte be a nő.
Phillips egy tizedmásodpercig várt, mielőtt hozzátette:
- És ön.
Dr. Kincaid rövid habozás után lassan bólintott.
- És én.
Tekintetük hosszú másodpercekig összefonódott, mielőtt Phillips szinte riadtan elfordította a fejét.
- Nos, akkor talán nézzük Dr. Kennedyt - mondta, és rövid lapozás után rátalált a keresett anyagra. - Mi a benyomása erről az emberről? - kérdezte, miközben kinyitotta az aktát, és elkezdte átfutni a tartalmát.
- Nos... Fletcher briliáns elme.
- Ezt mondta az összes kollégájáról - emlékeztette Phillips szégyenlős vigyorral.
Dr. Kincaid megköszörülte a torkát.
- Igen, mert... ha nem lennének azok, meg sem hívtam volna őket a csapatomba, nem igaz?
Phillips mosolya kiszélesedett. A nő szavai egyre átlátszóbbá váltak, ahogy átrágták magukat a kutató csapat tagjainak aktáin. Sok időbe került, de végre kezdett összeomlani. Valóban figyelemreméltó nő - gondolta Phillips. Sajnálatos.
- Ott a pont, doktor. Kérem, folytassa.
Dr. Kincaid ismét alaposan végigmérte Phillipset, mielőtt beszélni kezdett.
- Időnként bizonytalannak tűnik.
- A munkájában vagy a magánéletében? - kérdezte Phillips, miközben lapozott egyet,
- Mindkettőben - válaszolt ferde mosollyal a nő. - Egyetlen kapcsolata sem tartott tovább egy hónapnál, mióta ismerem, és mióta...
- Ó, nem, nem, ő sem a mi emberünk - vágott közbe Phillips, és végigfuttatta ujját az oldalon, elszántan keresve a nagy semmit. - Azt hiszem, akkor csak Dr. Clean lehet az. - Sután a nőre mosolygott, és összefűzte az ujjait. - Vagy nem.
Bántó csend telepedett az irodára. Dr. Kincaid kényelmetlenül mocorgott, kezei szinte állandó mozgásban voltak. Phillips némi elégtétellel figyelte a halántékán legördülő verejtékcseppet. Megvagy. Azonban még nem akarta bezárni a csapdát. Ki akarta élvezni a helyzetet.
- Mióta tudja? - kérdezte Dr. Kincaid fáradt, beletörődő hangon. Arca megviselt volt, árkokat vésett rá a feszültség, melyet képtelen volt tovább titkolni, válla csüggedten megereszkedett.
Kimutatjuk a korunkat, igaz, doktor? Phillips mosolya megkeményedett.
- Elég régóta. Mondja csak, doktor, miből gondolta, hogy ennyi ideig titokban tudja tartani a tevékenységét? Már rég ki kellett volna szállnia.
A nő tompán felkacagott.
- A projekt befejezéséig nem visznek ki innen. - Hirtelen kétségbeesett fény csillant fel a szemében. - Engedjen elmenni, Phillips. Lelépek, és soha nem lát többé. És senki más sem. Mindenki úgy tudja majd, hogy ön jól végezte a munkáját.
- És mit kapnék viszonzásul? - kérdezte Phillips elgondolkodva.
- Bármit! Van pénzem - rengeteg pénzem! Adok önnek egymilliót... nem, kettőt! Vagy még többet, ha kéri. Csak engedjen el.
Phillips számító pillantással vakargatta az állát.
- Ez nagyon csábító ajánlat, doktor. - Hátradőlt, tekintetét végigfuttatta a nőn. - És mi van, ha nem pénzt akarok? - kérdezte.
Dr. Kincaid hűvös viselkedése visszatért; a kutató kiegyenesedett, látszólag újra uralni kezdte a szituációt.
- Engem akar, Mr. Phillips? Ne tagadja - láttam, hogyan méricskél. De legyen. Csak engedjen el. - Keze ingerlő mozdulattal blúzának nyaka felé indult.
Phillips ismét elmosolyodott.
- Nagyon csábító ajánlat, doktor. Hadd gondolkodjak rajta egy percet. Addig azonban... - Előrehajolt, és megnyomott egy gombot a telekomon. - Taro, lenne olyan szíves bejönni?
Phillips érdeklődve figyelte Dr. Kincaid fokozatos összeomlását, ahogy a nő lassan tudtára ébredt végzetének.
- Taro? - kérdezte remegő hangon, miközben a testőr szobájába vezető ajtó kitárult.
Taro irodája Phillips dolgozószobájának bal feléről nyílt, így a férfi mindkettőjük arcát jól láthatta, amikor a testőr belépett. Dr. Kincaid sápadtan, remegve nézte Phillipset; Taro nyugodt, határozott léptekkel jött előre, hangtompítós pisztolyát a kezében tartva. Ez a határozottság azonban elolvadt, amint a nő szembefordult vele.
A napszemüveg lencséinek árnyéka mögött Phillips nem láthatta Taro szemét; de amit látott, az is eléggé lenyűgözte. Látta, hogy Taro arca megnyúlik a rémülettől és döbbenettől, és hallotta a torkából előtörő rekedt suttogást:
- Lie!
Dr. Kincaid is beszélni kezdett, de hangja kétségbeesett, esdeklő volt.
- Taro, ne... kérlek, ne! Ne tedd meg! Kérlek!
Taro állkapcsa megfeszült, ahogy a testőr kezdte összeszedni magát.
- Te voltál? - kérdezte. - Te tetted?
A nő összerándult, nem tudott a férfi szemébe nézni.
- Nem, Taro. Én nem! Esküszöm!
Phillips látta az árulkodó jeleket, melyek egyértelműen leleplezték hazugságát, és rájött, hogy Taro is észrevette őket, mert a fiatalember arcvonásai megmerevedtek.
- Lie! Ne hazudj nekem! - Taro indulatos üvöltése mindenkire sokkoló erővel hatott. Fegyvere félig felemelkedett, azután újra az oldala mellé hullott, és ahogy szembefordult Phillipsszel, könnycseppek gördültek le az arcán.
- Kérem - suttogta Dr. Kincaid Phillipsre függesztett tekintettel. - Ne tegye...
Phillips rá sem hederített, inkább Tarót figyelte. Elég jól sikerült lepleznie mosolyát, de legbelül tombolt benne a jókedv. Elképesztő, mi mindenre képes vagy a megfelelő mennyiségű hatalommal a kezedben. Most ő volt nyeregben, és elérkezett az ideje, hogy behajtson néhány régi tartozást. És ez csak a kezdet. Kizökkent merengéséből, amikor pillantása találkozott Taróéval, és a testőr tekintete hűen tükrözte a doktorét. A fiatalember ajkát egyetlen szó sem hagyta el, de Phillips tudta, mit akar mondani. Kérem. Ne. Phillips a fejét csóválta. Lassan, kínos végzetességgel megfogalmazta Dr. Kincaid végzetét.
- A társaság hűséget követel.
A pisztoly tompa puffanása a legegyszerűbb megoldást kínálta.
Az élet körben halad - gondolta Taro.
Tekintete végigfutott a két testen, melyek lassan hűlve egymás mellett feküdtek a dolgozószoba padlóján. A szégyen szégyent szül. Szégyent hoztam a családomra. Szégyent hoztam apám emlékére, a nagyapáméra. Pedig csak azt tettem, amit helyesnek véltem. Mindig arra törekedtem, hogy azt tegyem.
Kín és szomorúság tört fel bensőjéből, és fájdalmas üvöltéssel szakadt ki belőle.
- Miért? Miért, anya?
Egy percig némán zokogott, könnyek patakzottak az arcán, de gyorsan összeszedte magát. Megtörölte a szemét, majd tekintete az asztalon előtte heverő pisztolyra tévedt.
Szégyent hoztam a társaságra.
Felemelte a fegyvert. Egy másodpercig keserű, ironikus mosoly játszott az ajkán. Sokkal megfelelőbb lett volna, ha kéznél vannak a kardjai, a daishója, de erre most nem volt idő. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megérdemli őket.
Taro belenézett a cső végén lévő, kör alakú nyílásba, és hagyta, hogy szeme lassan lecsukódjon
Teljes kör.
Jeges karmok kapaszkodtak belé, amint a cső hideg körét a halántékához nyomta.
Egy tökéletes kör.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 17 szavazat alapján 6.6)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Reggel (Shadowrun novella). Létrehozás: 2003. november 24. 14:46:22 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 | Nyomtatási forma |
|