Kétségbeesve keresem Gesztenyét

Az a nap is pontosan úgy kezdődött, ahogyan az összes többi. Álmos voltam, és kialvatlan. Mindezek miatt ráadásul még morcos is. Mivel azonban toronymagasan álltak előttem az aznapra tervezett teendők, hamar túltettem magam a kezdeti nehézségeken, és felkeltem. Akik ismernek, általában azt mondják a szemembe, hogy "ööö... mostanában nem nézel ki túl jól..." a hátam mögött, pedig valami ilyesmit: "ez a muki hihetetlenül ramatyul néz ki..." Jól tudom, hogy nem vagyok egy szemléltetésre alkalmas galetki mintaegyed, akiről szobrot készítenek, és mutogatják az oskolában, de ezen a reggelen sikerült még magamat is alulmúlnom. A tükörből egy vizenyős tekintetű, vézna fickó nézett vissza rám. S tudtam jól: hiába a megnyerő modor, a pallérozott kifejezőkészség és elismert bárdtehetség, randa vagyok és kész.

Szolgáim már rég startra készen álltak a barlangom nekik fenntartott, hátsó traktusában. Csak egy futó pillantást vetettem rájuk, hogy lássam minden rendben van-e. Sarlatán, a rovarsámán szokásos pózában trónolt helyén, a sarokban található szikla-kiszögelésen. Általában nem vett tudomást a körötte zajló eseményekről, egyfajta méla közönnyel viselte el a másik két torzszülött közelségét. Látnátok csak harc közben! Akkor aztán más arcát mutatja. Roppant büszke vagyok ám rá, persze ezt nem szabad előtte is kifejeznem, nehogy nagyon elbízza magát. Még a fejemre nő!

Gladiátor a legújabb szerzeményem. Ő sötét elf. Harcosnak vallja magát, és pár szót beszél a nyelvünkön is, ennek ellenére nem sok hasznát látom a csatákban. Mindegy, megtűröm őt. Hűséges társnak látszik, és elég jól bírja a gyűrődést. Közöltem vele, hogy ha jól viselkedik, nem fogom rendszeresen megkínozni. Emiatt roppant hálás. Persze eszem ágában sincs kínozni, de ezt neki nem kell tudnia. Úgysincs még készen a kínzókamra...

Legrégebbi és egyben legkedvesebb szolgám pedig Gesztenye, az óriás skorpió. Nagyon rég velem van már. Igazából nem is emlékszem, hogy mióta. Talán a puhányszint óta? Nem vagyok benne biztos. Hatalmasra hízott, és nagyon büszke az ivarérettségét jelentő zöldesfekete taréjra, ami pár napja törekedett elő kitinpáncélja felülső részéből. Ő aztán igazi, vérbeli harcos! Nem gondolkodik, hanem cselekszik. Lassan akkora, hogy egyedül szét tudna kapni egy xenomorph bébit! Buta szegény nagyon, mint egy barlangi tapló, de legalább hűséges.

Aznap is ő volt a legaktívabb. Ahogy meglátta, hogy kikászálódok a vackomból, rögtön odacsattogott, és a szívszorító kedvességgel kezdte csattogtatni ollóit a lábszáramon. Mivel tudtam, hogy ez a gyengéd szeretet, és hűség legbiztosabb jele, ezért csak módjával rúgtam bele. Őt azonban nem lehet megbántani. Mondom, hogy szeret...

Miután túlestem a tisztálkodás roppant fontos, és legalább ennyire utálatos szertartásán, nekifogtam, hogy rendbe kapjam a barlangomat. Régebben, még az alsóbb szinteken, volt egy kedves szolgám, Lekvár, a hájas worpel. Ő sokat segített a takarításban... Míg nagy nehezen meg nem értettem vele, hogy ha energiatüskékkel szétlő egy szennyes edényt, attól az még nincs eltakarítva. Ezen duzzogott is egy ideig.

Szóval takarítás. Persze nem szabad túlzásba vinni! Sarlatánt nem zaklatom ilyen alantas munkákkal, mert mikor ezt megkísérlem általában halottnak, vagy kómában lévőnek tetteti magát, ergo: nincs hatás. Gladiátor pedig már az elején kijelentette, hogy "inkább halni meg, mint söpör ki büdös galetkinek barlangja". Egy rövid, de tartalmas verés meggyőzte arról, hogy rosszul látja ezt a kérdést. Azóta legalább tessék-lássék segít, de folyton morog. Mivel magam sem vagyok a tisztaság megszállottja, hamar a végére érünk.

A napirend következő állomása általában a testedzés. Mivel ilyenkor, a nap elején még úgy-ahogy van bennem elszántság, aznap is nekifogtam, és elvégeztem a szokásos gyakorlatokat. Mostanában sok energiát fordítok a rezisztencia fejlesztésére, mivel ezen a fránya szinten szinte minden nyavalyás torzszülött tud egy-két ügyes trükköt, amivel fel tud bosszantani. Ráadásul itt van ez a kiszámíthatatlan mágikus faktor is. Egy ártalmatlannak látszó tűzgolyócska után húzhatom lábánál (csápjánál, miegymásánál) fogva szolgáimat a templomig, hogy a papok ismét életet leheljenek beléjük.

Aznap valahogy sikerült a lenyelt őskő és a sok-sok energia felhasználása után jobb kedvre derülnöm. Olyan jó kedvem lett, hogy megígértem Gladiátornak, és Gesztenyének, hogy velük is foglalkozok kicsit az istállóban. Ezen teljesen felvillanyozódtak. Csodálkoztam is, hogy még sokadszorra is bedőlnek ennek az átlátszó dumának. Mulattatott a dolog, ezért elhatároztam, hogy a szokásoktól eltérően ma tényleg trenírozom őket egy kicsit.

Felkerekedtünk hát és ellátogattunk a szövetségi barlangba. Talán már hallottatok a szövetségünkről. 15062. Ez a nevünk. Amikor lajstromba vették a félhivatalos szervezetünket a helytartó fapofájú hivatalnokai, csak ennyit közöltek velünk. Mi pedig lázasan elkezdtünk nevet keresni magunknak. Ennek már mintegy 100 hete, vagy több. Ma sincs nevünk, de ez nem baj. Úgy döntöttünk egyelőre nem is lesz.

Első utam a barakkba vezetett. Hát nem az a kifejezett háborús élménypark, az biztos. Pár bábú, egy-két mászóka, meg ilyesmik. Mint egy rosszul felépített óvodás játszótér. Van azonban egy szuper találmány itt, amit barlangomban sajnos helyszűke miatt képtelenség volna elhelyezni. Ez nem más, mint az akadálypálya. Igaz, hogy kezdetleges, és még sok változtatást igényel, de a miénk! Gyorsan végigrongyoltam rajta kétszer oda-vissza. Aztán, hogy a megszokások nehogy elaltassák társaim mindig éber figyelmét, változtattam kicsit a különböző tereptárgyakon, így mindig új, és érdekes. Más is így szokott tenni, ha végez a gyakorlattal.

Suttyomban beugrottam az éléstárba, és szerencsére találtam pár puhányoknak való ínyencséget. Még jó, hogy nem kell másokkal osztoznom, így mindig vár egy-két jó falat.

Miután izmaimat és bendőmet kellőképpen előkészítettem, kivezényeltem kis csapatomat az istállóba. Ennek a mutatványnak nálunk mindig van nézőközönsége. Most is ott tátotta a száját Kardim, és Roxána. Talán jót akartak röhögni? Ki tudja. Gladiátorral célba lövettem, hisz ő elsősorban ehhez ért. Határozottan fejlődő tendenciát mutat. Sokat dicsértem, és átsugároztam neki egy kis lélekenergiát is, hadd örüljön a kis drágám. (Úgy is visszaveszem tőle... kuncogott kárörvendő tudatalattim.) Gesztenyét pedig arra igyekeztem megtanítani, hogy a harc közben próbáljon felkúszni a barlang falára, és oldalt, vagy fejjel lefelé haladva kerüljön az ellenfél hátába. Nos miután huszonhatodszor is leesett a plafonról (talán túl nehézre hízott a potroha?), felhagytam a kísérletezéssel, pedig őkelme nagyon élvezte.

Benéztem a kincstárba is. Csorgattam a nyálam kicsit a Groark talizmán látványától. Persze vitrinben volt. Hozzá sem érhettem, de jó volt elképzelni, hogy ott virít a nyakamban. A szállongó hírek alapján a vadászok szintjén jó hasznát látnám. Hirtelen ötlettől vezérelve bejegyeztettem a Nagy Krónikába, hogy hajlandó vagyok két Legenda Pontot is áldozni erre a csodás relikviára. Aztán egy búcsúcsókot lehelve a varázsszer felé, eloldalogtam dolgomra.

Már régóta halogattam klánomtól kapott küldetésem teljesítését. Valahogy nem fűlött a fogam ahhoz, hogy hű társaim bármelyikétől is megváljak. A klán nagyjai erre mindjárt három szolgám elküldését kérik tőlem! Na nem, erre nem voltam hajlandó. De legutóbb Karomhalom elárulta, hogy van egy áthidaló "megoldás" a "problémádra". S én máris csillogó szemekkel, tágra nyitott fülekkel hallgattam.

Rászántam hát magam. Tudtam, hogy még egy negyedik torzszülöttet is játszva féken tudnék tartani. És most már azt is tudtam, hogy hogyan tehetnék szert feláldozható szolgára. Becsörtettem hát a fűraktárba. Hatalmas zsák füvet vittem magammal, és nekiláttam cserélgetni. Aznap Bazaltzabáló volt az ügyeletes felügyelő. Hosszas alkudozás vette kezdetét, és azt hiszem tekintettel volt régóta meglévő jó viszonyunkra, ezért hagyta magát meggyőzni. Egy csomó vacak, szikkadt, rothadt gyökérért, és kóróért kaptam használható anyagot. Egyik-másik valóságos botanikai csoda ezen a szinten! Denevért lehetett volna velem fogatni, olyan jó kedvem kerekedett, mikor megszereztem a szükséges mennyiséget.

Rohantam haza.

Elő az üvegcséket! Nekiláttam kotyvasztani. Ilyenkor a szomszédaim általában sürgős teendőikre hivatkozva halaszthatatlan rokonlátogatásba, vagy bevásárlásba fognak, mert gyakorta rázza meg barlangomat robbanás. Nem vagyok egy hatalmas szaktekintély a varázsitalok terén, ezt be kell látnom. Most azonban más volt a helyzet. Biztos, kipróbált recept szerint dolgozhattam. Hamarosan elkészült a trutyi. Kiöntöttem a földre, és csodálkozva láttam, hogy azonnal szaporodni, növekedni kezd! Hűha, igaza volt Karomhalomnak! Tényleg létezik a morfinder telep. Gyorsan odébblapátoltam őkelmét a sarokba. Szolgáim rögtön megszemlélték az új jövevényt. Furcsamód még Gladiátor is mutatott némi érdeklődést a torzszülött iránt, pedig őneki állandóan vadásznom kell. A sötét elf ugyanis hajlamos felzabálni előlem a finom falatokat, agyvelőt, ilyesmit. Párszor elvertem már emiatt, de hiába. Fékezhetetlen az étvágya. Szóval ott álltam csápomban az üres üvegcsével, arcomon a bamba érdeklődéssel, és figyeltem, hogy éhes (folyton éhes) szolgáim szinte azonmód felzabálják a telepet. Megijedtem, hogy hát hogyan lesz ebből klán-küldetés, legalább annyit hagyjanak belőle, hogy bizonyítékként elvihessem elöljáróimnak... Mire észbe kaptam alig-alig maradt egy tányérnyi szegény morfinderből. Gyorsan lerugdostam róla a szolgákat, és megmentettem őt. Mintát vettem belőle, aztán egy tanítani való mozdulattal kihajítottam a barlangomból. Gyönyörű ívet írt le, ahogy repült a sokemelet magasságban... Hirtelen arra eszméltem, hogy szolgáim elégedetlenkednek. Morog, cirpel és csattogtat a három alantas dög. No nézd! A végén, még bunyó lesz, gondoltam. A második telep elengedése után Gladiátor véget nem érő káromkodásban tört ki anyanyelvén, amit egy csendvarázs elcsettintésével honoráltam. Sarlatán megsértődött, és felült a trónusára, tüntetőleg hátat fordított nekem, és inkább a barlang falát bámulta hatalmas, összetett szemivel, mintsem lássa, hogyan járok el a harmadik teleppel.

A legkülönösebben azonban Gesztenye viselkedett. Eleinte össze volt zavarodva. Aztán dühös lett, és egy helyben totyorogva próbálta fékezni gyilkos ösztöneit. Aztán hirtelen elkezdett vonyítani! Ha más meséli, biztos nem hiszem el! Még sosem hallottam ilyen hangot. Aztán egyszer csak, se szó se beszéd, Gesztenye kirontott a barlangomból, és elviharzott. Úgy gondoltam, majd visszajön, bár még sosem csinált ilyet. Tudnia kellett, hogy itt, öt szinttel feljebb a természetes lakóhelyétől nincs esélye az életben maradásra. Ezt egyszerűen éreznie kellett! Csak mellettem van biztonságban, ha nem akarja egy rovarevő asztalán végezni. De elszökött mégis, és én túl későn kaptam észbe.

Utánasiettem, de addigra már elnyelte a sötétség. Kétségbeesve kerestem. Kiáltoztam a nevét, és a járókelőket kérdezgettem, nem láttak-e véletlen egy erre bóklászó hatalmas óriás skorpiót. Senki nem látta. Körbejártam a lakószintet, a csatornaszint levezető járatainak környékét, és a nagyobb tereket. Semmi eredménye nem volt. Végső kétségbeesésemben a helytartóhoz fordultam. Fogadott engem, és ezt valószínűleg annak köszönhettem, hogy ő egyike azon kevés műértőnek, kik zenémet rendszeresen, bőkezűen jutalmazzák. Három ajtón és három szobán, azon belül pedig három hivatalnokon kellett keresztülvergődnöm, hogy színe elé járulhassak. Meghallgatta a panaszomat, majd hosszasan vakargatta üstökét méretes karmával. Aztán rövid töprengés után bekoccinttatta hoppmesterét. Kisvártatva pedig megérkezett a kaszárnya parancsnoka. Az eligazítás rövid volt, és tömör. A hatalmas katona nem értette az okokat, de a hosszú kiképzés kiölte belőle a kételkedés, és vitatkozás késztetéseit. Ezért elviharzott, a helytartó pedig hazaküldött. Az mondta, hogy a körözést kiadta a szökevény ellen, ha sikerül megtalálni, élve vagy holtan visszakapom. Arról is biztosított, hogy amennyiben annihilálták szegényt, akkor a helyszínen maradt korpust átadják nekem. A többi az én dolgom. Nohiszen.

Szomorúan ballagtam haza. Aznap már nem volt kedvem mást csinálni. A Csarnok kihívásai sem érdekeltek, és kalandjaimmal sem foglalkoztam. Egyre csak Gesztenye járt a fejemben. Kicsi Gesztenye... barna a szeme... Hol lehet most? Mit csinálhat? Szegényt biztosan felfalta valami csúnya gonosz galetki...

Csak ültem a barlangomban, és vártam. Nem volt kedvem semmihez. Szolgáim is megérezték, hogy baj van. Gladiátor nekifogott valamit farigcsálni, Sarlatán pedig nyugtatgatni próbált a sajátos zizegésekből, és szisszenésekből álló hangján. Hiába.

Arra ébredtem, hogy az őrjárat megtorpan a barlangom előtt. Megjegyzem erre nem lehet nem felébredni. Mikor húsz fegyveres, talpig páncélozott, hatalmas termetű galetki egyszerre vágja le fegyverét a kőre, az a halottakat is felébreszti.

Aztán egy ismerős olló bukkant elő a sötétségből. Erősebb fényre hangoltam a milgandomat, és szívem hevesebben kezdett dobogni, mikor megjelent a barlangnyílásban Gesztenye. Csapzott volt, és telis-tele volt sérülésekkel. De élt, és bizony az én kicsi Gesztenyém volt az! Az őrjárat parancsnoka kihirdette a helytartó parancsát (amit a szomszédságomban lakó mintegy hetven galetki meglehetősen zokon vett e kései órán), miszerint ezennel visszatoloncolják a szökevényt az Ősök Csarnokából, ahová az "illegálisan, és alattomban" bevette magát, és ahol megtalálták. Nekem pedig, mint a tulajdonosi jogokat gyakorló galetkinek kötelességem a kincstár felé 1200 aranypénz eljárási illetéket leróni, húsz milgandoltáson belül, ellenkező esetben "súlyos szankcióknak nézek elébe". Aztán elviharzottak, ahogy jöttek.

Gesztenye rám se nézett. Betolakodott a vackára, és a fal felé fordulva eltette magát éjszakára. Szomorú voltam, ugyanis egyáltalán nem hallgatott a nevére!

Elfelejtett volna? Mi lett vele? Hol járhatott?

Sarlatán lassan odareppent hozzám. Közel hajolt hozzám, hatalmasra növesztett fogókarját gyengéden a vállamra tette, és fülembe cirpelt valamit. Aztán, mint aki megfejtette az élet értelmét visszaröppent trónusára. Én értetlenül bámultam rá.

- Ostoba galetki! - közölte Gladiátor. - Asztat mongya a bogár, hogy skorpinyó csiná't máma sok kicsi skorpinyót, aszt azé' ilyen. - Azzal odahajította nekem azt a kis gyökérdarabkát, amin eddig dolgozott. Egy skorpió! Nem akartam elhinni, az én kicsi Gesztenyém, apuka lesz... Ekkor egy furcsa gondolat fészkelte be magát az agyamba: lehet, hogy nem is apuka?

A szerző megjegyzése: A történet valós személyeken, szolgákon, neveken és egy valós élet-helyzeten alapul. Aki nem hiszi, járjon utána - a 7854-es karakter 182-183. fordulójában.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Rosszabb a halálnál (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2003. október 29. 14:12:45

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma