Roxati éjszakák (Túlélők Földje novela)Azt mondják, Roxat a tolvajok városa, és ez bizonyos mértékig igaz is.
De ne hidd, hogy ha átúsztad a csatornát, valóságos Édenkertben találod
magad, csak mert kicselezed az éber kakukkot! A törvények kegyetlenek,
és csak az igazi profik remélhetik, hogy ideig-óráig észrevétlenül űzhetik
"mesterségüket". Itt a tolvajok csak kétszer bukhatnak le. Kezek nélkül
ugyanis nehéz lopni...
A valódi mestertolvajok nem dolgoznak közönséges módszerekkel. Az ismeretlenség
homályába burkolózva, a háttérből irányítanak. Ott vannak mindenütt: a
Kereskedők Céhében, a városbírák között, a városőrség soraiban, a kormányzó
palotájában. Ők ülnek a bársonyszékekben, ők állnak a boltosok mosolya
mögött, ők forgatják az orgyilkosok tőrét, ők ölelnek, ha fizetsz a szerelemért.
Övék a nappal és az éjszaka, az élet és a halál. Ellopják az aranyadat,
a munkádat, az asszonyodat, az álmaidat, a nevedet - és ha nem vigyázol,
végül az életedet is. Hát ezek Roxat mestertolvajai.
Ha ezeknek elmondanám, hogy akad egy tolvaj, aki éjnek idején besurran
a helytartói palotába, kicselezi az elit őrök mindegyikét, kikerüli az
összes fizikai és mágikus csapdát, végül pedig meglovasítja a helytartó
egyik legféltettebb kincsét, kiröhögnének vagy bolondnak tartanának. Márpedig
én éppen erre készülök. Itt lapulok egy kémény árnyékában, mint valami
eleven szélkakas, és a gong szavára várok. Nemigen látszik rajtam, hogy
tolvaj lennék. A város mestertolvaja, Razul szerint inkább valamiféle óriás
paradicsommadárra emlékeztetek bíbor ujjasommal, kék nadrágommal, és tollas
kalpagommal. Csak a legügyetlenebb ifjú lókötőknek van szükségük fekete
öltözékre - engem jobban megvéd ráolvasásaim ereje, mintha tetőtől talpig
éjszínű posztóba burkolóznék. Arcomat sem szükséges maszkkal elfednem,
vagy bekormoznom - igaz, már születésemtől fogva fekete. Nincs szükségem
komplikált betörő szerszámokra, a hírhedt roxati zárfalón kívül - bár ezt
is csak akkor használom, ha a mágiám csődöt mond. Fegyverként megteszi
az oldalamon himbálódzó, könyök hosszúságú acél, nem szorulok rá az amatőrök
dobónyilaira, mérgezett pengére. Ha felfedeznek, úgyis mindegy. Másrészről
az eszközök behatárolják képességeidet, elbizakodottá tesznek. És ha a
mászókampód cserben hagy, ha a drótszőröd eltörik, nem csak a munkád, hanem
az életed is múlhat rajta. Hogy még életben vagyok, azt annak köszönhetem,
hogy soha nem a legkézenfekvőbb megoldást választottam. Megszólal az utolsó
gong. Az őrök fáradtak, már alig várják, hogy az érkező új brigád leváltsa
őket, a figyelmük lanyhul. Eljött az én időm.
A tetőgerincen végigfutó palló máskor a kéményseprők munkáját könnyíti
meg, de most az én hasznomra válik. A verdeső csomagot hónom alá szorítom,
és kurta lábaimmal nekilódulok. A palló végén elrugaszkodom, és egy lendülettel
átrepülöm az öt méteres űrt - igaz, nem pusztán saját erőm segítségével.
Hangos zörgés közepette landolok egy jókora bükk lombjai között. Fél kezemmel
egy vastag ágat ragadok meg, a másikkal lerántom a csomagról a leplet.
A jókora bombagoly méltatlankodó huhogással szárnyal tova. Az utcán álló
őrök felkapják a fejüket - majd jót nevetnek a saját ijedelmükön, és halkan
beszélgetve továbbsétálnak.
Itt lógok ég és föld között, mégis várok kétszáz szívdobbanásig, mielőtt
leereszkednék a falon belül. A palota füveskertjében járok, macskamenta
és citromgyökér illata érződik a nedves föld szagával vegyest.
A hátsó konyhaajtóhoz sietek, a csak belülről nyitható zár gyorsan
megadja magát. Elővonom rövid kardomat, és besurranok a palotába, fülelve
minden irányba. Az ajtó halk kattanással zárul be mögöttem.
Dobhártyarepesztő üvöltéssel omlott be a barlang, maga alá temetve a thargodanokat
és Ulinát. Csak én és Angra jutottunk ki élve az eleven pokolból, ahol
a formátlan démonfajzat elragadta társnőnket. Levegő után kapkodva bámultunk
a sziklatorlaszra, amelyet evilági hatalom már el nem mozdíthatott. Kétségbeesett
mentális tapogatózásomra nem érkezett válasz. A nyakamban függő kristályra
pillantottam.
- Mágus, lépj vele kapcsolatba! - kiáltottam Andrára.
- Nem tudok! - a sovány alakváltó a megszokottnál is sápadtabbnak
tűnt. - A kristály erre nem alkalmas.
Dühödt választ készültem az arcába vágni, de erre már nem került sor.
Hideg fájdalom hasított az oldalamba, valami emberfeletti erő felemelt
a földről és a folyosó falához vágott. Kopasz koponyám éles csattanással
csapódott a sziklának, de nem véletlenül születtem törpének. Fél kézzel
még így is kardom után tapogatóztam, de éreztem, hogy a tátongó sebeken
keresztül elfolyik az erőm.
Az idomtalan tömeg, Chara-din teremtménye fölém tornyosult. Nem volt
állandó teste, csak egy dimenziók között megrekedt, imbolygó-fortyogó massza,
benne kavargó ujjakkal, pengékkel, megnyíló, majd szétfolyó szemekkel és
szájakkal. Olyan volt, akár az iszap vagy a forró gyertya viasz, amely
elborítja és bekebelezi mindazon anyagi dolgokat, amelyek ellenkeznek groteszk
létezésének törvényeivel.
Váratlanul csillogó lándzsahegy szakította át a lény bőrszerű kérgét,
fekete testnedvet fröcskölve az arcomba. A bestia nem emberi hangon felvisított,
majd egyszerűen elhalványult, kifakult az anyagi létből.
A még mindig reszkető Angra eldobta az ezüsthegyű lándzsát, és mellém
térdelt, megpróbálva összefogni a szörnyeteg által ejtett rettenetes sebeimet.
A háta mögött sötét ruhás, sápatag alak derengett - tudtam, a jussát várja,
ami rég megillette volna.
- Jövök már! Jövök! - hörögtem, vért bugyborékolva.
- Nem mész sehová, amíg ki nem jutottunk! - sziszegte összeszorított
foggal Angra. Saját kristályát az enyémhez érintetett, mire mindkettő azúrkék
színben felragyogott. Fájdalmam kezdett lassan alábbhagyni, tudtam, ezúttal
sem kerített hatalmába a halál. A ködszerű jelenés hátat fordított, majd
szétoszlott.
- Jobban vagy? - kérdezte az alakváltó.
- Már sohasem leszek... - motyogtam a sziklaomlásra pillantva, amely
örökre maga alá temette az egyetlen nőt, akit valaha is szerettem.
Fél órája keresgélek a palotában, és még nem fedeztek fel, ez jó jel -
de még nyomát sem láttam kutatásom tárgyának. Még egyszer nem próbálkozhatok,
inkább rászánom az éjszakát a munkára.
Elhúzok egy bársonyfüggönyt, és kilépek a márvány kerengőre. Középen
szökőkút csobog halkan, a gyümölcsfék között suhog a szél. Az egyik oszlop
mellett pedig áll valaki, rövid kék köntösben. Felém fordul, meglátom az
arcát. Felhördülök.
- Angra!
Ő elmosolyodik, azzal a félszeg, csendes mosollyal, amellyel a mutáns
lény szívét is meghódította. Most látom csak, mennyire utáltam ostoba modorosságáért
- ha Ulina nem lett volna, előbb-utóbb nyíltan egymásnak esünk.
- Bolik?
Ő is felismer, bár arcom viharvert, szakállat pedig szeretett Ulinám
halála óta nem viseltem. Ő persze ugyanolyan jóképű és elegáns, mint mindig.
- Ahogy mondod. Csak nem, hogy itt lopod a napot a helytartónál?
- Nem éppen - húzza el a száját. - Történetesen én vagyok Roxat főmágusa.
Hát te mi járatban?
Aki nem ismer minket, azt hihetné, hogy két régi barát cseveg egymással...
- Ó, én csak levegőzni jöttem ki az udvarra - válaszolom könnyedén.
- Fülledt benn a levegő.
- Valóban? Újabban karddal jársz sétára is?
- Bizony. Soha nem lehetsz elég elővigyázatos manapság.
- De hisz a palota legbelső udvarában állunk, őröktől körülvéve! Mi
félnivalód lehetne, ha te is gazdám vendégei közé tartozol?
A lecsapó kígyó fürgeségével döfök a gyomra felé - ahogy számítottam, megvédi
az elékészített varázspajzs. Másik kezemben Nix gömbjét szorongatom ilyen
esetre - el is kiáltom az aktiváló varázsszavakat. Angra pajzsa felvillan,
majd elenyészik. Diadalmasan előugrok, hogy befejezzem, amire készülök,
de a következő pillanatban hátrahőkölök. A mágus tenyerén két áttetsző
kristálydarabka pihen.
- Nem felejtettél el valamit, Bolik?
Összekoccantja kristályokat. Vörös fény...
- Készen van? - kérdezte Ulina.
- Íme! - átnyújtottam Angrának a bőrszíjon lógó, egyforma kristálydarabokat.
Azok beszívták vérünk cseppjeit, ugyanolyan áttetszően csillogva, mint
az imént. A lány érdeklődve pillantott a ragyogó csecsebecsékre.
- Szóval működik?
- Igen, a kapcsolat létrejött. Mostantól képesek vagyunk megosztani
az életerőnket egymással, bárhol, bármikor - mosolygott önelégülten Angra.
- No és hogyan?
- Kipróbáljuk. Nem szükséges összpontosítanotok sem, így harc közben
is használható. Figyeljetek!
A kristályok vörös fénnyel fellobbantak. Iszonyú fájdalom hasított
belém, Angra és Ulina nyomban elájultak. Én küzdöttem a csontomat-húsomat
szétrepeszteni akaró erővel, de végül engem is elborított a jótékony sötétség.
- Mi a pokol volt ez? Felelj!
Ulina egyik négyujjú kezével az alakváltó gallérját markolta, a másikat
felemelte, hogy rossz válasz esetén lekeverhessen egyet. Angra idomított
grákódenevére aggodalmas pofával figyelte, mi történik gazdájával. Az megpróbálta
kiszabadítani magát, de a mutáns lány sokkalta erősebb volt. Végül beletörődve
vállat vont.
- Üss csak le, ha akarsz, de ki kellett próbálnom mire képesek. Ha
az egyik irányba működik, a másikba is kell. Jobb lett volna, ha csata
közben derül ki?
- Trollfattya! - hördültem fel. - Azért akar szétrobbanni a fejem,
mert te kísérletezgetsz?
- Látod, itt a kiváló alkalom, hogy bebizonyítsam gyógyító erejét!
Elengednéd a gallérom, szerelmem?
Összezárta öklét a kristályokon, ujjai közül azúrkék fény kezdett
kiszűrődni. Fejfájásomat mintha elfújták volna, oly kipihentnek éreztem
magam, mint még soha. A mutáns lány is hitetlenkedve meredt rám - vállán
összezárult a két hete szakított seb. Angra fáradtan elmosolyodott, talán
először őszintén, amióta ismertem.
- Nos, meggyőztelek benneteket?
- Zseni vagy, kedvesem! - Ulina átölelte, és hatalmas csókot nyomott
a mágus arcára. Láthatólag már el is felejtette, hogy az imént még el akarta
látni a baját.
A látványra kissé elszorult a szívem, de ahogy a kristályt a nyakamba
kanyarítottam, jobb kedvre derültem. Felkaptam a lándzsámat, és megráztam
a lenyugvó nap felé:
- Megálljatok, Chara-din fattyai! A hármak visszavágnak!
Fogcsikorgatva vergődöm a padlón, Angra szenvtelenül figyeli kínlódásomat.
Végül a látványt megelégelve felsóhajt, és kioltja a vörös fényt.
- Azt hiszem, ennyi elég volt, ugye?
- Reszketve bólintok, letörlöm államról a nyálat.
- Most felállhatsz, de csak lassan!
Remegő lábakkal a falnak vetem a hátam, zihálva kapkodom a levegőt.
Hogy került hozzád?
Elmosolyodik.
- Azt hiszem, ez mellékes. A lényeg, hogy megszereztem.
- Nem hinném... te mindig fakezű voltál a lopáshoz... ó, a pokolba!
Az átkozott bőregered!
- Okos! Elismerem, igazad van. Valóban nem volt tehetségem a lopáshoz.
De én most Dornodon kardinálisa és Roxat fővarázslója vagyok, te pedig
egy senkiházi besurranó - bár el kell ismernem, annak igen jó... Talán
hasznomra lehetnél.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Üzletet ajánlok.
Befejeztem Ulina combjának bekötését, és erős csomóval rögzítettem a pólyát.
- Próbáld meg! Tudsz járni?
Sántikálva tett néhány lépést.
- Megteszi, köszönöm.
- Nincs mit. Angra hova tűnt?
- Elment rőzséért.
- Remek. Szeretnék beszélni veled.
- Miről? - ereszkedett le mellém a kidőlt fatörzsre.
- Angráról és a holnapi napról. Ne menj utána!
- Ezt már megbeszéltük - csattant fel.
- Igen, de nem tudjátok, mit csináltok! Az a barlang nyüzsög a thargodanoktól,
Tguarkhanoktól, meg más fajzatoktól. Az maga a pokol! Harmincan is kevesen
lennénk hozzá, nem hogy hárman.
- Mi bízunk magunkban. Te miért nem bízol? - kérdezte csendesen.
- Angrában nem bízom. Amióta Dornodon azt parancsolta neki, hogy áldozzon
öt thargodan esszenciát, teljesen kikelt önmagából. Olyan, mint egy megszállott.
Ha követed oda, mindketten ott vesztek!
- Bocsáss meg, kedves Orákulum, elfelejtettem, hogy te mindentudó
vagy! - gúnyolódott.
- Nem. De én legalább biztos, hogy...
- Hogy mi?
- Hogy szeretlek.
Hatalmas ezüst szemét elfutotta a könny.
- Tudom.
Másnap velük tartottam. És Ulina ott veszett, hogy Angra megkaphassa
az áhított esszenciáit. Ott hagytam őt a pusztában. Még csak vissza se
néztem.
- Egy drágakövet?
- Igen. Abban a toronyban van elrejtve - mutat egy kissé ferde, szögletes
építmányre. Láthatólag sokkal ősibb a palota többi részénél.
- És nincs más jómadár, akivel ellopathatnád?
- Olyan semmiképp, akiben megbíznék. Az itteni tolvajokat hűségeskü
köti a helytartóhoz, de te külhoni vagy.
- Nocsak! És bennem megbízol?
- Nem igazán, de legalább rá tudlak bírni az együttműködésre - emeli
fel az egymásnak ütődő, csilingelő kristályokat.
A bombagoly kíváncsian figyelte a lent tárgyaló két alakot, még a
tollászkodást is elfelejtette. A két figura közül az egyik volt az, aki
abba a szörnyű ponyvába burkolta, a másikat nem ismerte, mégis lejjebb
ugrált a tetőn. Azok ketten átmentek a boltív alatt, ő pedig szárnyra kapva
követte őket. Először megvárta, hogy kibukkanjanak az egyik ajtán, aztán
leszállt a kert egyik almafájára, végig repült a kavicsos ösvény felett,
majd letelepedett a romos torony párkányán. A két fickó e tövében tanakodott.
A madár előrehajolt, nehogy bármit elszalasszon. Még az odabent motozó
rágcsálók sem érdekelték.
- Szóval ez lenne az?
Felsandítok az ingatag építményre. Düledező hollótanyának tűnik, a
kövek réseiben mohával, falaira felkúszó folyondárral, lőrésszerű ablaknyílásokkal.
- Még mindig nem értem, mire kellek én. Mestermágus vagy, vagy nem?
Miért nem sétálsz be, és hozod ki a követ? Nem hiszem, hogy holmi zárt
ajtók, csapdák vagy szörnyek visszatartanának.
- Ez így is van - mosolyog. - De miközben bent vagyok, valakinek semlegesíteni
kéne a tornyot védő örök mágiát. A varázslókban pedig még annyira sem bízom,
mint a tolvajokban. Különben is, mióta kitúrtam a régi főmágust, csak én
ismerem a megnyitó rituálét. Nos, rajta!
A thargodanok tömege valósággal örvénylett körülöttünk. Ulina, vezérük
roppant karjai között vergődve, egy széles vágással megvakította azt. A
fenevad felbömbölt, elejtette a lányt, de rögtön egy villámot lőtt arra,
amerre sejtette. A kékes energianyaláb elkerülte a mutánst, de telibe találta
a mennyezetet tartó oszlopot. Óriás kőtömbök kezdtek hullani ránk és a
kővéváló dermedt thargodanokra. Mi hárman kifelé lódultunk, de a barlang
boltozata lezuhant, elzárva engem és Angrát a sebesült, bicegő Ulinától.
- Bolik! - sikoltotta, majd eltűnt a leomló törmelék alatt.
Az alakváltó engem is az utolsó pillanatban rántott el az omlás útjából.
A menekülés közben furcsamód csak egy dolog járt az eszemben.
Az utolsó szavával nem Angrát szólította, hanem engem...
- Megvan? - szalad hozzám.
- Nesze! - lököm oda az ökölnyi zöldes követ. Sziszegve a vállamhoz
kapok - még mindig fáj.
- Mi bajod? - pillant rám fél szemmel.
- Csak egy gyilkos pók a lépcsőn. Ne is törődj vele!
- Jó - bólint. Láthatólag se lát, se hall.
- És most? Ígértél valamit!
- Amit ígértem, meg is tartom. Kövess!
Lepillantok a teraszról. Valóban: sehol egy őr, ahogy Angra ígérte.
Ott áll mögöttem, és motyogva bámul a kristály mélyébe.
- Igen... semmi kétség, ő az...
- Remek! - szökkenek le a terasz lépcsőjéről. - Igazán visszaadhatnád,
ha már ennyit vesződtem érte!
- Miről beszélsz? - sandít rám félig gúnyosan, félig hökkenten.
- A kőről. Kelet Csillagáról, amit a markodban szorongatsz.
A mosoly lehervadt az ajkáról.
- Honnan tudod? Talán tucatnyi halandó ismeri a valódi nevét!
- Így van. Többek között a régi roxati főmágus is. Meglepően közlékenynek
bizonyult, mikor a kocsmában kifizettem a tartozását, és elintéztem, hogy
ne hajítsák ki a kunyhójából.
- A vén gazfickó! Kár, hogy nem öltem meg rögtön! - csikorgatja a
fogát.
- Késő bánat! Tudtam, hogy bármely pap a fél karját adná egy varázstárgyért,
ami megsokszorozza mágikus erejét. Nem is a követ kerestem ma este, hanem
az új főmágust, hogy rávegyem - vagy kényszerítsem - az együttműködésre.
Az már csak a véletlennek köszönhető, hogy éppen te voltál az. És most,
ha lennél szíves átadni a követ... - rántok kardot.
- Ostoba! - fröcsögi. - Elfelejtetted, hogy a hatalmamban vagy?
A kristályok fekete lobot vetnek a markában. Megállok, és leeresztem
a kardom. Állatias vicsora elhalványul, hitetlenkedve, kitágult szemekkel
bámul rám.
- Nocsak, varázsló! Füstbe ment a mágiád?
- Ez képtelenség! Az előbb...
- Az előbb csak színleltem, ahogy te is a fájdalmat, az ájulást, a
haldoklást... Kiszipolyoztad az erőnket, mi pedig végig azt hittük, Chara-din
átka súlyt minket. Úgy tűnik, a kényelmes életmód óvatlanná is tett, varázsló.
Egy percig sem gondoltad volna, hogy a saját trükködet fordíthatják ellened,
ugye? Játszani voltam kénytelen, ahogy te is játszottál velünk...
Eltereltem a figyelmét. Előrelendülök, elkaszálom a lábait. Elvágódik
a földön, elejti Kelet Csillagát. Gyorsan lecsapok rá - Darkseid elégedett
lesz. Egy pillanat műve volt az egész, de valami még hátravan. Zord mosollyal
a kezére taposok - ropogva törnek el finom csontjai.
- Most varázsolj, ha tudsz!
Nyüszítve kúszik odébb, másik kezében még mindig a feketére vált kristályokat
szorongatva, mintha azoktól várná a csodát.
- Hiába a bűvészkedés, Angra. Az én saját kristályom innen nagyon
messze van eltemetve...
- Engedd el!
- Miért tenném?
- Mert ő az enyém! - kiáltottam.
- Már nem.
A fajzat talán hét láb magas volt, mégis úgy tűnt, hogy feje a mennyezetet
ári. Két izmos lábát pikkelyes farok fonta körül, két karja karmokban végződött,
a többiben fegyvert markolt. Arca Ulina szépségének megcsúfolása volt kusza
sárga fogaival és csavart szarvaival - de a szeme összetéveszthetetlenül
Ulináé volt.
Más világ szülötte volt, idegen és visszataszító, a romlást hordozta
magában. De a legrosszabb az volt, hogy tudtam: igaza van...
Rápillantottam a lábaimnál tekergőző bestiára, amely valaha Ulina
volt. Mikor halála után mentális üzenetet kaptam tőle, eget-földet megmozgattam,
hogy nyomára akadjak. Itt találtam meg, ebben a föld mélyi Chara-din szentélyben
- illetve azt, ami maradt belőle...
Kénytelen voltam megrántani a karjait hátracsavaró béklyót, hogy visszatartsam.
Gyűlölködve rám vicsorgott, agyarai közül előszökkent villás nyelve. Izzó,
bíborszín szemeibe tekintve megértettem, hogy számára már tényleg nincs
remény.
- Rajta, törpe vitéz! Ereszd el hű segédemet! - vigyorgott a kárörvendő
démon. Bólintottam, és döftem. Foglyom vére rám fröccsent, beszennyezte
arcomat és zekémet. Két sikoly hallatszott - az egyik fájdalmas, a másik
meglepett és dühös.
Kihasználva a fajzat döbbenetét, előrelendültem, és lándzsámat mélyen
az oldalába vágtam. Az felhördült - négy kar sújtott le rám. A buzogány
csapását rövid kardommal hárítottam, a korbács láncingemen csattant. De
a két borotvaéles karom lecsapott, felszakítva páncélomat és letépve kristályomat
meg védelmező talizmánjaimat. A körmökről lecsepegő sav sisteregve, füstölögve
rágta magát húsomba, kicsorduló könnyeim elhomályosították látásomat. Vaktában
szúrtam előre, éreztem, hogy ezüsttőröm húsba - vagy idegen anyagba hatol.
Fuldokló hörgést hallottam, majd egy nehéz test döbbenését a márványpadlón.
Aztán csend. Felpillantottam. A fajzat a földön hevert, szikrázó folyadék
gyűlt alatta iszamos tócsába. Mögötte a térkapu haragos színekkel kavarogni
kezdett - de csak elesett gyermekét hívta vissza a Sötét Föld. A tetem
megemelkedett, majd végleg elszakadt a földtől. Lassan úszva-lebegve belemerült
a fortyogó Kapuba, amely kisimult, majd bezárult mögötte.
Ulinához léptem (én már csak ekként gondoltam rá). Halálában mintha
megszédült volna - jobb volt így neki, legalábbis reméltem. Nem sírtam,
tudtam, dühös lenne érte. Büszke, makacs természet volt. Akárcsak én magam.
Leakasztottam nyakáról a kristályát - az enyémet porrá zúzták a fajzat
otromba patái. Véletlenül hozzáértem a káosz szimbólumához, úgy kaptam
vissza a kezem, mintha piócát érintettem volna. Nem akartam végighallgatni
a túlvilági hang motyogását a mindenség valódi titkairól...
A barlangot beomlasztottam, Ulinám testét pedig az ősi nagyok módján
a lángoknak adtam. Semmim nem maradt belőle az emlékeimen és kristályán
kívül. Aztán egy reggel az is eltűnt, a tolvajnak sohasem akadtam nyomára.
Talán jobb is így. Ahogy Laurela verselte annak idején:
"A múltnak mély sebeit fel- s felszakítja az emlékezés,
Jelen múltba ha fordul, enyhet úgy ád a bölcs feledés."
Szűkölve hátrál előlem, szemében ott csillog üvegessé dermedve a félelem. Ki tudja,
talán most ő is látja az éteri jelenést, amely engem oly sokszor megkísértett?
- Megölted a saját húgodat! - sikoltja
- Nem. Te ölted meg, mert neked fontosabb volt a hatalom, mint az
ő igaz szerelme. Királyok adták volna birodalmukat, ha kiérdemelhették
volna, amit te könnyű szívvel eldobtál! Tudnod kell, hogy nem örömmel teszem
ezt. De ennek így kell történnie.
Karddal a kezemben letérdelek mellé. Látom: lélekben már odaát jár,
látja az elkerülhetetlent.
- Megölted a húgodat... - nyöszörgi újra.
- Őt nem. Téged viszont...
Nem éreztem sajnálatot, könyörületet vagy elégtételt abban a percben,
és azóta sem. A lelkem üres és hideg.
Nem vagyok más, mint egy törpe a sok közül.
Nem vagyok más, mint egy tolvaj?
Több annál. Mestertolvaj.
A hajdani főmágus elégedetten dőlt hátra penészes szalmazsákján, megszakítva
mentális kapcsolatát a bombagollyal. A madár szemével nézett végig mindent,
és gonoszul elmosolyodott, mikor Bolik eltörte az alakváltó kezét. De a
törpe elméjébe bepillantva meghökkent, majd feldühödött, mert az az ostoba
képes lett volna futni hagyni a nyomorultat, aki kiűzte a palotából! Kénytelen
volt átvenni a tolvaj teste fölötti uralmat, és bevégezni, amit az érzelgős
bolondja nem tudott. A célját elérte, de az akaratátvitel még őt is kifárasztotta.
"Olyannyira, hogy szükségem van egy kis... hová is tettem... á, megvan!"
Mosolyogva előhúzta a hasas üveget - még kotyogott valami az alján.
Nagyot húzott belőle - nem is érezte a tarkójába fúródó mérgezett tüskét.
Már halott volt, mikor a palack kifordult béna ujjai közül, és összetört
a padlón. Dobogó lábak nesze. Egy kiáltás. Égő fáklya repül a kátrányos
zsúptetőre, az azonnal lángra lobban. Holnapra nyoma sem lesz a varázsló
nyomorúságos viskójának - viskójának - és senki nem lesz, aki már csak
emlékezne is rá. Így mennek a dolgok Roxatban.
Epilógus
A pikkelyes kéz megsimogatta szurokfekete kémgömbjét.
- Kiváló! Kelet Csillaga holnapra a markomban lesz.
A csuklyás, arctalan szolga meghajolt.
- A törpével mi legyen uram?
- Fizesd ki, és engedd útjára! Nem kell tudnia semmiről. Lesz még
néhány feladatom számára...
A famulus teste és arca változni kezdett, felvéve egy éjfekete hajú
és bőrű, szürke szemű alakváltó férfi formáját. Hullámzó köpenyéből páncélt
alkotott, egy közös tudati és egy napszimbólummal egyetemben - még a trófeákat
sem felejtette ki. Biccentett, és kifelé indult.
- Még valami "Darkseid"! - szólt vigyorogva az álalakváltó után a
fél-drakolder.
- Uram?
- Roxat főmágusa halott. Gondoskodj róla, hogy egy valóban alkalmas
személy töltse be a helyét!
"Roxat sötét és veszélyes hely, tele árulással, cselszövéssel és intrikával.
Senki nem tudja, ki kit irányít a háttérből. Egyszer fent, másszor lent.
Csak arra vigyázz, nehogy egyszer végleg lent maradj..."
Razul, mestertolvaj
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 19 szavazat alapján 7.9)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Kedves familiárisom (Túlélők Földje novella). Létrehozás: 2003. október 7. 09:29:14 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08 | Nyomtatási forma |
|