A csapat (Túlélők Földje novella)

Előjáték: A döntés

Az indulatok egyre magasabb hullámokba csaptak. Az asztal körül ülők látszólag majd' egymás torkának ugrottak, mintha ezzel az igazukat bizonyítanák. Nos, a trollok sosem a nyugodtságukról, és béketűrésükről voltak híresek. Pláne nem azok a példányok, kik a kvazárszikláktól eredeztetik erejüket... Fanatikusok! - gondolhatná bárki, aki látja őket, e késői órán Alanor egyik legzüllöttebb, legkoszosabb és épp ezért talán legkedveltebb csehójában. Pedig ez csak egy egyszerű, baráti beszélgetés volt, s hogy közben pár gyalulatlan pad, és asztal szilánkokra törik... a virtus része, na!

- Nem tehetünk semmit. Ez így már nem mehet tovább. - A suvickos képű, kopasz férfi szinte kilógott társai közül nyugodtságával. - Minden tiszteletem a régieké, de...

- Nincsen semmilyen DE! - üvöltötte nyálfröcsögtetve társa, olyan közel hajolva hozzá, hogy orruk szinte összeért. - Azok a trollok a MI vérünk! Egyek vagyunk velünk! Vagy tán nem emlékszel a vérszerződésre? Neeeem, hogy is emlékeznél... hisz ott se voltál!

- Büdös a szád, Otoaak - vigyorodott el a jóval fiatalabb férfi. A nyakában lógó vastag aranylánc, az ujjain villogó gicscses, semmit érő gyűrűk, a vértjén az oda nem illő, de méregdrága rátétek azt mutatták: Fairlight-hívő. - Semmi szükség arra, hogy ölre menjünk. Ülj le, és megbeszéljük, testvér...

- Ezen nincs mit megbeszélni! - bődült el a tagbaszakadt suhanc. - Ki kell rugdosni őket és kész! Csak hátráltatnak minket! - Koppány Aga, a Kvazársziklák Népe Kt. frissiben megválasztott vezetője ugrott talpra ezekkel a szavakkal. - Már nem is kalandoznak! Megállapodtak. Családjuk, feleségük, gyerekük meg házuk van! Kereskednek, meg mit tudom én, mit nem csinálnak. Mikor láttatok akár csak egyet is közülük a gyűléseinken, mi?! Az Olimpián évek óta nem indult egyikőjük se. Semmit nem tudunk róluk! Semmit! Minek kellenek nekünk ők, mi?

A társaság egyetlen nőnemű tagja, ekkor iszonyatos erővel csapott az asztalra. A nehéz ónkupák megugrottak helyükben, kifröccsentve híg löttyüket.

- Hé, vegyél már vissza! Szerintem, igenis meg kell adni az esélyt mindenkinek. Joguk van dönteni a saját sorsukról. Ha úgy döntenek, nem kellünk már nekik, vonjuk meg tőlük a bizalmat. Önzőnek kell lennünk, hogy meg tudjunk küzdeni a kihívásokkal. - Az aranyhajú troll lady hangjára elcsendesedtek a kanok. Ez már csak így van, és mindig is így volt. Xantorpextyn Xorxy tiszteletet parancsoló jelenség, ezt bárki megmondja, aki látta már. Pofonjai pedig még ennél is tiszteletreméltóbbak. - Már csak azt kell eldönteni, - folytatta - hogy miként tudjuk meg: őszintén akarják-e a mi életünket, a kalandozó-életet?

- Én amondó vagyok - üvöltött fel borgőzős fejjel Pumuk-Lee, baljával erősen ölelve barátját, Süsüt -, hogy ezek miatt a suttyók miatt, nem éri meg a... nem éri meg, izé... Süsü! Mi is nem éri meg a... mit is? - Eközben a csehó távolabbi, középső, zsúfolásig telt termében ücsörgő, pár fős troll-csoportra mutatott. Mind, egytől-egyig, fiatal, tapasztalatlan, álmodozó kalandozó-jelöltek voltak, s ez jól látszott ruházatukból, és silány felszerelésükből. Idegesen pusmogtak, időről-időre átpislantva a kalandozóknak fenntartott (és eléggé lepusztított) kisebb helyiségbe. Tudták, hogy ott most róluk van szó, s el is dől hamar a sorsuk. Vajon hajlandóak-e maguk közé fogadni őket, a névtelen, erőtlen, de álmodozó ifjakat?

- Pumi azt akarja mondani, hogy ezek a csírák nem érdemelték még ki, hogy olyan neveket dobjunk ki magunk közül, mint mondjuk Stoneheart, például. Jól vagyunk mi így, ahogy vagyunk. Minek erőlködni? - Süsü lemondóan legyintett. - Semmi nem olyan már, mint régen volt... Ülj le, Pumi, mert fölborítasz itt valamit, azt' vihetünk megint az ispotályba!

Egy kis ideig elmerültek gondolataikba. Mindenkinek nehezére esett megfogalmazni a kétségeit, s az ötletek sem akaródzottak előjönni a szeszhomályosította agyzugból.

Végül Tompika állt fel, nagy sokára.

- Én aszondok, hogy híjjuk e' őket egy bazinagy ivászásra... oszt amelyik e'gyün, asztat érdekeli még, hogy mi is van, amelyik meg nem gyün, asztat ki ke' rúgni. Én asztat mondok...

Többen helyeseltek csöndben, s lassan egyre több szem szegeződött Agára. A döntés a vezér kezében van!

- Megmondom, hogy mi lesz - jelentette ki Aga. - Kharizmosz kitalál valamit, és az lesz! Megmondtam, azt' kész! Ellenvetés van? Nincs, és nem is lehet! - Elégedetten dőlt hátra az asztalfőn álló, az egyetlen támlával is ellátott széken. Csak úgy recsegett-ropogott súlya alatt az ácsolmány.

A tekintetek a főnökről, a kopaszra vándoroltak, aki kerek szemekkel próbált valamit nagy hirtelen kiagyalni. Tisztában volt vele, hogy barátság ide, KT-társak oda, itt most nagy ruha lesz, ha nem jut eszébe valami épkézláb ötlet, de izibe'...

- Nos, igen. Persze, hogy kitalálok valamit... Már ki is találtam... Kaland! Ez az! Egy kaland kell! Valami nagy kaland, amire felfigyel mindenki. Olyan, ami megmozgatja a bepolgárosodott, berozsdállt agyukat. Szétküldünk egy mentális üzenetet, hogy segíteni kell a régi nagyok közül valakin, mondjuk Brutalitin. Megadunk valami helyet, ahol...

- Ez egyszerűen gusztustalan! Hazudni akarsz? Átverni a testvéreinket, aztán figyelni, hogy mi történik? Kísérleti egereknek használjuk őket? Miért nem mondjuk nekik egyszerűen azt, hogy döntsenek: velünk vagy nélkülünk? Ez az egyenes út! - Bunkós Baxi elvörösödött fejjel lendült bele egyre jobban mondókájába. - A becsület mindennél fontosabb! Még a KT-nál is! Nálad, és nálad, meg nálad... - mutogatott körbe - és nálam is fontosabb. Mondjuk meg ezeknek a nyikhajoknak, hogy betelt a létszám és kész!

- Ha megkérdezzük őket, azt mondja majd mind: "Igen, persze, hogy kalandozó vagyok. Hogyne kezdeném újra már holnap, persze..." És vajon őszinte lenne? Tényleg hajlandóak lennének mozgásba jönni, és mindent odahagyni miattunk? Dehogyis. Talán csak páran - legyintett Kharizmosz. - Nekünk pedig pont ez a pár troll kell. A többit ki lehet rúgni bátran, lelkiismeret furdalás nélkül...

Mindenkinek volt véleménye. S ezt egyszerre akarták társaik tudomására hozni. Mi több, meg is akartak győzni mindenki mást az igazukról. Aki hallott már 18 vitatkozó trollt, az... az már sok minden mást is látott már valószínűleg. Aga vetett véget a ricsajnak.

- Megmondtam már, az lesz, amit mondtam. Az ötlet jó, ki kell dolgozni. Khari kidolgozza, én pedig üzenek majd mindenkinek. Aztán meglátjuk mi történik...

1. Stoneheart, a büszke

A férfi bőszen csomagolt. Hatalmas vállán meg-megremegtek a hajnali edzéstől izzadt izomkötegek. Mozdulatai gyorsak, határozottak voltak, s eközben még véletlenül sem nézett a törékeny asszonyra, aki csak állt könnyező szemekkel ura és parancsolója árnyékában. Kezével időről-időre hasára simított, mintha csak az egyre nyugtalankodó magzatot próbálná csitítani.

- Stoneheart... kérlek... könyörgök.... - kezdte ismét elhaló hangon. A majd' három méteres troll azonban válaszra sem méltatta a zokogásba fulladt szavakat. Testét tükörfényesre suvickolt kristályvért fedte, derekára az óriások övét csatolta, s összeaszalódott, kicsit tán poros, de dicsőséges trófeákat tűzött rá. A régi napok írmagjait.

- Elmegyek, már megmondtam, asszony. Azt is mondtam neked, hogy visszajövök.

- ...de mikor...? Hát nem gondolsz a porontyunkra? Ki véd meg minket itt a semmi közepén, ha rabló szörnyek csapnak le ránk? Tudod, hogy Kelia még nagyon tapasztalatlan... és ki tudja mikor tér haza a városból... én meg... hogyan harcolhatnék ekkora hassal?

A troll kemény tekintetét a nálánál jó egy méterrel alacsonyabb ember nőre vetette. Balját gyengéden annak vállára tette, de nem szólt semmit. Bár szíve majd' kétfelé szakadt a fájdalomtól, tudta, hogy ha most nem indul el, talán soha többé nem teszi meg. Jobbjával felmarkolta az ágyhoz támasztott Thor pörölyét, és határozott léptekkel az ajtóhoz ment. Aztán gondolt egyet: így mégsem mehet el.

- Ne félj, hamar jövök. Gazdagságot és dicsőséget hozok majd magammal. Szeretlek, Hruennia! - Azzal szabályosan feltépte az erős amnioszfa ajtót, és kilépett a reggeli derengésbe. Zsákját nagy lendülettel a hátára vetette, s fegyverére egy majd' elfelejtett mozdulattal illúziót rótt. A következő pillanatban a pöröly véres csatabárddá változott! A troll szélesen elmosolyodott, s döngő léptekkel indult meg az aprócska tanya mögött megbúvó istálló felé. Az utóbbi egy év alatt alaposan ellustult sullár mintha csak érezte volna, hogy most nem igáshámot vet nyakába gazdája: nyugtalanul dobrokolt. A férfi elgondolkozva nyergelte fel hű társát. Szemei előtt már a Sötét Föld iszonytató színekkel szaggatott, örökkön fekete ege, rőt felhői, bűzös mocsarai, és borzalmas lényei sorjáztak elő az emlékezet semmijéből. S a gyakorlott mozdulatokhoz nem is kellett figyelnie, hisz nyolc évnyi kalandozás rutinja égette bele minden teendőjét. Önkéntelen mozdulattal húzta végig mancsát a komponenseket tartalmazó kis iszákon, miközben elméjét és testét védelmező bűvigék buktak ki ajkain. Lám, Tharr még figyel rám... futott át agyán a gondolat, mikor kirúgtatott az udvarról. A mécses fénykörében asszonya búcsút intett az ajtóból, de a troll nem nézett vissza rá. Hívta őt a kvazárszikla!

2. Loncsos, a veszett

- Dobjátok már ki, mi a fészkes fenére vártok? - mordult fel pultja mögött a gnóm csapos, s intésére az ajtó mellett lebzselő két alak megindult a sarokban gubbasztó hatalmas szőrcsomó irányába. Iszonyatos bűz áradt belőle, de tudták, hogy nincs mese, hozzá kell érniük ehhez az alakhoz.

- Hallottad, mit mondott Ferghedrentreghiusz? Szedd össze magad, Loncsos, és kotródj ki az utcára! - Az egyik kidobó mondta ezt, név szerint Bertold Hubba, az obsitos városőr, aki egyébiránt jólelkű ember volt. Szánta ezt a csődtömeget itt előtte. Szánta, mert tudta, hogy egykor nagy napokat élt meg. Kesztyűs kezével belemarkolt a szőrcsomónak abba a részébe, amit a sötétben az irhabunda gallérjának gondolt. - Gyere szépen. Kint tágasabb!

A mozdulatlan halom felől részeg morgás hallatszott. Majd böfögés. Ha ezen a kései órán lett volna még valaki az ivóban, most biztos úgy gondolja: ideje hazatérni a hitvesi ágy meleg nyugalmába. Volt valami vészjósló ebben a morranásban, ami a sokat próbált katonát óvatosságra intette.

Társa azonban nem rendelkezett efféle kifinomult ösztönökkel. Csak nemrég csapott fel csatlósnak a Mulya Epokitféreghez címzett fogadó tulajdonosánál, s előtte is inkább csak a tanyasi jószágokkal gyűlt meg a baja, nem pedig lecsúszott kalandozókkal. Elvesztette türelmét, és leakasztotta övéről az alkarnyi bikacsököt. Aztán suhintott egyet...

Hubba már kiáltott volna, hogy ne tegye, de elkésett. A bűzös rongycsomó, ami az egykoron legendás thargodan-vadászból maradt, gyorsabb volt a nála. Bősz ordítása megremegtette az ablakokat. Egy szemvillanásnyi idő alatt robbant fel meghatározhatatlan testhelyzetéből, feldöntve kidobólegényt, katonát, asztalt, padot, mindent. Mindkét kezében tőr feketéllett. Alakja betöltötte a kocsma hátsó traktusát, s a hátára terített, csimbókos irha mintha megháromszorozta volna az amúgy is jelentős testméretét.

A legény riadtan rúgta távolabb magát hátán evickélve. Az immár nevetségesnek tűnő ösztökéje messzire repült. Bertold Hubba nyerte vissza leghamarabb lélekjelenlétét. Nyugalmat erőltetett magára, és nyitott tenyerét mutatva kezdte el győzködni a tántorgó alakot.

- Jól van, Loncsos, minden rendben van, senki nem akar ujjat húzni veled... Mi csak a dolgunkat végezzük, ezt te is tudod. Elfogyott a hiteled, így nem kaphatsz itt több ingyen piát... El kell menned... - miközben halkan beszélt, próbált a meg-megvillanó tekintetű troll és az asztallábak közt bujkáló legény közé oldalazni, s utat hagyott a kijárat felé. - Nem akarsz te senkit bántani... Loncsos, tudod, hogy katona vagyok... Ha megölsz, nem lesz nyugtod egyik városban sem. Soha többé! Őrjárat mindenütt van...

- Így is van, te büdös, szőrhalmaz! Eredj innen, te trágyadomb! Most! Elegem van belőled! - Az aprócska, csuparánc figura egy ormótlan moa-stukit lóbált a kezében. Próbált nagyon harciasnak látszani, ahogy előkacsázott pultja mögül, mind a 140 centijével. Tiri-tarka ruhája valaha jobb napokat is látott; arannyal futtatott, giccses övén hatalmas kulcskarika fityegett.

A troll beesett, csontsovány arcát egy pillanatra megvilágította az olajmécs fénye. Szemében könny csillogott. Talán az önsajnálat könnye, ki tudja? Nem szólt, csak eltette fegyvereit. A vagyont érő sárkánytőr halk kattanással csúszott hüvelyébe, míg életszívásra is képes párját a troll bal alkarjára szíjazott, fura mechanika szippantotta magába. Miközben kidülöngélt a lengőajtón, a holdfény megcsillant a nyakában lógó, vicsorgó koponya szimbólumon.

3. Morc Kearg, a tisztességes

A troll felnézett az asztalon heverő papirosból, de csak egy pillanatra, aztán vaskos kezében ismét útjára indult a lúdtoll. Nagy, szögletes ákom-bákomokat szántott a méregdrága papírra. Nyugodt maradt, pedig rajta kívül mindenki azonnal talpra ugrott, mikor a herceg a helyiségbe lépett. "Hm. Szokatlan látogató e kései órán - gondolta, a napégette bőrű férfi. - Mindegy, láttam én már sokféle herceget..."

- Ez a... troll, ez nem adott nekem méltó tiszteletet - dölyfösködött a fiatal, szeplősarcú férfi. Csiricsáré ruháiban, aprócska rapírral oldalán inkább tűnt udvari bohócnak, mint az uralkodó másod-unokaöccsének. Az egyik talpnyaló, valami hoppmester, vagy mi, azonnal a fegyvermester asztalához lépett.

- Hé, te! Nem látod tán, hogy felséges urunk kuzinja tisztelte meg személyével ezt a koszos helyet? Azonnal hajts fejet, alattvaló! - A végét már szinte tajtékozta vöröslő fejjel.

- Nekem csak egy uram van: Raia. Az ő fényességes arca előtt, oltáránál hajtok csupán fejet, halandó előtt soha. - A hideg hangtól azonnal megfagyott a levegő. A fegyvermester tekintetét a hoppmesterébe fúrta, aki nem állta pillantását pár pillanatnál tovább. Levegő után kapkodva fordult a herceg felé.

- Uram, én ezt nem is... - hebegett.

- Hagyd, csak Hurrick, ez a troll nyilván kivénhedett kalandozó, s mint ilyen, nem érzi át nagybátyám hatalmát. Nos, kalandozó, mondd meg neved, hogy méltón megjutalmazhassalak orcátlan viselkedésedért - s szavai nyomatéka gyanánt fegyvere markolatára tette kezét. Arcát kihívón felszegte, s kihúzta magát. Az harciskola apródjai rosszat sejtve húzódtak távolabb.

- Uram, örömvest osztom meg veled e tudást, mihelyst közlöd neved, s rangod. S azt se feledd el közölni velem, hogy mi késztetne engem e cselekedetre vajon, mert erre felettébb kíváncsi volnék... - mondandója súlyosan hullt a csendre, s a testőrök fegyverükért kaptak. Az ifjú herceget mintha mulattatta volna a dolog, csak felemelte hanyag mozdulattal a hímzett kesztyűbe bujtatott jobbját, s megálljt intett martalócainak. Széles mosollyal lépett közelebb a trollhoz.

- Most megtehetném, hogy e sértés okán, büntetlenül szúrom át szíved, de lásd: kegyes vagyok. Én, V. Ferdinánd Reglesztix, urunk, VI. Borax unokaöccse, és egyben Zangroz tartomány leendő hercege vagyok. S mint a királyi család tagja, urad, és parancsolód is egyben, még ha ezt nem is vagy hajlandó elismerni. Hogy mi jogon kérdem én a neved? Nos, vajon hogyan tanulhatnék egy névtelen mestertől fegyverforgatást?

A troll lassan felállt, és fejet hajtott.

- Kearg vagyok, ifjú uram, és hosszú utamon a Morc vezetéknév ragadt reám. Fejet hajtok az ifjúság, és a tudásvágy előtt. De nézd el nekem, V. Ferdinánd, hogy uramként csakis az Ő fényes arcát fogadom el - bökött tömzsi ujjával a mennyezet felé. Az apródokból szinte egyszerre szakadt fel a megkönnyebbült sóhaj, mintha már percek óta nem is vettek volna levegőt.

A herceg lehúzkodta ujjairól antilopbőr kesztyűjét, és súlyos erszényét az asztalra ejtette.

- Nos, mesterem, ha már így túlestünk a formaságokon, talán neki is foghatnánk a tanulásnak. Volna pár fogás, úgy hiszem, mit a szúrófegyverek használata terén megoszthatnál velem.

4. Helga, az amazon

Az első pofon a falig repítette a félájult matrózt. A második nyomán már vér is fröccsent az amúgy sem éppen tiszta falra. Társuk ilyen gyors kapitulálása meghátrálásra késztette a féltucatnyi támadót. Hirtelen úgy érezték, a mértéktelenül bevedelt párlat gőze egy pillanat alatt szaladt ki fejükből. Megtorpantak. A két nő már nem tűnt olyan mulatságosan könnyű prédának, s a tengerészek türelmetlen férfiassága is lelohadni látszott. Az éjszakai csendben a sikátor falai megsokszorozva erősítették fel bizonytalan sustorgásukat.

Pedig a nők fegyvertelenek voltak. Egyikőjük, egy fiatal mutáns lány, különösen vonzó volt, aprócska, divatos, kunkorodó orrú cipőjében, elfátyolozott arcával, és messze hömpölygő, drága illatával. De társa, egy fajához képest szokatlanul alacsony, és karcsú troll lady az imént oly könnyed mozdulattal terelte a falnak a közel száz kilós matrózt, hogy ő prédaként már szóba sem jöhetett.

- Nos? - kérdezte az amazon. Hangja kimért volt, és nyugodt. Mozdulatain, ahogy fél lépéssel elfoglalta védence mellett helyét, jól látszott, hogy a harcművészetek titkos tanainak mestere ő.

Az öt férfi összenézett, de egyiküknek sem akaródzott válaszolni. Inkább elhátráltak a két nő útjából, akik pár perccel a történtek után már a közeli, jól kivilágított téren át folytatták útjukat.

- Nem értem, hogyan tudsz ilyen nyugodt maradni, Helga? Nekem még most is a torkomban dobog a szívem. Ha nem vagy ott... - suttogta a lány, miközben szaporán próbálta a sebességet tartani a hosszúléptű trollal.

- De ott voltam, és ez a fontos. Atyád azért fizet engem, hogy mindig ott legyek, ahol kell. És ne hidd, Joane, hogy csak te félsz, ha közel a veszély. A különbség csak abban rejlik: ugyan úrrá tudsz-e lenni félelmeden.

A hatalmas, négyszintes, hagymakupolával fedett épület előtt álltak meg. Az aranyfüsttel borított kapu oroszlánfejes kopogtatója olajozottan mozdult, és koccanása végigcsengett az éjszakán.

- S tanuld meg, kérlek, hogy a harc már eldől itt, belül - és a két apró, csavart tülke közt, saját homlokára bökött - mielőtt még elkezdődne itt, a valóságban. - Aztán, mikor a kapu hangtalanul feltárult előttük, a harcművész megszokásból még körbetekintett az aprócska téren, mielőtt a leány után belépett volna a sáfránykereskedő, Gerth Mosztafa házába.

5. Piszke, a mágus

A gyerekek visítozva csapkodták a térdüket. Az előadás hallatlan sikert arat, és ezt mindenki jól tudta, a direktor éppúgy, mint minden előadó. A terem minden székén ült valaki, s a pénztáros nagy halmokba rendezte az aranytallérokat. Roxat a cirkuszt ünnepelte.

- Mondjátok meg gyerekek, merre lehet a gonosz thargodan mágus? - kérdezte selypítve a ciframintás tabardba bújtatott, kb. fél méter magas marionett-figura. Irányítója adta ki magából ezt a kedves, és mulatságos hangot, a gyerekek nagy derültségére. - Ha látjátok, szóljatok ám nekem! Elbánok én azzal a szörnyeteggel... el én!

Hangos sikítozásban tört ki a nézősereg, mikor a baloldali függöny mögül egy ronda szörny-báb bukkant elő.

- Ott jön, Piszke, vigyázz! Jaj, ott a démon! Vigyázz, Piszke! - harsogták mindenfelől. A hangzavar szinte fülsértő volt, de a kis bábu, és az őt irányító, vele egyforma ruhát viselő, hatalmas troll nem fordultak a veszedelem felé.

- Mi van, gyerekek? Mit mondotok? Nem értem? Hol van a szörny? - forgolódott a bábbal, de még véletlenül sem nézett a veszély irányába. A thargodant irányító, egyébként nagyon csinos elf leány, közelebb osont a bábujával. A thargodan furcsa, nem evilági végtagjai baljós ívet írtak le a levegőben. A lány körül felvibrált a levegő, ahogy a mana egy cseppje illúzióvá érett.

Gömb alakú, vöröslő fénypötty vágódott ki a bábu kezei közül, és gyors röptével becsapódott Piszke, a hős lovag hátába. Azaz csak becsapódott volna, mert az egy szempillantás alatt megpördült, s rongykezeit maga elé rántva megállította a tűzlabdát a levegőben. A gyerekek lélegzetvisszafojtva várták, hogy mi fog történni, s megkönnyebbülten, csillogó szemekkel ricsajoztak megint, mikor a tűzgolyó visszacsapódott, s a torz démon testét lángok ölelték körül.

A troll fáradtan roskadt öltözője koszos, szakadt kárpitú foteljébe. Hiába sikerült jobban az előadás, mint talán eddig bármikor, nem tudott örülni ennek. Az üzeneten rágódott. Nyomasztotta, s gyomrát görcsbe kapta egy baljós érzés. A tükrébe révedt, de nem látta a bepúderozott, kifestett arcát. Valahol távol, egy végtelen, üszkös tájon járt gondolatban, s újra megvívta a csatát. Azt a csatát, amit már százszor, talán ezerszer újraharcolt elméjében, s mindig ugyanaz lett az álom vége: a saját vérében vonagló, az életért kapkodó testét látta, ahogy a Deus ex Machina ellenállhatatlan ereje elragadja őt a fölé hajló, acsargó démonagyarak elől.

Talán akkor csömörlött meg végleg a Sötét Föld borzalmaitól. S talán akkor döntötte el ott legbelül, hogy felhagy a kalandozó élettel. Bár még hónapokig csatangolt céltalanul a thargodanoktól hemzsegő, túlvilági síkon, már nem érezte szükségét a harcnak. Elfáradt.

S most ez az üzenet előidézte ismét a rémálmokat, a halálfélelmet, amit tucatnyi D.E.M. sem feledtethet egyetlen halandóval sem, és amiről már azt hitte, végleg a múlté.

Az üzenet egyszerű volt, és rövid. A mentálsíkon érkezett, a Közös Tudat által használt kasztroplanáris szálon át.

"Brutalitit ki kell szabadítani! A harcban alulmaradt, és Techiulan a tornyában tartja fogva. Segítened kell! A koordináták: 420, 117. Vezéred."

Az üzenet a Közös Tudat vezetőjétől jött. Piszke már nem is követte nyomon, hogy épp ki tölti be ezt a pozíciót. Nem is érdekelte igazán.

De Brutaliti... őrá még jól emlékezett, hisz számtalan csatát vívtak meg együtt. Egymás nyomait követve jutottak el a keleti helytartói városokhoz, s akkor még térképük sem volt. Hány hosszú éjszakákat beszélgettek át a hamvadó tűz fénykörében ülve, mágikus vértekről, ismeretlen távoli tájakról, félelmetes, és misztikus fenevadakról, és arról, hogy hogyan is képzelik a jövőt... Nem így képzelte akkor, ez biztos. Nem így.

Piszke még mindig a távolba meredt, de lassan felállt a fotelből. A kvazárpántos utazóládához lépett. A három delejes szótag szétpukkasztotta a zárra írt rúnát, s a fedél olajozottan nyílt. A felhajtott fedlapra szépen felszíjazva sorakoztak a mentáltérben sötét-bordón izzó bűvös shurikenek. Kimért mozdulattal csúsztatta őket egyenként, a Fairlightról elnevezett övtáskáiba. Csak két tucat, de elég lesz. A katonásan összehajtogatott mágusköpeny mélykék selymén szinte vakítottak az arany holdacskák, csillagok és mágikus rúnák, ahogy kigöngyölte, és vállára vetette azt... S a ládából sorra kerültek elő a varázsfegyverek, a beléjük zárt mágiától vibráló ékszerek, és relikviák. Megannyi emlék, és tapasztalat megtestesülései.

Piszke nem várta meg a reggelt. Éjközép után felzörgette a szörnypiac vén istállómesterét, s megvette a legjobb doareget, amit az ajánlani tudott. Az idős alakváltó nem győzött hajbókolni, mikor értéke másfélszeresét szurkolta le érte Piszke, tekintettel a késői órára.

A városőrség semmit nem vett észre. Nem is vehetett, hisz csekélyke mentális erejüket játszva verte át a láthatatlanság-varázs. Csak a kóbor kutyák ugatták a furcsa jelenést, s mikor egy kellemetlenkedő részeg kalandozó állta útját, halála gyors volt, és hideg. Mint a csillagok fénye.

A hajnal első napsugarai már a térkapunál találták. Oltárt épített az imént szétrobbantott eretnek tákolmány alkotóelemeiből, s mikor elkészült, hosszan imádkozott a mágusok istenéhez szerencséért, és bátorságért.

Mikor a jól ismert, gyomorkavaró érzés végigáramlott testén, és átlépett a kapun, csodálkozva látta, hogy a környéken szinte egymást éri a rengeteg ilyen-olyan sátor, és egyéb alkalmasság a pihenő, vagy ébredező kalandozók táborhelyei. Az elhamvadt tüzek körkörösen helyezkedtek el a Sötét Földön egyáltalán nem őshonos, természetellenesen hatalmasra nőtt nekrofun bokor körül.

Piszke előhalászta zsákjából az ütött-kopott szeksztánst, és betájolta magát. Nem fárasztotta magát gyaloglással, erőtől duzzadó intésére összegyűlt a mana, és vibráló örvényt kavart. Mikor a teleport-kapu túloldalán előbukkant, jóformán szét se nézett, határozottan megindult a távolban húzódó, izzó-vörös felhőkbe burkolódzott hegység felé.

6. Az első

Tudta, hogy nincs értelme kapálózni. A mágikus háló szinte teljesen vakká, és mozgásképtelenné tette. A hiábavaló küzdelem helyett inkább tartalékolta erejét, és a kí koncentrálásába kezdett. Három ütés érte a fejét, de csodával határos módon sikerült megőrizni eszméletét. A két férfi rutinosan mozgott egymás mellett a harcban, jól összeszokott párost alkottak.

- Minek ellenkezel, kislány? Nem akarunk tőled semmi rosszat... - mondta az alacsonyabb. Fekete bőrű ember volt, s csak úgy sütött belőle a gonoszság fekete bűze. - Csak eljátszadozunk veled egy kicsit, aztán mehetsz a dolgodra - röhögött. Társa pedig, egy ragyás képű mutáns, folytatta Helga módszeres puhítását őstroll agyalójával. A harcművész érezte, hogy még egy ilyen ütést nem bír ki. Az összegyűlt energiát egyetlen gombócba sűrítette, és egymáshoz préselt tenyerei közé irányította azt. A következő pillanatban a ragacsos varázs szinte szétrobbant a testén.

Szó nélkül vette fel az acsargó goblinról elnevezett védekező állást, bár tudta, hogy semmi esélye a harcos, és a fekete mágus ellen. S hiába kapta körbe a tekintetét. Legalább húsz szemtanúja volt a csatának, de egy kalandozó sem sietett a segítségére. Látszólag a reggel szokásos, unalmas teendőikre figyeltek. Amaz valami löttyöt forral, emitt egy másik a gigaférgét csutakolja... közömbös tekintetek mindenütt.

- Nocsak... Hát mégis harcolni akarsz? Nem tanította meg a jó anyád, hogy ha hagyod magad, előbb szabadulsz? - röhögte a varázsló. A talpig vasban is szinte játszi könnyedséggel mozgó társa, ugrásra kész, görnyedt tartással kezdte körbetáncolni a nőt. Oldalán tucatnyi skalp lógott. A hatalmas bunkó villámgyorsan csapott le Helga vállára. Csak a beléégetett mozdulatok rutinja mentette meg ismét az életét, az utolsó pillanatban tért ki a csapás útjából. Oldalra hengeredett, és fél térdén ülve, jobbjával egyetlen, rövid ütést helyezett el támadója fegyvert tartó alkarján. Tompa reccsenés, és egy rövid jaj után, az őstroll agyaló kihullott a mutáns kezéből.

- Te büdös ribanc! Eltörted a karom! Ezért kibelezlek! - üvöltötte, és a baljában megvillant az agyartőr. Egy-egy precíz szúrása jobbról és balról épp hogy csak elkerülte Helga szemeit. Ekkor csapódott testébe a tűzgolyó. A robbanás ereje a harcost is hátrataszította, és egy pillanat alatt égette át a nő tunikáját, vértjét, és bőrét. A láng a húsába kapott, és sikítása a semmibe veszett. A D.E.M. varázsereje ugyan behegesztette a testén nyílt iszonyatos sebeket, és odébb repítette pár méterrel őt, de a fájdalomtól kábán feltápászkodó lányt máris célba vette a mutáns íja. Amannak még ott vibrált jobbja körül a gyógyító erő, de már útjára is indította a tegzéből előkapkodott mihlanil nyilakat. Helga megismerte zizegésükről. Tett pár erőtlen mozdulatot a lövedékek félreütésére, de összpontosítását még nem nyerhette vissza. A testébe csapódott vesszők elképzelhetetlen fájdalommal szórtak át mindent. S egy D.E.M. ismét felizzott az övén...

Egy kövön ült. Legalábbis amolyan kőféle volt. Egykedvűen figyelte, ahogy a két férfi kedvét leli az utolsó villámcsapástól szinte még vonagló testében. Nem tudott könnyezni, mert az árnyaknak nincs könnyük, de szomorúság égette a lelkét. Kudarcot vallott. Sosem fog eljutni... hová is kellett volna eljutnia? Körbetekintett árnyszemeivel. A párhuzamos sík izzóan vörös ege itt csak fakó-pirosnak látszott. A dimenziókapu közelében állított ideiglenes kalandozó-tábor körül ott ólálkodtak a thargodanok, de ideátról, az árnyvilágból, csak óezüst aurájuk volt látható... És a sötét mindent elborított. A fények értelmüket vesztették, s a hangok is. Talán az érzelmek is. Az árny, akit valaha Helgának hívtak, egy zsongó, csalogató jel irányába indult el, lassú, lebegő léptekkel.

7. A második

Loncsos a városfal keleti kapuja felé lépdelt. Iszákjában csak a legszükségesebb dolgok voltak, amit egy gyors expedícióra össze tudott kéregetni. A Sötét Föld szagát máris orrában érezte. Körbenézett. A környéken csak kevesen mozgolódtak, nagyon korán volt még a nyüzsgéshez. A kapuban két osztag városőr mustrálgatta a jobbágytelkekről a heti piacra érkező parasztok áruját, és a beszólogattak a szemrevalóbb leányoknak ezt-azt. Jókedvük volt, és nem féltek semmitől. Mitől is kellene félniük, hisz tíz fegyverforgatásban ugyancsak jártas katona, tíz katona-mágussal megerősítve egy tucatnyi thargodantól sem ijedne meg... Pedig ekkor sorsuk már megpecsételődött. A vég egy bűzös, csimbókos bunda képében közeledett feléjük.

- Állj meg! Mondd a neved! - lépett elő a katonák mögül egy idősebb, gnóm hivatalnok.

- Ki kérdi? - torpant meg a Veszett.

- Urunk adószedője vagyok. Ajánlom, hogy ne ellenkezz velem! Mondd meg a neved! - S elkezdte kigöngyölni a kezében tartott pergamentekercset.

- Leah tudja a nevemet. Másra meg nem tartozik. Kotródj az utamból, és életben hagylak! - morrant fel a troll. Hangjában nyoma sem volt a hónapok alatt bevedelt rengeteg párlat tompító erejének. Tülkei közül egy thargodan vadászeb-bunda szemei villogtak, furcsán utánozva az alatta elvicsorodó troll arc ridegségét.

- Áruló! Fogjátok el! - üvöltötte az adószedő és a háttérbe húzódott. A katonák harci alakzatba ugrottak volna, de nem volt érkezésük elfoglalni jól begyakorolt pozíciójukat. A Veszett közéjük rontott. Testébe sorra csapódtak a varázsnyalábok, de izmait azok nem tudták eléggé ernyeszteni, csapásait tompítani. Véres aratás kezdődött, s a katonák hullottak, mint az érett kalász. Jócskán érték a találatok Loncsost is, de az elszivárgó életerőt a holtak testéből újra és újra magába szippantotta a halálpap varázslata. Percek teltek csak el, s a Veszett máris holtakon gázolt át, hogy az adószedő vérét ontsa. A parasztok sikítozva menekültek a kapu közeléből, kocsit, spagulárt, batyut hátrahagyva.

- Tudom már ki vagy! - sipította a gnóm. - Te vagy Loncsos, a troll. Nagyon sok pénzzel tartozol a kincstárnak, és én behajtom rajtad. Akár az életem árán is! - hátrált a falig a pökhendi tisztviselő, de közben a kiutat kereste. Loncsos ledobta magáról az összeszabdalt bundát, és megmutatta éjfekete páncélját. Vértől csöpögő tőrével rituális mozdulattal jeleket írt a levegőbe, s az adószedő hiába sütötte el varázslatait, azok ártalmatlanul csorogtak le a troll testéről.

- Uram! Ennek a pondrónak lelkét most lábaidhoz taszítom, hogy szolgáljon téged, míg az idők véget nem érnek a te hatalmasságod által! - s a mozdulatsor végén a sárkánytőr szinte a falra szegezte a törékeny testet.

Sistergő hang hallatszott, ahogy felszikrázott a síkok közötti köztes teret kitöltő anyag. A hasadékon át egy kalandozó lépett elő a semmiből. Jelvénye szerint a Korona egyik bajnoka volt.

- Ezért megbűnhődsz, lator! - harsogta, és széttárt ujjai közül nyers manából gyúrt gombóc röppent elő. Loncsos felvonta szemöldökét, de a hermetikus mágiát mindig is humbugnak, nevetséges trükközésnek tartotta. Most sem várta meg, hogy mi fog történni. Az alak felbukkanásakor reflexből indította útjára mérgezett dobónyilait, de a testére csavarodó energia kisülésével egy időben a misztikus kalandozó-alak a semmibe veszett. A dobónyilak a szemközti ház falába csapódtak. A közelből futó lábak dobogása hallatszott. Két újabb városőr osztag rohant a helyszínre, és azonnal a vérben forgó szemekkel átkozódó alakra támadtak.

A Loncsos rögtön megérezte Leah érintését, és elfogadta a halált. Sosem hordott D.E.M.-et, mert urát, s az árnyvilágot látni mindig készen állt. Védelmező varázslataitól megfosztva nem volt esélye a két tucatnyi katonával szemben. Utolsó gondolatát cserben hagyott bajtársának szentelte, aztán őrjöngve rohant a kivont fegyverek közé.

Rövid fényvillanás után, pőrén állt a gránitsziklába vájt trón előtt. Azonnal térdre rogyott, és fejet hajtott. Mozdulatában a mindent feladó tisztelet, és feltétlen alázat testesült meg. Nem először járt már Leah termeiben, de személyesen még sosem szólt hozzá patrónusa.

- Halandó! Pusztulásod nem volt hiábavaló. Kedvemre cselekedtél ismét, s ezért jutalmat érdemelsz. Ha már nem vonzanak az anyagi lét hívságai, felajánlom neked méltó helyed szolgálóim között. Szükségem van pár új avatárra... - A menydörgés-szerű hang kitöltötte a teret, s az időt. Átrezegtette a troll lelkét, és elzsongította azt.

- Ahogy kívánod, uram! - suttogta, s érezte, hogy élete egyetlen valóban őszinte mondata születik meg bensőjében. - Szolgállak éltemben, s szolgállak utána is. Ahogy parancsolataidban írva vagyon.

Az árnyból gyúrt alakját cikázó villámlás övezte hirtelen. Káprázatból obszidiánvért, és bordó papi palást termett rajta. Tüskékkel kivert gyémánt alkarvédő, s mesés kristálycsizma szorult végtagjaira. Elméjét tucatnyi, felfoghatatlan erejű varázs feszítette, övén a halál-avatárok korbácsa lógott, s szíve helyén egy öklömnyi, fekete üszög büszkén telt el elégedettséggel. Megtalálta helyét végre a világban!

8. A harmadik

Halkan kopogtak az ajtón. Kearg azonnal kinyitotta szemét, és fegyvere után kapott. Nem szokott hozzá, hogy ebéd utáni pihenése közt zavarják.

- Bújj be! - vakkantotta, és a belépő már talpon találta. Fegyverövét csatolta fel épp. Makulátlan ruházata, és vonásai már semmit nem árultak el abból, hogy az imént mély álomból ébredt.

Amikor a jól megtermett troll bedugta fejét az ajtónyíláson, kezei megálltak a mozdulatban.

- Stoneheart... - egy ideig nem tudott mást kinyögni.

- Én is örülök neked, testvér. - Percekig csak méregették egymást egy jó méternyi távolból, aztán szinte egyszerre mozdultak meg egymás irányába. Szó nélkül ölelték át egymást. Aztán napégette karjaikkal izmot, csontot ropogtatva próbálgatták erejüket.

- Tudod, miért jöttem, Morc. Nem érünk rá, indulnunk kell.

A fegyvermester kibontakozott a combvastagságú karok szorításából, és lehajtott fejjel járkálni kezdett a csöppnyi szobában. Kettőjük teste szinte kitöltötte az apró hálót.

- Nézd, Stone, én sokat gondolkoztam. Tudod, hogy nekem is sokat számítanak testvéreink, de...

- Nem jössz. Eldöntötted. Ne rabold az időm, Morc. Csalódtam benned. - A férfi arca megkeményedett. Szemeiből mérhetetlen szomorúság áradt, miközben az ajtó felé lépett.

- Várj, ez nem ilyen egyszerű...

- Dehogynem. Ilyen egyszerű. - Hirtelen jött indulattal fordult vissza, miközben kezével már az ajtógombot markolta. - Brutaliti bajban van. Még él, talán... úgy érzem. Segíteni kell neki, ő is ezt tenné. Én azt hittem, te is ezt teszed. Csodálkoztam, hogy még a városban találtalak, hisz magam máris vesztettem két napot.

Kearg lehuppant a kerevetre. Könyökét térdére tette, és fejét két tenyerébe hajtotta. Amit mondott, szinte alig hallott ki összezárt ujjai közül.

- Esküt tettem, Stone, erős esküt. Még tizenkét napig maradnom kell. Az új hold kiteltekor járnak le éveim. Addig kötve a kezem. Értsd meg... - könyörgött, de hangja inkább volt szánalmas, mint esdeklő. Szavai már csak a csukódó ajtónak szóltak, a nomád nem várt tovább.

9. A negyedik

Piszke nagyon óvatos volt. Tudta, hogy veszélyek lesnek rá, és úgy hitte azt is, hogyan védheti el azokat. A toronytól számítva hat mérföld távolságot elegendőnek ítélt ahhoz, hogy a kapu megnyitása felfedezetlen maradjon. Miután a tér szövetén hasított rés bezárult mögötte, percekig csak a környéket fürkészte. Mindent megfigyelt. A távolban magasodó, éjfekete tűre emlékeztető tornyot, az úticélját; a környéken található lábnyom-csapásokat; málhása ösztönszerű reakcióit; a thargodanokra utaló bűzt, és a távoli gyanús zörejeket... egy szóval mindent. Bár a Sötét Földön nincs értelmezett jelentése a reggel és az éjszaka szavaknak, mégis várt úgy fél ghallai napnak megfelelő időt. Nem akart a cél előtt elbukni. Nem sejthette, hogy feltűnt-e érkezése valakinek. Hallott már Techiulanról, az őrült thargodan hercegről, és tudta, hogy kemény csatának néz elébe. Brutaliti semmire se megy egy halott megmentővel.

Mikor aztán útnak indult, a közelben lévő thargodan tábort nagy ívben elkerülte. Megpróbálta nyomait álcázni, ugyanakkor kalandozó-csapásokat keresett az üszkös, terméketlen talajon. Nem sok sikerrel. Úgy a fele távolságot tehette meg a torony felé, mikor zsigerei riadót fújtak. A doareg ijedten prüszkölt, és fújtatott. Ha az erős kéz nem fogja kantárját, elkerekedett szemekkel rohant volna neki a pusztának.

Piszke hallott már az éjfattyakról, hisz a kocsmák törzsközönsége csak úgy itta a káoszföldekről megtért kalandozók hihetetlen és ijesztő meséit róluk. Ő hitte is ezeket, meg nem is. Úgy gondolta, nem sok félnivalója akad egy magafajta, megpihent vándornak, hisz a térkapukat főmágusok ellenőrzik, áttörhetetlen varázslataikkal... Roxat biztonságos. Csakhogy most nem roxati öltözőjében tréfálkozik a cirkuszi segítőkkel, hanem a gonosz otthonában, a Sötétség Földjén jár!

Mikor az éjfatty rárontott, szabályosan megkövült az ijedségtől. Hiába látott száz meg száz borzalmat kalandozásai során, erre a látványra nem lehetett felkészülve. A jelenés - közel három méter magas, örvénylő energia - lassan közeledett felé. A maga előtt tolt iszonytató félelemaura már sok volt a remegő, szűkölő doaregnek. Kitépte a vezetőszárat gazdája kezéből, és őrült vágtába kezdett. Talán az a tény térítette magához a dermedt trollt, hogy a jószág magával ragadta a málha jelentős részét is.

A szörny még legalább harminc méterre volt tőle, és ráérősen lebegett egyre közelebb. Piszke nyugalmat erőltetett magára, hisz a nagy felfedezők elmondása szerint az éjfattyak nem tekintik ellenfélnek a hozzájuk képest elenyésző hatalommal rendelkező lényeket, s azokat nem is támadják meg. A varázsló bízott benne, hogy ha nem bőszíti fel a fenevadat, őt sem fogja ellenfélnek tekinteni.

Kitisztította elméjét, és biztos, ami biztos, előkészítette varázskomponenseit, és fegyvereit, aztán búvóhely után nézett. A közelben egy kiszáradt, groteszk bozótot vett észre. Gyorsan mögéje húzódott. A kóró ága-bogai közül most már alkalma nyílt a démon alaposabb szemrevételezésére is.

A szörny nyomában kőzetolvadékból barázda maradt hátra. Lángteste iszonyatos hőt árasztott magából, ez még ilyen távolságból is jól érződött. A levegőben keringő porszemek lángra lobbanva, izzó meteor-rajként zsongták körül, pont úgy, ahogyan a mesés beszámolók leírták. Nem vitás, egy lélektiprót sodort útjába a balszerencse!

Már épp kezdett megkönnyebbülten azon gondolkozni, hogyan csalogathatná vissza megvadult jószágát, s hogy vajon életben találja-e, mikor a démon megállt, és feléje fordult! Sistergésbe fulladt hörgést hallatott, és az eddigi sebességét meghazudtolva, megiramodott a rejtekhely felé...

Piszke magára olvasott egy tűzvédelem varázst, bár maga sem hitt annak óvó erejében, majd útjára küldte egyetlen hatékonynak gondolt varázslatát. Jégoszlop tört elő a semmiből. Örvényére az éjfatty is felfigyelt, és furcsán összezsugorodva készült fel annak becsapódására. Sistergő gőzfelhő keletkezett, ahogy az őselemek megbirkóztak egymással. Aztán a varázs elenyészett, és nem látszódott, hogy bármi hatása lett volna. Talán csak még inkább felbőszítette a szüleményt. Közeledtére lángra lobbant a csontszáraz bozót, pedig még méterek választották el Piszkétől.

Hat bűvös shuriken elhajítására maradt ideje a mágusnak, mielőtt fegyvertávolságba ért volna. Kettő messze célt tévesztett, s az a négy sem okozott viszketésnél komolyabb fájdalmat a lénynek, ami betalált.

A trollt magával sodorta a harci láz. Maga elé rántotta a bronz taidert, s balját a hátára erősített adamantit pajzs szíjai alá csúsztatta. Egy erőteljes rántás, és a pajzs félig elfedte térdelő alakját az ellenfél elől. Piszke bízott karja, és fegyverei erejében, és bízott az oldalán fityegő, életmentő kütyükben. Az ám, a D.E.M.-ek! Ijedten kapott derekához, s megfagyott ereiben a vér. A méregdrága öv, s a ráaggatott számtalan, fontos zsákocska, iszák, és tartó, mind-mind a doareg hátán száguld valahol...

Menekülni! - Ez futott át az agyán, de már nem volt hová. A szörny föléje magasodott. Hőaurája felperzselte a halandó arcát, s kezeinek fedetlen bőrét. A szemei helyén vonagló, ezüstszín gombok villámlani látszottak. A lángalakból csápok tekergőztek elő, s a varázslándzsa szúrásai rendre célt tévesztettek. Hatástalanok voltak, éppúgy, mint a fegyverből előáramló mágia. A következő pillanatban Piszke úgy érezte, mintha egy ellenállhatatlan erő kiszippantaná testéből a lelkét. Kétségbeesetten kapaszkodott az életébe, de a szentségtelen tűz elemésztette.

A lélektipró talán kicsit megvastagodva hullámzott tova, ugyanolyan nemtörődöm könnyedséggel, mint ahogy érkezett, s nem hagyott mást hátra, csak egy megszenesedett csontkupacot, amit egykor Piszkének hívtak.

10. Az ötödik

Stoneheart hat nappal az üzenet érkezése után még mindig úton volt. Számára nem adatott meg a térugrás misztikus, és tiltott tudománya. Hátasában, és fegyvereiben, no meg istene mindenhatóságában jobban hitt, mint a rúnákban. Fáradt volt, és legszívesebben egy hetet aludt volna egyfolytában. Folyton gyermekei jártak agyában, és odahagyott kedvese. Az időt a rég tanult bordalokkal, diákévei során bemagolt versekkel ütötte el.

A Sötét Földet régi ismerősként üdvözölte. Olyan ismerősként, akinek az egyszerű népek mindig előre köszönnek, de sosem hívják meg házukba, mondjuk vacsorára. A férfi elfogadta ezt a síkot olyannak, amilyen, és nem foglalkoztatta a gondolat, hogy hogyan s miként kellene, vagy lehetne megváltoztatni.

A thargodanok és e borzalmas hely őshonos lényei közt nem akadt egy sem, amitől megrettent volna. Öt nap, s legalább ötven csata volt mögötte. Élvezte, hogy izmai ismét olajozottan működnek, hogy reflexeiben ennyi év eltelte után sem kell csalatkoznia, s hogy újra és újra elönti lelkét az a határtalan szabadság-érzés, amit csakis a kalandozók tudhatnak sajátjukénak. A diadal érzése ez. A kihívások sorozatos legyűrése, a győzelem íze!

A trollt nem igazán érdekelte, hogy ki, vagy mi az a tecsu-akármicsoda, ami Brutalit fogva tartja. A képlet, amit anno mesterei kemény koponyájába vertek, igen egyszerű volt: odamész, leütöd, kibelezed, feltrancsírozod, továbbmész. Ennyi és nem több. Stoneheart nem félt a kihívásoktól, és szembe röhögte a halált.

Ha tudta volna, hogy azóta milyen nagyon sok minden megváltozott... De a nomád nem vett észre semmi szokatlant, talán csak azt furcsállta, hogy nem tud kapcsolatba lépni tudattársaival. Nem igazán értette azt a kasztroplanáris izét, ami az üzenetek továbbítását, és a kinézist lehetővé tette, de nem is akarta érteni. Csak használta ezt az erőt, ha szükséges volt, de a mélyebb miértek, és hogyanok sosem érdekelték. Épp ezért nem vette észre azt sem, hogy amióta háromnapi járóföldre távolodott a térkaputól, nem találkozott halandóval, s démonnal is csak alig-alig. Pedig tegnap még egy thargodan tábort is felforgatott. Harci tűzben égve, őrjöngő berzerkerként tombolta ki magát. Pár zsoldos, és halálhajcsár útját próbálta állni, s egy herceggel is tengelyt akasztott, de végül nem akadt több szörny a vicsorgó hordából, ki szembeszállt volna azzal a dühöngő, furcsa fajtársukkal, aminek az illúzió őt mutatta nekik.

Ma azonban még semmi sem történt. Egy árva mucugró sem moccant a környéken. Miután Stoneheart hátasán lovagolva, menet közben elfogyasztotta szerény uzsonnáját, távcsövével körbekémlelt egy magaslatról. A szextáns szerint jó felé haladt, mégsem látott sehol sem tornyot, vagy várat, semmi ilyesmit. Kezdett kételkedni. Eltévedt volna? Aztán kiszúrt egy sziluettet! Ahá, egy sárkánybarlang! Végre valami kis kaland, csillant meg a szeme.

- Gyerünk, Berci, vár minket egy jó nagy féreg! Mint a régi szép időkben! És nem is nagy kitérő... - aztán nótára fakadt:

11. Alku

Morc Kearg parancsszavakat dörgött gyors egymásutánban. A teremben felsorakozott lovagok, katonák és apródok a parancsok hallatára, egyszerre mozdultak. A reguláris hadsereg klasszikus vértjének különféle változatait viselték. Fegyvereik közt a kardok változatainak széles skálája előfordult, az apródok keskeny, rövid pengéjétől, a lovagok gömbölyített hegyű, páncéltörő kardján át a katonák, és városőrök, enyhén ívelt szablyájáig.

- Szúrás, hárítás, oldallépés! Hátratámadás! Oldalsó védés! Pajzs fel... - a fegyvermester gondolatai eközben máshol jártak. Tudta, hogy már elkésett, és nem siethet egykori társa segítségére. Talán a többiek már segítettek Brutalitinek, és rá nincs is szükség, ahogyan nem is volt soha. Senki nem köszönt meg neki még semmit! Keserű szájíze lett egyszerre. - Keményebben, az istenedet! - sziszegte, és pálcájával kirántotta egy a kelleténél kicsit labilisabban álló apród lábát. Az nagyot nyekkenve zuhant oldalára. - Semmik vagytok! Katonák? Ugyan mit tudtok ti a rendről, és a hűségről? Lovagok? Bah! A becsületkódexetek ennyit nem ér! - mutatta a csodálkozó, cifra tabardos nemesek felé legkisebb ujjpercét. Aztán legyintett, és indulatosan kirobogott a teremből.

- Ez most nem értem... Hogyhogy felmond? Ilyen nincs. Ezt egyszerűen nem teheti meg! Ez... ez példátlan! Az uralkodó... - a szikár kobudera szemöldöke szinte a feje búbjáig szaladt.

- Az uralkodó engem semennyire se érdekel. Pénzért szerződtem, nem az uralkodó kegyeiért. Döntésemmel elbukom öregségem biztonságát, de nem érdekel. Majd befejezi a városőrség képzését valaki más. Nekem mennem kell, és punktum. - A Nagyhivatal Elöljárója csak hápogni tudott, nem jött ki hang a torkán. Aztán mégiscsak megszólalt:

- És az esküje, kalandozó? A hűbéreskü az semmit nem jelent? Hová lett a becsület, amelyről olyan sokat papol katonáinknak?

- Esküm egy másik eskü miatt szegem meg. Olyan esküért, amit ennél korábban tettem testvéreim előtt. Az így szólt: "Életem az életedért, véremet adom a te véredért, boldogságom a boldogságodért." Most testvérem élete a tét, és nekem nincs maradásom. Mennem kell, mert őseim parancsszavának nem állhatok ellen. Csak szóltam, hogy keressetek mást a helyemre. Hajnalban indulok - azzal sarkon fordult, hogy kilépjen a tehetségtelen festők giccseivel teleaggatott hivatalhelyiségből.

- Várjon, Kearg! - szólt utána az első tisztviselő. - Mi volna, ha egyik esküjét sem kellene megszegnie? - Arcán hamiskás somoly terült szét. - Jöjjön csak vissza. Két szót még igazán kivárhat a barátja...

12. A sárkányúrnő

- Nem kell túl magasra mászni - állapította meg, miközben kipányvázta hátasát. - Nyugodj meg, Berci, hamar visszajövök.

A bejárat pont olyan szagot ontott magából, amilyenre emlékezett. Óvatosan lépdelt be a félhomályba. Bár őseitől örökölt, kifinomult szaglását csavarta a sárkány bűze, azért bele-beleszagolt a levegőbe. A drakón támadása nem érte váratlanul. Hatalmas csapással nyitott, és nem vesztegette az időt varázslatokra. Bár testébe villám csapódott, és az elektromosság elzsibbasztotta lábait, ez csak lelassítani volt képes, megállítani nem. A zafír drakón hamar kiszenvedett.

- Nos, lássuk a sárkányt, mert kincsszagot érzek... - morogta maga elé, miközben beljebb nyomult. Bár nem látott semmit, és tudta, hogy alakja tökéletesen kirajzolódik a barlang száján át behatoló vörös izzásban, egyáltalán nem félt. Cammogása közben rutinosan rázta le a pörölyről a rátapadt, sűrű vért.

- Nos, halandó, hogyan lesz tovább?

A barlang szinte beleremegett a suttogásba. Stoneheart megborzongott. Még soha nem szólította meg sárkány, pedig több tucatnyi barlangot kifosztott már. A félelmet nem ismerő troll megtorpant, és a félhomályt fürkészte. Valami moccant. Egyszerre, mindenhol. Valami nagyon-nagy.

- Az életedért akarsz könyörögni, féreg? Kár fáradnod... Kincsed és köztem ott vagy még, mint akadály. Én mindig legyőzöm az akadályokat - jelentette ki, de hangjából hiányzott az igazi önbizalom.

- Hát vidd a kincset, s légy vele boldog, halandó.

"Nocsak" - gondolta Stone. - És miért bíznék meg benned? - kérdezte azzal a hangerővel, amit elég erőteljesnek gondolt, de csak gyenge cincogásnak tűnt a sárkányéhoz képest.

- Neked nem csak a kincsem kell. Az életemet is akarod - Nem kérdezte, csak közölte, hidegen, tárgyilagosan. - A káoszvilág minden kincséért sem mondanál le... erről a trófeáról, igaz? - és előbukkant feje a sötétből. Stoneheart hátrahőkölt. Ilyen hatalmas sárkányt még sosem látott! Acélkék színű pikkelyeiről csak úgy áradt a mágikus sugárzás.

- Elég a szavakból, féreg, küzdj meg velem! - ordította, és sújtásra emelte fegyverét. A parancsvarázs azonnal megbénította agyát. Izmai görcsbe meredtek. Komikus volt, ahogy ott állt, fegyverét magasba nyújtva, mozdulatlanul.

- Most beszélek neked, halandó, kicsit az élet nagyszerűségéről.

13. Csalódottak

- Bontsunk tábort, nincs értelme tovább várni! Tíz napja dekkolunk itt, és senki nem jött el. Én megmondtam, hogy senki nem fog eljönni. Ugye? Igazam lett! - A troll KT. rangidősei közül páran morogva vették tudomásul Kharizmosz javaslatát, mások, mint Bunkós Baxi is, kétségeinek adott hangot.

- Gyalog még nem érhettek ide. Talán még úton vannak. Várjunk még egy hetet!

Aga feltápászkodott a tűz mellől, és fegyvere után nyúlt.

- Az imént feloldottam a tudati képességek tilalmát. Semmit nem érzékeltem. Rajtunk kívül nincs a közelben kvazárszikla. Ez tény, és a tényekkel nem vitatkozom. Hazamegyünk.

Hamar összeszedelőzködtek, és az ideiglenes tábort szétbontották. Gyorsan, precízen dolgoztak, jól összeszokott csapatként. Csalódottak voltak, és kedvetlenek. Mást vártak. Arra számítottak titokban, hogy legalább páran megmozdulnak majd a régiek közül. Hogy lesz köztük olyan, akikre még mindig számíthatnak. Aki még mindig számít.

Otoaak nyitotta meg a kaput. Átterelték a doaregeket, aztán maguk is átsorjáztak a kékeslila villódzáson keresztül. Aga maradt utoljára. Még egyszer visszanézett a háttérben magasodó, groteszk, nem humanoid által épített toronyra, aztán átbújt a gyorsan zsugorodó résen.

14. Expedíció

A mágus a semmiből érkezett, és nem fecsérelte az időt, azonnal munkához látott. A lovag, és az apród, aki vele együtt lépett át a síkok közti résen, egy kis kordét húzott maga után. Hamar lepakoltak, és nekifogtak, hogy összeállítsák a fémszerkezetet. Gyorsan, rutinosan haladtak. Fer-tályóra múltán készen állt a tompán fénylő, félkör alakú keret. A szerkezetet mágikus rúnák tarkították. A varázsló is elkészült a védőkörökkel, melyeket szapora, gyakorlott kézzel rajzolt a tűzégette homokba.

A lovag és fegyverhordozója, kik őfelsége, VI. Borax király jelvényét hordták mellükön, most távolabb húzódtak. Készen álltak akár életükkel is védelmezni a transzba esett varázslót, aki immár fél méteres magasságban lebegett, furcsa, ülő testhelyzetben, szembefordulva az egyre fényesebben lüktető kapuval.

Mikor a mágia ereje életre keltette dimenziórést, és a kereten áttekintve, mint enyhén hullámzó, vízfátyolon keresztül feltűnt Alanor büszke főtere, a fővarázsló leereszkedett a talajra, és csatlakozott két társához. Girbegurba mágusbotjával, kunkorodó, deres szakállával cseppet sem tűnt kevésbé harciasnak, vagy veszélyesnek, mint a két méter magas harcostársa.

Nem kellett sokáig várakozniuk. A menetoszlop feltűnt a kapuban. Az élen Raia fényvértjébe öltözött paplovagok húszfős csoportja lovagolt. A fenséges csataménjeik büszkén prüszköltek, mikor megérezték a Sötét Föld bűzét. Ahogy átlényegültek a mérhetetlen távolságon át, azonnal szabályos kört alkottak a kapu körül. Tartásuk, csillámló vértjeik, és hatalomaurájuk nem hagyott kétséget afelől, hogy bármire képesek így együtt.

Utánuk a harciskola növendékei érkeztek fegyelmezett alakzatba rendeződve. Ahányan voltak, annyiféle fegyvert markolásztak, s ruhájuk is számtalan náció viseletéből állt össze. Itt-ott feltűnt egy-egy elf, és törp, de többségük az emberfajhoz tartozott. Élükön büszkén csattogott Morc Kearg, a fegyvermester, talpig mágikus páncélba öltözve.

Az alakzatot harminc gnóm nyílpuskás, nyolc főmágus és tucatnyi ideges, óriási véreb zárta. Pórázukat egy troll palotaőr szorította két kézzel.

Miután a kapu bezárult, Kearg körülnézett, s határozottan intett a közelben magasodó torony irányába. A menet megindult, és keresztülgázolt egy még ki sem hűlt tábortűz maradványain.

- Nem értem - tárta szét kezeit a troll. Miután Techiulan trónusát porig rombolták, és a thargodan herceg mágikus béklyókkal birkózva vonaglott adamantit-ketrecében, már minden termet, szobát, és tömlöcöt átkutattak a toronyban. Brutalitit sehol nem találták.

- Mindegy, harcmester. Raia dicsőséget aratott a sötétség felett, s Urunk hatalmát ismét bebizonyítottuk e szentségtelen helyen. Most visszatérünk ezzel a gonosz teremtménnyel királyunk elé, s az expedíciót lezártnak tekintem - közölte a paplovagok rangidőse. Lovagjai nem vártak parancsra, felhagytak a poros sarkok és zugok átkutatásával, és lefelé indultak a szabálytalanul kanyargó csigalépcsőn. Az apródok is megragadták a hatalmas ketrecet, és mit sem törődve a tébolyult thargodan szitkaival és átkozódásával, utánuk indultak.

- Én ezt akkor sem értem... elkéstem volna? - dünnyögte Morc, és sereghajtóként csatlakozott hozzájuk.

15. Otthon

Stoneheart könnyezve ölelte át kedvesét, és érthetetlen motyogással kérte bocsánatát. Keila pedig mostohaapját ölelte, már amennyire átölelhet egy aprócska, tizenöt éves emberlány egy hatalmas trollt.

- Ugye nem mégy el többé? Ígérd meg... kérlek... - suttogta a nő, könnyes arccal.

- Nem megyek. Nektek van rám szükségetek, és nekem csak rátok. Senkinek nem tartozok semmivel. Majd mindent elmesélek... Nagyon jó itthon lenni, veletek. Rohantam haza, hozzátok.

Ekkor felsírt egy csöppnyi hangocska. A bölcső belerázkódott a kis poronty kapálódzásába.

Stone felállt felesége ágya mellől. A nő még nagyon gyenge volt, de egészséges, és a baba is az! Csak most fogott neki lebontani páncélját, lerúgta csizmáját, és a sarokba hajított, szinte felbecsülhetetlen értéket rejtő zsákocskához lépett.

- Emlékszel, asszony, azt ígértem neked, hogy gazdagon térek haza. S ez így is lett. De nem ez, itt a kezemben, jelenti az igazi gazdagságot. Ti vagytok nekem az igazi érték, semmi más. - Azzal a zsákot felesége lábaihoz, az ágytakaróra ürítette. Egyetlen könyv volt benne. Zöld fedelén egy apró, fénylő rúna volt. Gerince aranyból, lapjai selyemből készültek. Ahogy az ágyra esett, szétnyílott, és lapjai peregni kezdtek. Aztán egy helyütt nyitva maradt a könyv, és zsongó énekbe kezdett. Szavai érthetetlenek voltak, de a dallam szívükbe markolt.

- Találkoztam odaát, egy sárkánnyal. Nateilenának hívják, és bölcsebb mindenkinél, akit eddig megismertem. Idézett nekem pár sort nekem ebből a könyvből... s én hazajöttem. Eddig nem tudtam, milyen kincs van a kezemben. Ti vagytok ez a kincs!

16. Tanácskozás

A kocsma megint tele volt, mint minden este. A különteremben megint trollok "beszélgettek". Meg-megremegtek az ablakok hangjuktól.

- Öt öreget kell kirúgnunk. Én megtettem már a javaslatomat. Stoneheart, Morc, Helga, Loncsos és Piszke. Róluk semmit nem tudunk. Velük találkoztunk legrégebben. A többiek legalább visszaüzentek, hogy ezért meg azért nem tudnak segíteni. Ők azonban semmit nem csináltak. Teljesen passzívak, ha mondom! - Kharizmosz érzelem nélkül beszélt. Nem nagyon ismerte az öt trollt, akit említett. Még azelőtt felhagytak a kalandozással, hogy ő egyáltalán belépett volna e közösségbe. Sosem beszélt velük.

- Nos, legyen. Nekem sincsen jobb ötletem. Azok ott kint már tűkön ülnek, alig várják, hogy vérükkel pecsételjük meg csatlakozásukat Tudatunkhoz - és a kis csoport felé intett. Ideges, fiatal trollok. Kezdők...

Koppány Aga csendre intette társait, és rövid mentális gyakorlattal kiürítette elméjét. Aztán sorra "elvagdosta" az öregek tudata felé nyúló mentálszálakat. Helga...

Egy halvány árnyék megtorpant az árnyvilágon való botladozása közben. Érezte a különbséget. Ha lett volna szíve, összefacsarodik. Így viszont csak végtelen üresség töltötte el, ami megmaradt bensőjében. Értelmetlen már minden... kiközösítették. Lassan lefeküdt, s várta, hogy lénye feloldódjon a sötétségben.

Loncsos...

A halállovag felkapta maszkos arcát. A köztes terekben járt. Egy papja hívta őt Ghallára, s neki mennie kellett. Bár már nem számított neki semmit a való élet fájdalma, s nem is érzett semmit, valami benne is elpattant. Az utolsó emlék az életből.

Piszke...

A férfi megtorpant. Most egy szál ágyékkötőben haladt ghalla pusztáin. Már csak húsz mérföld, ha jól számolta. Semmilye nem maradt, saját hulláját kifosztva, megszégyenítve találta, mikor az árnyvilágból visszatért. Komponensei, szextánsa nem volt. Bujkálva, menekülve érte el a dimenziókaput. Kaját kellett lopnia, hogy éhen ne haljon. Hol van már a büszke mágus, kit ünnepelt a közönség. Megalázkodott, és reményvesztett volt. S most elpattant az egyetlen szál, ami a múlthoz kötötte. Kilökték maguk közül! Dühös, és tanácstalan volt. Mivel érdemelte ezt ki? Mit tett, hogy ezt tették vele?

Morc...

A fegyvermester felkapta fejét. Nem értette, mi történt. Elküldte kérdését, de nem kapott választ, csak az üres tér... Társai csalódtak benne. Ezek szerint Brutaliti meghalt. Ő miatta halt meg, mert késett. Iszonyatosan szégyellte magát. Szobájába vonult, és órákon át csak bámult maga elé...

Stoneheart...

Érezte, hogy mi történt, és nem lepte meg. A küldetéssel elbukott. A Közös Tudat már nem számíthat rá. S ezek után már ő sem számíthat a Tudatra. Nem baj. Végignézett édesen alvó szerelmén, s a keblén nyugvó, alvó csecsemőn. Kintről hallotta, hogy fogadott leánya lantján játszik, s megnyugodott. Ami számít neki, az már nem fog elveszni. Soha többé nem fog elveszni...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Változó széljárás (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. október 8. 09:59:05

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma