Változó széljárás (Túlélők Földje novella)Antinómia tisztelendő nővér még sosem járt Xantrox városának várbörtönében,
és most, hogy maga előtt látta magasodni a zord erődítményt, őszintén szólva
nem is sajnálta eddigi távolmaradását. Holdhónaponként egyszer tett csak
látogatást magában a városban, mikor az Ottomár-hegység magasában megbúvó
kicsiny Raia apátság számára beszerezte a nélkülözhetetlen élelmiszereket,
s ahogy a pirkadattal érkezett, a naplemente már újra hittársai, nővérei
körében találta. Most azonban késni fog, ám nem utasíthatta vissza a kérést,
hogy lelki békét nyújtson egy itt raboskodó fogolynak.
A domb, amelyre az erődítményt felhúzták, kiemelkedett a város házai
közül, és mielőtt Antinómia nővér eltűnni szándékozott a vastag falak mögött,
még utoljára végignézett a városon. Akár a mélybe merülő, mielőtt lélegzetet
vesz.
Valami furcsa, ezüstös ragyogás úszott a házak felett a nyugati széllel.
Nem olyan volt mint az északi tengerpart felől nagy ritkán belopódzó ködpamacsok,
vagy a közeli mocsár dögletes párája. Sokkal könnyedebb, majdhogynem már
éteri, bár a tisztelendő nővér szóhasználatában ez inkább fedte az isteni
fogalmát. Mintha maga Raia hintette volna be csillagporral a várost...
- Nővér! - halk, tiszteletteljes hang szólította meg a háta mögül,
és ő riadtan perdült meg hallatán. - A kapitány vagyok, nővér, és elkísérném
a fogolyhoz.
A vasvértbe öltözött harcos erősen kormozó fáklyát tartott magasra,
majd belépett a rácsos kapun. Szűk folyosók, hideg, nedvesen csillogó kőfalak
rekesztették kívül a tág teret. Antinómia nővér megborzongott.
-Nem egy vidám hely - pillantott hátra a kapitány. - Még azok a ritka
vendég átutazók sem sokáig bírják a levegőjét, akik azért kerülnek be,
mert más vagyonára fáj a foguk.
- Sokan vannak? - ráncolta homlokát a nővér.
- Dehogy - mosolyodott el a másik. - Tudják nagyon jól ezek a kurafik,
mi az ára annak, ha tetten érik őket a városfalon belül, így ha próbálkoznak
is, azt a láthatatlanság álcája mögött teszik. Most is csak egyetlen lakója
van az egész épületnek. Ez a... ez a próféta.
Egy ideig csendben haladtak az üres folyosókon át, majd a kapitány
hirtelen megtorpant.
- Mindjárt odaérünk - Megvakarta az orra tövét, majd furcsán elfintorodott,
mint aki nem is tudja, mondja-e amit akar, vagy inkább hallgasson.
- Tudja nővér - fogott bele utoljára -, fura egy alak ez. Napokon keresztül
széltében, hosszában híresztelte Xantroxban, hogy jön a végzet a nyugati
szél hátán, és mindenki meneküljön amerre lát. A fogadót azon nyomban elhagyták
a kalandozók, és a piac forgalma is megcsappant, ami nem is csoda hiszen,
még élénken él Vlagyimir indukátorainak és a varkaudar seregeknek az emléke.
Végtére magukat a városatyákat is megrémítette, így titokban kiküldtek
egy csapatot, derítsék fel a nyugati határt, ám egy fia lelket sem találtak.
Hogy nem történt semmi, a polgármester megunta a fickó kotkodálását, és
bezáratta ide, ám azóta nem eszik, nem iszik, csak ül és meredten bámulja
a mennyezetet.
- Szerintem eszement - tette még hozzá suttogva, mintha titkot árulna
el.
- Ha valóban az, remélem Raia hatalma elégséges lesz, hogy visszanyerje
ép elméjét - felelte Antinómia nővér higgadtan.
A kapitány megcsóválta a fejét, majd továbbindult. Pár lépés után előtűnt
egy, a folyosót lezáró fémajtó, mely mögött a nővér a rabot sejtette.
- Maradjon csak idekint, kapitány - mondta a férfinak -, ha szükségem
lesz önre, szólni fogok.
A másik újfent megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit, csak egy nagy
bronzkulcsot illesztett a zárba. Az ajtó feltárult, és Antinómia nővér
pillantását lesütve belépett a cellába.
Amint tekintetét felemelte, meglepetten nézett körbe. Kicsiny szobácskára
számított, esetleg egy priccsre, ám ez egy valóságos terem volt. A magassága
majd két trollnyi lehetett, és a fönti, három rácsos ablakon bőven áramlott
be az esti levegő. Vagy harminc ember számára méretezték a helységet, de
most csak egyetlen személy lakta, aki jelenleg fenn ücsörgött a terem közepén
lévő hosszú, dísztelen kőasztalon, háttal Antinómia nővérnek. Felfelé bámult,
bár nem a mennyezetre, mint azt a kapitány megjegyezte. Sokkal inkább kifelé
nézett az égboltra, a rácsos ablakokon túlra.
A nővér már nyitotta volna száját, a hagyományos köszöntésre - Üdvözöllek
gyermekem" -, ám a másik megelőzte, mielőtt egy szót is szólhatott volna.
- Megjöttek, - jelentette ki határozottan, mégis csipetnyi szomorúsággal
hangjában. - Ma este velünk lesznek.
- Kikről beszélsz, gyermekem?
A fogoly megfordult. Csontsovány, félmeztelen elf férfi volt, haja
torzonborz, szemei tágra nyíltak. Négykézlábra ereszkedett az asztal lapján
és úgy indult meg a nővér felé. Háborodottnak tűnt, méghozzá abból a fajtából,
kinek tekintetében az elhivatottság pokoli tüze lobog. Elmászott az asztal
túlsó végéig, és ott láblógatva leült annak szélére. Érdeklődve vizslatta
Antinómia nővért.
- Ki vagy te, elveszett lélek? - kérdezte Raia leánya.
- Egykor én lehettem volna a tizenhármak vezére, kik tizenharmadikként
léptek volna közösségre Erdauinon. S, hogy pont Raia havának tizenharmadik
napján tettük, hát nem ostoba balszerencse volt részünkről, nővér?
Gyorsan beszélt, szinte kapkodva miközben meredt, savószín szemeit
folyamatosan a másikon tartotta. Egyszerre elmosolyodott, sok kicsi ráncba
futott beesett arca.
- Hát nem csodálatos érzés lett volna? Gondolatainkat megosztani, társakká
lenni e megmaradt földrészen, harcba egyszerre vonulni. Barátság és összetartozás...
vagy mégsem?
Most már Antinómia nővér is rádöbbent - egykor egy tudati társaság
vezére lehetett az elf. Valami egészen halovány, elmaszatolódott jelet
még fel is lehetett fedezni inas karján. Egy vigyorgó zöld szájat ábrázolt.
- Mi a neved? - firtatta tovább a nővér. - S hol vannak most tudattársaid?
Merre járnak ők?
A férfi elkomorodott, pillantását elszakította a nőről.
- Egy a fókusz, egy legyen a hírvivő - motyogta oldalra, aztán hirtelen
újra belefúrta tekintetét a másikéba. - Halottak mindannyian. Zöld mezőnek
hittük, napfényes ligetnek, de nem az. Higgyen nekem nővér, a kasztroplanáris
tér nem olyan. Lények lakják, kiknek éltető vér a tudati energia, s bár
legtöbbjük ártalmatlan élősködő csupán, és quwargként tapossa el őket az
elme ereje, vannak igazán hatalmasok, kik a háttérből mozgatják a szálakat.
Kezével kinyúlt, megragadta Antinómia nővér ruháját.
- Egy tucat közös tudat terjesztette ki hatalmát előttünk, és mi lehettünk
volna a tizenharmadikak. Gondolja, nem keltettük fel a kasztroplanáris
tér urainak érdeklődését? Gondolja, annyira ártatlan dolog végbevinni a
kasztroplanáris kiteljesedést? És vajon miért oly balszerencsés szám a
tizenhárom, nővér?
Ahogy görcsösen markolta a ruhát, ujjai hozzáértek a nő nyakában viselt
napszimbólumhoz, és erre riadtan visszarántotta kezét, akárha tűz égette
volna meg.
- Varázslatok! Varázslatok! - kiáltott fel fájdalmasan, majd szemöldökét
felvonta és amolyan titkolódzó hangra váltott át. - Itt vannak, megjöttek,
és ma éjszaka velünk maradnak. És nagyon nem szeretik a varázslatokat,
mert ők a tudat erejéből élnek. A szél hátán jöttek, s ki tudja holnap
merre mennek tovább. Meg tudod-e mondani szent nővér, holnap merről fúj
a szél?
- Miről beszélsz, gyermekem? - kérdezte zavartan a másik.
Az elf leugrott az asztalról, és térdre borult a nő előtt.
- Mondd meg szent életű, hiszen te kintről jöttél. Nem úszik-e csillámló
köd a város házai közt, áttetsző gomoly nem fedi-e a tornyokat?
- Ó, kárhozat! - folytatta, meg sem várva a választ. - Mi szabadítottuk
Erdauinra őt. Látnom kellett ahogy tizenkét társam elméje megbomlik a tudati
égetés nyomán, s a kasztroplanáris térből előkúszik Ő Kholdenikus Hatalmassága.
Ezüstös ködpászma csupán a mi világunkban, s amerre a szél fúj, arra libben
ő is, ám nem árthat neki talmi fegyver, bármerre jár. Varázslatokkal pedig
jobb nem próbálkozni, míg köduszálya beborítja feletted az égboltot. Nem
tudhatod, mit villámként lőttél el, nem jégcsóvaként hull e rád vissza,
vagy ha esőt kívánsz a szomjas földre, nem szárazsággal kínzod csak tovább
Sheran anyát. Nem tudhatod, mondom, mert Ő Kholdenikus Hatalmassága bizonytalanná
teszi evilágban a varázsszövedéket, ezért is nevezik itteni formáját csak
Destabilizációs Cirrusznak.
Az elf lekushadt a földre, aztán egy pillanat múlva felpattant, elsétált
a kőasztal távolabbik végéhez és ott felült rá, háttal Antinómia nővérnek.
Fölfelé nézett a rácsos ablakok felé, csakúgy mint mikor a nővér belépett
a terembe.
- Szegény gyermekem - suttogta maga elé Antinómia nővér.
Raia leánya megmarkolta a nyakában viselt szent medált, és rövid imát
kezdett mormolni. A hit ereje képes volt rá, hogy ne csak a fizikai sérüléseket,
hanem az elme tébolyát is csökkentse. Emberi szem számára láthatatlanul
sült ki a gyógymógy varázslat, csupán Antinómia nővér tudhatott létrejöttéről,
mégis az elf valahogy meglepően érzéketlennek bizonyult, mintha semmi sem
történt volna. Nem úgy odakint, a folyosón. Nehéz test zuhant a fémajtónak
hangos csattanással, majd a zár engedett és egy vasvértes alak dőlt be
a terembe. A kapitány - vagyis aki még az előbb volt. Arca, most összeaszott,
pergamenszerűvé vált, haja, szakálla szürke porcsomó csupán, s a kéz mi
percekkel ezelőtt fáklyát tartott a magasba, vékony pálcikaujjakat rántott
görcsbe utolsó mozdulatával. Leah dicsőségére pap nem mondott még sorvasztás
varázslatot ily sikerrel!
Antinómia nővér kezét szája elé kapta, de így sem tudta teljesen elfojtani
a kitörő sikolyt. Percekig így állt megkövülve, majd lassan leereszkedett
a harcos teste mellé, de megérinteni nem merte, képtelen volt rá.
- Ez az este nem a varázslatoké, nővér - az elf szólt hozzá, aki a
sikításra egészen előrejött az asztal közepéig. - Ahogy a tudati közösségek
lassan túlterhelik jelenlétükkel a kasztroplanáris teret, úgy fognak a
Destabilizációs Cirruszhoz hasonló hatalmasságok megjelenni Ghallán. Nem
istenek ők, és még jellemük sincs, pusztán kíváncsi felfedezők, mint ahogy
mi is azok vagyunk az ő világukban.
A nővér könnyes szemmel nézett fel az elfre. Talán csak a csalóka képzelet
játszott vele, vagy a fenti ablakokon át besütő hold fénye űzött tréfát
látásával? Mintha egy gigantikus, sok karú, sok szemű lény homályos alakja
lebegett volna az elf mögött. Poliphoz volt hasonlatos, ám végtagjait ködpászmából
gyúrták, s ahogy kettőt pislantott a nővér, a jelenés már semmivé is foszlott.
Felemelkedett a kapitány mellől, és egészen a bejáratig hátrált, kezeit
védekezően maga elé tartotta.
- Szerencsétlen gyermekem -suttogta -, te szabadítottad valóban földünkre
e rémet, s Te vagy akit követ, még ha ezt felismerni nem is bírod elméddel.
Jól mondtad, te vagy a fókusz, és bocsásd meg ezért amit tennem kell.
Remegő hangon ejtette ki a szavakat egy újabb varázslathoz, és nem
csak a félelem miatt, hiszen nem tudhatta vajon ez is másként sül-e majd
ki. Az igét régóta birtokolta már Raia leánya, de pusztító volta miatt
még sosem alkalmazta eddig, s most a mágikus szavak csak nehézkesen, kelletlenül
buktak ki belőle. Talán ő maga fog belepusztulni, önnön varázslatába?
De nem. A szerencse most másképp hozta meg szeszélyes döntését. Az
utolsó szó elhangzásakor a tisztító tűz valóban a terem egészét borította
lángba, s nem Antinómia nővért, aki hátratántorodott a hirtelen hőségtől,
ki a folyosóra. Odabent a purgatórium lángjai fogtak pusztításba, s Raia
papnője félig vakon, tapogatózva indult meg a kijárat felé. Alig látott,
néhol térdre rogyott, s csak a vak véletlen lehetett hozzá oly kegyes,
hogy óráknak tűnő percek után meglelje a kijáratot.
Tiszta csillagos ég fogadta odakint. A házak tetejét barátságosan simogatta
végig a holdfény, és a ködöt, párát - vagy akármi más is volt - friss északi
szél söpörte ki a városból. A nővér hagyta, hogy arcába vágjon a hideg
levegő, mely a távoli tenger sós illatát sodorta magával. Mikor arcát már
fájó vörösre csípte a hideg, dél felé fordult, az Ottomár-hegyek irányába.
Furcsa, ezüstösen csillámló ködfoszlány emelkedett a hegyek lábától fölfelé,
szinte versenyt sziporkázva a holdfénnyel. Az északi szél hátán utazott
dél felé, s a reggel ki tudja merre találja majd, hiszen egy kósza szellő
új irányt szabhat neki bármikor.
Egyszerű ködpamacs csupán, ám óvakodj a varázslatoktól, Ghalla vándora,
ha ezüstös uszálya beborítja feletted az eget.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 20 szavazat alapján 7.5)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Roxati éjszakák (Túlélők Földje novela). Létrehozás: 2003. október 7. 09:29:41 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08 | Nyomtatási forma |
|