Kedves familiárisom (Túlélők Földje novella)Katherina büszke volt hosszú, aranyszín hajára. Valamikor régen a tűzvihar
előtt - szülei így mesélték - az ősidők elfjei tudhattak ily pompázatos
fejdíszt magukénak, ám Katherina emberlánynak született, és az övéi körében
ez az árnyalat különlegességnek számított. Ápolta is ezt az "ékszert",
mellyel Sheran anya ajándékozta meg, és ha csak tehette, hagyta, hogy az
arany hajzuhatag dúsan omoljon vállára. Néha ugyan szükségét érezte, hogy
a harcok során vassisak alá bújtassa ékességét, ám a városok utcáit járva
sosem rejtette el a csodáló tekintetek elől. Aranyszín hajához a vasnál
jobban illett az a szépen megmunkált bronz fejpánt, mire a huertoli fegyvermester
üzletében lelt, és bár tudta, hogy nem igaz, mégis szívében őrizte a titkot,
melyet a törpe kovács osztott meg vele miután túladott portékáján.
- Egykor Lady Olívia hordta utazásai során - súgta fülébe, és Katherina
számára ez a kis titok egyfajta mágikus erővel ruházta fel a tárgyat.
Most is ezt a bronz fejpántot viselte, mikor Libertan városába tartott
keletről, a Nagy Csatorna messzeségéből. Ahogy az erdei csapásról ruganyos
léptekkel rátért a kitaposott útra, hajába lágy szellő kapott és hirtelen
összeborzolta szeme előtt az aranyszín szálakat. Kezét emelte, hogy kifésülje
arcából a kusza függönyt, de lába önkéntelenül is tovább lépett és csizmájával
puha testbe rúgott. Fájdalmas kis nyüszítés hangzott fel odalentről, és
a lány félig vakon botladozott pár lépést, míg vissza nem nyerte elvesztett
egyensúlyát.
- Momojka! Mindig láb alatt vagy! - kiáltott fel haragosan, miközben
hátrasimította haját. - Hányszor mondtam, hogy ne a talpam alatt bóklássz?!
Az apró lény az út szélén csücsült és panaszosan hüppögött. Kiegyenesedve
talán ha Katherina combjáig magasodhatott fel, de most két kis patás lábát
maga alá húzta, és karmos mancsával átfogta térdét. Fekete-lilás bundája
a feje búbján, két hegyes, elálló füle között megsűrűsödött, amolyan kis
hajpamacsot kölcsönözve így neki első pillantásra. Arca - vagy inkább pofája
- hasonlított a bolhakutyák ábrázatára, ám tekintete jóval több értelemről
árulkodott, mint amazoké.
A lány pár szívdobbanásig dühösen méregette az állatkát, de hirtelen
jött mérge gyorsan elillant, amint a szomorúan vádló, barna szemekbe nézett.
Odasétált a kicsiny teremtményhez, letérdelt vele szemközt, és fejét odahajtotta
a másik buksijához.
- Jaj, Momojka! Mennyi baj van veled! - sóhajtotta, miközben mutatóujjával
gyöngéden megvakarta a lény nyakát. - El sem tudom képzelni, mit fogsz
művelni, ha majd megszállunk a Csupasz Sünmedvében. Szerintem a fogadós
az első nap után kirakja a bundádat, velem együtt. Ha tudnál beszélni,
Sheranra mondom, szavadat venném, hogy nem fogsz semmi galibát okozni.
Mi tagadás, amióta a különös gnóm megtanította neki a varázslatot,
százszor is elátkozta a percet, hogy megidézte magának az állatkát. Hányszor,
de hányszor jutottak eszébe Kragoru figyelmeztető szavai:
- Türelem kell hozzá, végtelen türelem. Még maga Rughar sem tudta
mindig kordában tartani, pedig ő volt az első aki familiárisának fogadta.
Az első nap az apró teremtmény, akit Momojkának nevezett el, megrágta
a vizestömlőjét. Másnap reggel arra ébredt a vadonban, hogy az aranyai
- mind a negyven - hosszú sorban kígyóznak egy közeli gallopbokorig, melynek
termését nagy buzgalommal falta a kis jószág. Negyednapra eltűnt két zöld
üvege, egy pár szürke bőrkesztyűje és négy gyöngymangója, amiért kizárólag
újonnan szerzett kedvencét okolhatta.
Mindezek ellenére nem volt szíve elzavarni Momojkát, mert azon túl
hogy valami érthetetlen okból jelenlétében könnyebben jutottak eszébe a
varázsformulák, az állatka belopta magát a szívébe. Beszélni ugyan nem
tudott, de kicsiny bundás testét gyakorta befészkelte Katherina ölébe és
igényelte a törődést, simogatást. Ha pedig rossz fát tett a tűzre, barna
szemeivel oly búsan és bocsánatkérően tudott nézni, hogy a lány képtelen
volt haragudni rá.
A familiáris túltette magát a sértődésen, vékonyka karjait a lány
nyaka köré fonta, majd felkapaszkodott annak vállára. Elhelyezkedett odafent
és patás lábacskáit vidáman lóbálni kezdte.
- No, gyerünk te kis imposztor - egyenesedett ki Katherina. - Így
legalább nem vagy láb alatt, míg a fogadóba érünk.
A küzdelem olyan szoros volt az aranyszín hajú lány és a fekete bőrű
alakváltó férfi között, hogy néhányan felálltak az asztaloktól és kezükben
söröskorsóval közelebb sétáltak a dartozókhoz. A leesett, vagy félredobott
ubuk dobónyilakat egy fekete-lila bundás kis lény gyűjtötte össze nagy
odaadással, majd gyorsan a játékosokhoz szaladt és csillogó szemmel nyújtotta
fel nekik a tárgyakat. Az este folyamán, a Csupasz Sünmedve vendégei lassan
hozzászoktak a szapora "kipp-kopp" léptekhez, ahogy az apró teremtmény
végigügetett a fogadó deszkapadlóján.
- Köszönöm Momojka, de azt hiszem mára befejeztük - nézett le rá Katherina.
- Momojka? - mosolyodott el a fekete alakváltó, kivillantva hófehér
fogait. - Érdekes név egy familiárisnak. Mikor én megidéztem egyiküket,
csak Rughy-nak szólítottam.
- Rughar volt az első aki segítőjének hívta - bólintott a lány, visszaemlékezve
Kragoru szavaira. - Nem tiszteletlenség ezzel a névvel...
A férfi hanyagul megvonta a vállát.
- Amúgy sem állhattuk sokáig egymást. Lépten-nyomon elhányta valamilyen
varázskomponensemet, bár igaz maguk a varázsszavak könnyebben jutottak
az eszembe, ha ő is velem volt. Legvégül, mikor a főtéren beleejtette a
szökőkútba egy újonnan vásárolt varázstekercsemet, visszaküldtem oda ahonnan
jött.
- Hozzám nagyon ragaszkodik, - mondta Katherina. - Nem tudnám csak
úgy, egyszerűen elzavarni.
- Ó, ragaszkodott az is - legyintett az alakváltó. - Ilyenek ezek
mind.
Kicsatolta grákó alkarvédőjét egy pillanatra. A húsban mély, hosszú
forradások látszottak, elcsúfítva a férfi bőrét és a lányt egyszerre kirázta
a hideg, amint az egykori fájdalomra gondolt.
- Ezt a familiáris csinálta, annyira kapaszkodott belém mikor visszaküldtem
a saját létsíkjára. Ha tehette volna, még engem is magával ránt a túloldalra.
Szerencsére azóta más társat sikerült kerítenem helyette.
Katherina kérdően felvonta szemöldökét, mire a fekete bőrű kalandozó
rejtőköpenye egyik belső zsebébe nyúlt és egy ijedt kis lényt szedett elő,
aki riadtan kapaszkodott a férfi csuklójába. Fekete gombszemeivel zavarodottan
pislogott, és tompa orrával bele-beleszagolt az ivó füstös levegőjébe.
Két, tömzsi lábacskájával a levegőben kalimpált, míg végül feltornázta
magát az alakváltó nyitott tenyerére. Ott felegyenesedett, karjait összefonta
maga előtt és bosszúsan szemlélte gazdáját. Kinézetre olyan volt, akár
egy játékmedve. Mielőtt a lány megkérdezhette volna, hogy vajon mi haszna
- ha van egyáltalán - az apróságnak, a férfi gyorsan körbejáratta tekintetét
az teremben és hangját suttogóra fogta.
- Ez egy Tgachi-állatka, amit a napokban idéztem meg. Rettenetesen
odavan a virágmézért, ami nem is csoda, hiszen ahonnan származik, szinte
ez az egyetlen élelem. Akitől először hallottam róla, azt mondta a fylrók
esküdt ellensége, mert előszeretettel dézsmálja meg a nektárkészleteiket.
Bár az idézés komponenseiért igen sokat kellett kutatnom Erdauin-szerte,
összehasonlíthatatlanul kezesebb, mint az előző segítőm.
- Komponensekért? - kérdezte csodálkozva a másik.
- Rughar familiárisát a legkönnyebb Ghallára csalni - magyarázta az
alakváltó, miközben köpenye zsebébe gyömöszködte vissza az állatkát. -
Ám azoknak a csatlósoknak a megidézéséhez, akik komolyabb segítséget adnak,
szükségeltetik a karmuk, foguk, irhájuk egy darabja, egyszóval valamilyen
személyes részük. Enélkül a varázslat nem tudja átrántani őket a mi világunkba
és szolgálatunkra kényszeríteni.
- És hol lehet efféle komponenseket beszerezni? - kíváncsiskodott
Katherina.
- Hát nem a vegyesboltban, az egyszer biztos - vált rideggé az alakváltó
hangja, majd köpenyét szorosabbra vonta maga körül és elindult a padlásszobák
irányába.
A lány csak későn döbbent rá, hogy ez volt az a kérdés amit nem kellett
volna feltennie. Minden kalandozónak voltak saját titkai, melyeket még
a legközelebbi barátjával sem osztott meg szívesen. Olyan dolgok, helyek,
ösvények és zugok, ahová az illető keserves úton jutott el vagy szerezte
meg azoknak ismeretét. Ezt a tudást pedig csak úgy egy ismeretlen elé vetni
- dőreség lenne.
A fogadó emeleti különszobájában először furcsa volt az ágy, Erdauin
szabad ege és kemény földje után. Katherina tágra nyitotta az ablakot,
hogy az esti levegő szabadon járhassa át a szobát, végül szégyenszemre
a deszkapadlón heveredett le. Álmában kicsiny állatkák vették körbe, és
ő boldogan játszott velük, fésülte csillogó, fekete bundájukat.
Leginkább a kalandozóösztön ugrasztotta talpra a hajnali órákban,
mikor nehéz csizmás lábak dübögtek végig a fogadó folyosóján és álltak
meg szobája előtt. Lánckesztyűs kéz csapott az ajtóra, majd érdes férfi
bariton kontrázott rá kintről.
- Nyissák ki, a Helytartó nevében!
- A Helytartó? - pislantott fel a lány, miközben tunikájára kapta
utazóruháját. Hátrasimította hosszú, aranyszín haját és kitárta az ajtót.
- Mit akarnak?
Két katona és egy varázslóforma egyén várakozott odakint türelmetlenül.
A fegyveresek a helytartói palota belső őrségéhez tartoztak, ez első pillantásra
lerítt ruházatukról. Lánckesztyűt és bronzvértet viseltek, oldalukon bronzpenge,
és bár most nem volt kezük ügyében, de a lány könnyedén el tudta képzelni
a nehéz bronzpajzsot, ami szükség esetén kiegészítette felszerelésüket.
A varázshasználó - egy dús szemöldökű, szakállas férfi - valamiképp ismerősnek
tetszett Katherina számára, míg végül az emlékei közt rábukkant az arcra.
A libertani Fekete torony lakója volt ő, a város mágusa.
- Egy tolvaj nyomát követve jutottunk el szobádig, ifjú hölgy - hajolt
meg a varázsló. - Ma éjszaka valami ismeretlen lator elbitorolta a palotából
Helytartónk hatalmának jelképét, a jogart. A nyomok a fogadóig, pontosabban
nyitott emeleti ablakodig vezettek, így kérlek engedd meg, hogy bepillantsunk
szobádba.
- Hogyan? - kérdezte Katherina, majd hitetlenkedve beletúrt hajába.
- Csak nem gondolják, hogy tolvajt rejtegetek?
- Csak egy pillanatra ifjú hölgy - szólt az egyik katona és mielőtt
a lány ellenkezhetett volna, belépett a szobába. Tekintete végigszaladt
a bútorokon, a nyitott ablakon, majd megállapodott a fal mellett álló ágyon,
melyen egy kicsiny, bundás lény aludt, szorosan magához ölelve valami fényesen
csillogó tárgyat. A helytartói jogar volt, melyet az állatka éjszakai kóborlása
nyomán "talált" a városban.
- Momojka! - döbbent meg a lány. - Ez nem lehet igaz!
A mágus is belesett odakintről és a familiáris láttán megértően mosolyodott
el. Bölcs ember volt, nagy tapasztalattal, és a lány igaz döbbenete valamint
a tárt ablak láttán nem esett nehezére összerakni a történteket.
- Ostobaság volt, nyitott ablaknál aludnod, ifjú hölgy. A város nem
a vadon és egy ilyesfajta kis jószág kétakkora felfordulást tud okozni
a házak között, mint egy tucatnyi varkaudar. Bár a fáma nem szól róla,
de maga Rughar sem állhatta két holdhónapnál tovább, így én is csak azt
tudom javasolni, hogy ha továbbra is a város vendégszeretetét kívánod élvezni,
mielőbb szabadulj meg tőle.
Elhallgatott és rövid ideig mindannyian azt nézték ahogy a katona
finoman lefejtette a kicsiny lény karjait a jogarról. A familiáris szinte
meg sem rezdült, úgy aludt tovább.
- Mielőbb szabadulj meg tőle - ismételte a varázshasználó és elindult
a folyosón, lefelé az emeletről. A lépcsőfordulóból azonban még egyszer
visszatekintett a lányra és szinte atyai jó tanácsként tette hozzá:
- Legjobb lenne most azonnal...
"Azonnal" - dohogott magában Katherina, miközben betette az ajtót
a hajnali látogatók után. Pontosan tudta, mit is akart ezzel mondani a
mágus - ha még napkeltére is nála lesz a familiáris, a városi őrjárat fogja
Libertan határáig kikísérni, és könnyen megeshet hogy neve felkerül a nem
kívánatos személyek táblájára, amellé a hírhedt árnymanó mellé.
Másrészről viszont, az ő számára is kezdett egyre terhesebb lenni
Momojka társasága. Most, hogy a fekete bőrű alakváltó megmutatta a picike
maci-lényt, Rughar egykori familiárisa már nem is tűnt annyira pótolhatatlannak.
Katherina biztos volt benne, hogy ha kapna pár napot, akkor el tudná bolondítani
annyira a másik kalandozót, hogy az megossza vele a Tgachi-állatka megidézésének
titkát. Ehhez azonban Momojkának mennie kell... most azonnal.
Leült az ágy szélére és szomorúan végigsimította az állatka bundáját.
- Te kis bolondos - mosolyodott el -, jobb lesz neked is, ha visszatérsz
a tieid közé.
A familiáris, mintha csak megérezte volna, hogy valami nagy változás
készülődik, álmosan a lány ölébe mászott és ott összekucorodott. Pici mancsaival
magára húzta Katherina aranyszín haját, mintha az csak egy pokróc lenne.
Erősen szorította, akár bármely ember ha rossz álmok gyötrik és takarójában
remél biztos támaszt saját képzelete elől.
- Yar summon alg... - kezdett bele Katherina a varázsformulába, mely
visszaküldi majd az állatkát saját síkjára.
Hallatán a familiáris szemei rémülten nyíltak tágra, és csak még inkább
kapaszkodott a hajzuhatagba. Elkeseredetten húzta, csimpaszkodott az aranyszín
szálakba, hogy a lány szemébe könnyek gyűltek a fájdalomtól, és az utolsó
szavakat már szinte sikítva ejtette ki. Aztán az egyik pillanatban még
az öléből figyelt rá Momojka szomorúan vádló szemekkel, a másik pillanatban
pedig egy rándulás jelezte, hogy markában egy tucatnyi hajszállal az állatka
eltűnt Ghalla világáról. Katherina éleset kiáltott fájdalmában, majd arcát
kezébe temette és szipogott párat. Így kellett lennie. Bármennyire is ragaszkodott
hozzá Momojka, Erdauion nem volt igazán megfelelő hely számára.
Oldalra dőlt az ágyon és megpróbált elszenderedni. A napkeltéig még
jó három óra volt hátra, és reggel meg kell majd keresnie a fekete bőrű
alakváltót is. Vajon mit tudhat a Tgachi-állatka, és rá tudja majd bírni
a kalandozót, hogy elárulja megidézésének titkát? Miféle komponens szükségeltetik
hozzá, és merre lehet azt meglelni?
Kicsiny, fekete-lila bundás állatkákról álmodott. Lehettek vagy két
tucatnyian és mind Katherina combja körül nyüzsögtek. Patás lábaikkal néha
finoman rátapostak csizmájára, majd bocsánatkérően néztek fel fekete szemeikkel.
Nem lehetett rájuk haragudni, és a lány kedvesen hajolt le, hogy megcirógassa
szőrös buksijukat. Szeretnivalóak voltak, igényelték a simogatást.
Körülnézett. Égbe tornyosuló rőtvörös fák, narancsszín levelek, magasan
feje fölött méregzöld égbolt, körötte pedig az állatkák, kik szakasztott
olyanok voltak mint Momojka. Néha egy közülük elügetett a vörös törzsek
közé, hogy aztán pár másik társával térjen vissza. Csodálni jöttek őt.
Fura egy álom, hogy ennyire tudatában volt annak mit is csinál. Mintha
valóságos lenne, mintha hívták volna, hogy jöjjön játszani velük. Ostobaság
- gondolta Katherina -, én meg tudom idézni őket, de ők erre nem lehetnek
képesek. Netán valamilyen komponenst szereztek meg belőlem? Ez már végképp
nevetségesen hangzott egy álomban és a lány mosolyogva nyitotta ki a szemeit.
Kicsiny, fekete-lila bundás állatkák vették körül. Egyikük mancsában
néhány hosszú, aranyszín hajszál csillogott, lengedezett.
- De jó, hogy itt vagy velünk - mondta Momojka pajkos tekintete. -
Annyi sok játékot ismerünk és itt nem fog zavarni minket senki.
- Jössz velünk gubacsot görgetni? - figyelt fel a lány egy izgatott
kis hangra maga mögül. Bármennyire is szerette volna, egyszerűen képtelen
volt nemet mondani rá.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 17 szavazat alapján 7.6)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Isteni könnycsepp (Túlélők Földje novella). Létrehozás: 2003. október 7. 09:28:47 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 | Nyomtatási forma |
|