A játszma (Túlélők Földje novella)

Ijedten húztam le a fejem, mikor a súlyos nyílvessző rezegve állt bele a felborult szekérbe, néhány hüvelykre a fejemtől. Legalább ötven yardot futottam előre, mikor az első nyílvesszők megérkeztek. A parancs szerint a domb oldala mentén a magaslatig kellene eljutnom. Eszement terv, meg kell hagyni, de ha sikerülne azt a varkaudar lovast kiiktatni, a fürgelábú rohamosztagosaink eljutnának a domb fedezékébe. Vállam felett hátrasandítva könnyen megláthatom őket. Egy gödörben lapulnak, tőlem jó száz lépésnyire és bizalommal telve pislognak felém. Ó, ha tudnátok...

Újabb vessző csapódik be, faforgácsokat szakítva le az egyébként is viharvert fedezékemből. A varkaudar íjász jól belőtte magát, úgyhogy mozdulnom kell, vagy itt pusztulok. A felélénkült szél dögletes bűzt és védelmet adó füstöt hoz felém. A két nappal ezelőtti roham szerencsétlen áldozatai. Nekik is ezt az átkozott magaslatot kellett volna elfoglalniuk, de az ellenség lovasai egyszerűen eltiporták őket. Soraik között lehetett egy átkozott halottidéző is, mert jó egy napra rá társaink már felénk botorkáltak, és a balszárnyon iszonyatos pusztítást végeztek. Csak a varázslónk tűzlabdája fékezte meg őket. Azóta parancsba adták, hogy minden holtestet el kell égetni. A támadó ékek ruhájába különös rúnákat hímeznek, melyek varázsszóra lángba borítják a viselőjét. Nekem is van egy a vértem belső oldalán. Persze, hamar kiderült, hogy ugyanúgy működik, ha csak egyszerűen kettévágják a fonalat. Nem egy társam halt meg így a csata hevében.

A füst jótékony takarásában kissé megmozgatom elgémberedet végtagjaimat. Már több mint négy órája lapulok e mögött a borzrágta szekér mögött. Bronzpengém nyele sikamlóssá vált az izzadságtól, pengéje még makulátlan tiszta. Nem kóstolt még varkaudar vért. Bőrvértem az alanori elit gárda címerével van ékesítve. Elit gárda, nohiszen... Alig egy hónapja soroztak be, a kiképzés nagy része menetelésből és a tiszteletadásból állt. Mire a csatamezőre kerültünk, már mindenki egyszerre tudott balra fordulni ék alakzatban. Egy hétre rá már szorítókötést is tudtunk készíteni. Hetvenhárman voltunk. A velem egyidősek közül már csak hatan élünk.

Távoli kürtszó harsan. Mindenki tudja, hogy ez mit jelent. A balszárny támadásba lendült az eddig középen veszteglő ostromgép támogatásával. Ember nagyságú dárdák tengerét okádja az ellen soraira. Egy napja még nekünk is volt egy ilyen monstrumunk, de egy öngyilkos varkaudar felrobbantotta. Valami átkos mágia lehetett, roncsa még mindig ott füstölög a keleti mocsarak szélén. Azóta az íjászok - semmitől sem zavartatva - bőven osztják az áldást. Reggel megfigyeltük a csapatösszevonásokat. A mozgékonyabb alakulatokat a dombon vonták össze. Nekünk maradt az apraja. Kissé kiemelem a fejem a fedezékből, hogy jobban lássak. Egy osztag gyalogos véres rendet vág az ellen sorai között, de hamar kifogy a lendületük, és könnyű célpontjává válnak a varkaudar lándzsásoknak. Őrjöngő küzdelem folyik, a fiúk egymásnak vetett háttal küzdenek és rendesen osztják az áldást. A túlerő azonban hamarosan fölül kerekedik. Újabb veszteség, újabb fekete selyemzászlók a hozzátartozóknak.

Egyre erősödő dübörgést hallani a dombok mögül. Szinte rázkódik a föld a sok száz vasalt csizma alatt. Tépett szélű zászlót cibál a szél, benne a sárga villámmal átszúrt szív. A zangrozi fiúk. Hoppáré! A fakó nap edzett acélpengéken és horpadt pajzsokon villan. Szinte percek alatt tiporják el a megmaradt lándzsásokat, majd az arcvonal szélesítéséhez kezdenek. Nincs sem barát, sem ellenség, akik útjukat állnák. Halványan elmosolyodok, talán van még remény.

Azt hallottam, hogy kapunk egy lovasszázad erősítést középről, de szerintem ez is csak egy újabb hitegetés, mint a hadilobogóval. Az első roham alkalmával súlyos veszteségeink voltak. Híre mehetett, mert egy relikviát hoztak. Egy hadilobogót varázslatos rúnákkal. Egyik társam járatos valamennyire a rúnamágia terén. Ő azonnal felismerte a csalást. Valami olcsó fércmunka volt, de arra elég, hogy a második öngyilkos rohamra is előrerontsunk. Azóta mindenféle varázslatos dolgot enyhe kérkedéssel fogadunk. Most egy lovasszázad is maga volna a csoda, mert nem fogjuk kihúzni napestig.

Merengésemet újabb nyílvessző szakítja félbe. Szerencsétlenségemre megpattan a szekér egyik vasalt betétén, és véres sebet ejt a felkaromon. Ó, hogy a gonyolék rágná szét. Csak reménykedni tudok, hogy nem valami méreggel preparált vesszőt kaptam. Villámgyorsan tépést csinálok az ingemből, és fogaim csikorgatva elszorítom a sebet. Kellemetlen zsibbadtság kezd el terjedni a karomban. A francba, azt hiszem, ide felcser kell.

Surranó zajt hallok magam mögött. Csak nem kerültek mögém? Mire megfordulok, karcsú árnyék vetődik rám. Csak egy hímzett bőrmellényt látok, mire mind a ketten a földre huppanunk. Elf. Alkarvédős kezével barátságosan megveregeti a vállam, és míves hosszú íját kezdi összeszerelni.

- A balszárnyon erős állást építettünk ki, de itt elég pocsék a helyzet. Én fedezlek, amíg eljutsz a domb tövéig. - Zöldes fényben fürdő vesszőt helyez az idegre, és mandulavágású szemével rám pillant. - Kereső varázs van ráolvasva.

Minden világos. Erősen megmarkolom a bronzpengém nyelét. Most vagy soha.

- Várj még! - az elf hangja furcsán zeng ezen a pokoli helyen. - Mindjárt indítanak egy lovas csapatot. Ha jól tippelem tőlünk balra fognak elhúzni.

Érzem, ahogy a tekintete a hátamba fúródik. A hideg futkos a hátamon. Valamiféle tudatalatti fene ez. Joggal tart az ember ezektől a kortalan szemektől.

- Hány éves vagy?

- Tizenkilenc. - hebegem. Bárcsak kint volnék már a fedezékből. Bárcsak kint volnék már az egészből. Erősen behunyom a szemem. A sápadt, erőtlen napfényen keresztül látom a födet, ahol felnőttem. A mezőt, ezernyi kis sárga virággal. A búzatáblákat, a tavaszi szellőben lengedező kalászokat.

- Túl fiatal.

Hangos robajjal száguldanak el mellettünk a könnyűlovasok csapata. Hosszú dárdájuk végén vörös zászló lobog. Halálsikoly hallatszik nem messze előttünk. Te jó ég, ilyen közel voltak? Fémes csattanások nyomják el a lovak patáinak a hangját. Könnyed érintést érzek a vállamon.

- Itt az idő. Nem kell senkivel törődnöd. Csak rohanj!

Lábamat erősen megvetem a göröngyös földön. Aztán már csak rohanok. Zöldes csíkok húznak el mellettem. Elsőnek a varkaudar íjász hanyatlik le, görcsösen markolva a torkában meredező vesszőt. Újabb három harcos, mire a táv felét megteszem. Eszeveszetten cikázok, és csak remélni tudom, hogy a nyílvesszőkre helyezett varázs tényleg működik.

Egy vérmocskos alak ugrik elém. Szinte önkívületben vágok felé. A hideg fut végig a hátamon, ahogy hallom az állkapocs össze nem téveszthető reccsenését. Hányinger tör rám, miközben az arcomról törölgetem a vért. Félig vakon rohanok bele a következő szörnyetegbe. Még látom, ahogy lebukik előttem, majd a combomba mar a pengéje. A vessző pár pillanat múlva érkezett meg. A varkaudar értetlenül bámul maga elé, egyre üvegesedő tekintettel.

Tovább sántikálok fölfelé a dombon, meg-megcsúszva a laza talajon. A combom szinte lángol, de összeszorított foggal újabb métereket hagyok magam mögött. Egyszer csak hatalmas árnyék tornyosul fölém. Hunyorogva pillantok fel. Egy behemót!

Hatalmas csatabárdot emel a feje fölé, közben ocsmány száját félelmetes ordítás hagyja el. Két vessző vágódik a mellébe, de föl sem veszi. Odébb pördülök. Ekevasnyi földdarab repül szerte onnan, ahol egy pillanattal ezelőtt még én álltam. Jóval lassabb nálam, ez az egyetlen esélyem. Széles csapást indít meg felém, de én készen várom. Hasra vetem magam, a széles penge pár hüvelykre zúg el a fejem fölött. Talpra szökkenek és bevágok az alkarjába. Újabb két vessző érkezik. Mind a kettő pontosan a behemót szemébe. Fájdalmas üvöltésbe vált a diadalittas ordítás. Fölbátorodva, a hasába döföm a pengémet. Majd kiszakad a karom, ahogy az eldőlő test magával rántja a fegyverem. Óráknak tűnő időbe telik mire kirángatom, pengém feketén csillog a friss vértől. Széles mozdulatokkal rázom le róla, hamarosan úgyis használnom kell.

Gyorsan körülpillantok. Az elszenesedett hullák hegyén már néhány varjú kezdett el lakmározni. A halottak groteszk ölelésbe fonódva hevernek mindenütt. Egy égett szélű, tépett lobogó vádlón mutat az égre. Milyen isten hagyhatja ezt a szenvedést? Tucatnyi görbe penge áll ki az elesettek testéből. Gyilkosának keze még a markolaton.

A domb teteje felé hunyorgok. Megpillantom a lovast, éppen egy hatalmas fekete csődörön ugrat. Fekete, vörös színekben pompázó vértjén zsugorított koponyák lengnek. Ocsmány fejét hatalmas állat koponyájából készített sisak takarja. Hatalmas dárdájával a hullák közé túr és egy sovány alakot vág hátra a harci ebeknek. A kiéhezett állatok mohón vetik rá magukat a könnyű zsákmányra. A gyomrom felfordul a látványtól.

Intek az elfnek. A kutyákat kell elsőnek elintézni, különben esélyem nincs a lovas közelébe jutni. Bólint, és egy újabb veszőt helyez az idegre. Nekiindulok, a hullák között botladozva egyre közelebb jutok. Az ebek felfigyelnek a mozgásra, de mire megugranának, nyílvesszővel átfúrt tüdővel rogynak a porba. A lovas is észre vesz. Elégedett morgással fordítja felém a fekete csődört, és felém indul. Ez eltipor. A ló vasalt patái veszélyes közelségben csattognak. Oldalra vetem magam, a dárda hegye felhasítja a karomat. Forró vérem bőven ömlik a földre. Elszántan fordulok a szörnyeteg felé. Csapzott hajam kirázom a szememből. Pengémet derékmagasságban tartva erősen megvetem a lábam, kezem az övembe elrejtett kis bogyókra fonódik. Az egyetlen esélyem.

Már jön is felém, dárdáját vadul rázva. Felmérem a távolságot és elhajítom a bogyókat. A robbanás inkább csak megzavarta a lovat. Két lábra állva ágaskodik előttem. Habozás nélkül belépek alá, és hosszan fölvágom a csődör hasát. Meleg vér ömlik a karomra. Elégedetten állapítom meg, hogy ezúttal nem az enyém. Oldalt lépek, mikor a hatalmas állat eldől, már rajta is vagyok a lovason. Eszelősen próbálja a lábát a kengyelből kiszabadítani, de az egyik a ló alá szorult. Észrevesz és kesztyűs kezével az arcomba csap. Próbálok talpra állni, mire sikerül már ő is ott áll előttem. A bronz penge méterekkel odébb fekszik. Vállam fölött hátra sandítok. Az elf nyílvesszővel átjárt torokkal fekszik. Szemem sarkából látom, ahogy néhány varkaudar rohan felénk.

Apró kést rántok elő. A lovas zordan elmosolyodik. Szinte nevetségesnek tűnik a kicsiny penge a hatalmas termete ellen. De arcáról lelohad a mosoly, ádáz vigyoromat látva. Gyanakodva lép közelebb, övéről egy buzogányt vesz le. Közelebb lépek és az oldalamba vágom a kést. Átvágva ezzel a vértem belső oldalába hímzett rúnát.

Messze a harcmező mögött magányos sátor álldogál. Előtte fényes páncélban őszes hajú férfi, mellette hajlott hátú aszott nő. Mindketten messzire tekintenek. A balszárny felé egy kis dombra. Az egekbe szökő lángok idáig látszanak. Az őszes férfi erősen markolja kétkezes pallosát, miközben a nőre néz.

- Biztos, hogy elvégezte a feladatát?

- Nyugodt lehetsz nagyúr. Az elméjére bocsátott parancsnak nem tudott ellenállni. A lovas is vele pusztult. - tette hozzá a nő, mintegy megnyugtatásként.

- Kár a fiúért. Tehetséges harcos vált volna belőle. De nem volt lehetősége a döntésre. Csak egy báb volt a csata menetében. Egy gyalogos, de értékes gyalogos. Tettét majd bárdok fogják megénekelni Alanor szerte, hisz nagyban hozzájárult a bekövetkező diadalunkhoz.

Az aszott nő mosolyogva nézett fel a hatalmas férfira. Hosszú ideje tartott már a háború és most tényleg úgy látszott, hogy a végső győzelem az övék lesz. A harmadik varkaudar inváziót is sikeresen megállították.

- Igen nagyúr. Tiéd a diadal, és tiéd a döntés.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Az oltár (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. november 19. 12:04:00

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma