Egy álom... és egy álmodó (Túlélők Földje novella)Alakváltó volt. Végtelen képességek birtokosa, csak idő és tapasztalat
kellett hozzá, hogy felfedje őket magában. Érezte, a következő lépés már
csak napok kérdése...
Szép nő volt. Még az elfek mércéjével is. Hosszú, vörös haja eleven
lángfolyamként omlott vállaira, hófehér bőre éppoly szikrázóan tiszta volt,
akárcsak lélek-aurája. Szemei smaragd ékkövekként ragyogtak, finom vonásait
csaknem állandó mosoly tette még vonzóbbá. Világosszürke utazónadrágot
viselt, finom anyagú levélzöld blúzt, felette pedig rövid fenyőzöld mellényt.
Karcsú derekát fehér övvel emelte ki, nyakában pedig a Napisten szent szimbólumát
hordta büszkén. Szeretett nevetni - olyankor hátravetette fejét, s tiszta
szívéből felkacagott az égre, a napra...
Mélyen romantikus lelkű volt. Imádta a virágokat, a zenét, a szép dalokat.
Maga is énekelgetett, s megtanult lanton játszani, hogy igazi bárddá válhasson.
Kevés dologgal lehetett olyan könnyen a szívébe férkőzni, mint egy megfelelően
átnyújtott virággal, vagy egy szerelmes dallal. Az ilyesminek egyszerűen
képtelen volt ellenállni.
Kalandozó volt. Előbb tanult meg bánni a lándzsával, mint a lanttal,
s a boldogság és romantika pillanatai ritka kincsnek számítottak számára.
Nem ebbe a világba született, de életben akart maradni benne. Így hát mindent
megtett ennek érdekében: harcolt a szörnyekkel, az erősebbek elől elrejtőzött,
vadászott, hogy legyen mit ennie; istene küldetéseinek próbált eleget tenni,
imádkozott hozzá, használta varázslatait. Esténként pedig megpihent, tüzet
rakott, elköltötte vacsoráját, s elgondolkodott - az elmúltakról, az eljövendőről...
Fájt néha, hogy nem volt ott vele senki, akivel megoszthatta volna
álmait, de bízott benne, hogy előbb-utóbb megtalálja a férfit, akit neki
teremtettek az istenek. Csalódott már, többször is, de sose sírt a múltért
- erőt adott neki a tudat, hogy másnap is felkel a nap, s éppoly fényesen
fog ragyogni, mint azelőtt. Tovább álmodott, s álmait megőrizte magának.
Most is a tűznél ült, s a lángokba révedt. Késő volt, a pár mérföldnyire
fekvő kisváros fényei is kialudtak már. Csillagok fénylettek a feje felett,
de ő nem ismerte ezeket a csillagképeket - oly mások voltak, mint messzi
szülőföldjén. Csönd vette körül, az egyetlen hang a tűz ropogása volt.
Sík vidéken táborozott, közel s távol sehol egy fa, alig egy-két bokor,
csak fű, ameddig a szem ellát. Ahogy napszállatkor tábort vert s körülnézett,
arra gondolt, hogy ez a végtelen síkság éppen olyan hullámzó füvével, akár
a tenger - vagy legalábbis amilyennek a tengert elképzelte.
Most azonban nem gondolt a tengerrel. Ami a fejében járt, egészen
más volt, egy álom, évezredes álma minden humán fajnak. A repülés...
Ó, persze, nagy mágusok képesek voltak akár percekig is lebegni mintegy
embermagasságban a földtől, sőt, ha elég sok és elég hatalmas mágus összesítette
erejét, úgy még akár egy több ember szállítására alkalmas szerkezetet is
a levegőben tudtak tartani, sőt, irányítani, talán úgy tíz percig... A
gnómok is sokat kísérleteztek különféle repülő szerkezetek kiagyalásával.
Eddig sikertelenül. A levegő változatlanul a madarak birodalma volt, s
nem a humánoké.
Igen ám, csakhogy ő alakváltó volt! Sokáig figyelte a körülötte élő
állatokat, s eltanulta tőlük, hogy mozogjon a párduc gyorsaságával, hogyan
vadásszon és harcoljon a tigroszlán karmaival, s hogyan bírjon el könnyedén
nehéz terheket. Egy ideje már a madarakat figyelte nagyon, hogy ellesse
titkukat, s megmutassa a világnak: megtanult repülni! Hosszú hetek óta
ült így minden este a tűznél, gondolataiba merülve, s végig ezen járt az
esze.
Nagy kihívás volt, ám ő bízott magában, a képességeiben. S az éjszakák
hosszúra nyúltak...
Most azonban úgy döntött, hogy hamar nyugovóra tér. Földet szórt a
tűzre, majd egy pokrócba bugyolálta magát, s elaludt. Másnap korán be akart
érni a városba.
Felvirradt a hajnal, s a kelő nap első sugarai megérintették az alvó
nő arcát. Ô kinyitotta szemét, felült, nyújtózkodott egyet, majd felkelt
s rendbe rakta magát; aztán ruganyos léptekkel elindult Qvill felé.
Meglepetésére nem találkozott senkivel az úton, pedig ez volt a környék
egyetlen valamirevaló települése. Ráadásul akkor talán megspórolhatta volna
az utat, hiszen alapvetően információért ment. A kisváros már életre kelt,
mire odaért. Árusok sürögtek-forogtak portékájukat kínálgatva, szántóvetők
indultak ki a határba földjeikre, mesteremberek szorgoskodtak műhelyeikben.
Jobb ötlet híján a fogadó felé vette az irányt. A Vajúdó Burástyához címzett
jobbféle kocsma volt a környék egyik nevezetessége, úgy is mint az egyetlen
italmérés négynapi járóföldön belül. Természetesen most is tele volt kalandozókkal
és helyiekkel. A nő körbejárt, kérdezősködött, tudja-e valaki, hol találhatna
a környéken félelemjárót. A legtöbben már a névtől megborzongtak, s a fejüket
rázták, mondván, hogy jobban teszi, ha ő se keres ilyen rémséges szörnyeteget.
Végül aztán egy másik kalandozótól megtudta, hogy efféle lények leginkább
a mocsaras vidékeket kedvelik, bár néha előfordulnak bozótosokban is. További
kérdések után már azzal is tisztába jött, hogy a legközelebbi mocsár mintegy
fél napi járásra található északkeletre, de jól teszi, ha visz magával
száraz ruhát és tűzifát estére, egy öregasszony pedig még egy rontásűző
jelet is megtanított volna neki - csengő aranyakért persze - amit azonban
köszönettel elutasított.
A fogadóból kilépve látta, hogy magasan jár már a nap, így sietős
léptekkel elindult kifelé a városból a javasolt irányba. S valóban, néhány
óra után kezdte észrevenni, hogy a talaj egyre vizenyősebb, bizonytalanabb.
Nádasok kezdtek feltünedezni mellette, majd be is ért a valódi mocsárba,
ahol aztán már minden lépését ki kellett tapogatnia lándzsájával. Különleges
figyelemmel tekintgetett most jobbra-balra, szörnyektől tartva, hiszen
nagyon sebezhetőnek és védtelennek érezte magát a lápon, ahol még csak
el se futhatott, mert az lett volna a veszélyesebb...
A nap már lenyugodni készült a nádas mögött, mikor ő még mindig nem
találta meg ellenfelét. Több sötét teremtménytől szabadította ugyan meg
Erdauin sokat szenvedett földjét, de istene nem ezt kívánta tőle. Keresett
hát tovább.
Végül aztán föladta, és még a gyorsan tűnő fényben alkalmas hálóhely
keresésébe kezdett. Talált is magának egy afféle dombot, vagy inkább szigetet,
amely viszonylag száraznak és szilárdnak tűnt ahhoz, hogy ott töltse az
éjjelt. Ahogy azonban a teteje felé caplatott, a baljósan sötétlő sás között
zöld izzást pillantott meg. Megdobbant a szíve - ez egy félelemjáró kell,
hogy legyen!
Villámgyorsan ledobta zsákját, hogy a súly ne zavarja a harcban, övéből
előkapta csontkését, s óvatosan közelített a szörnyhöz. Az már előbújt
a növények közül, s látszott visszataszító fekete teste is. Nem volt túlságosan
nagy lény, a nő küzdött már háromszor akkorákkal is, de ennek a kinézetében
volt valami... valami e világon túli rettenet. Ahogy az az izzó tekintet
az övébe mélyedt...
Hirtelen tiszta fekete sötétség szakadt a világra, s a nő egyedül
maradt, rettenetesen egyedül, nem számíthatott senkire. Az a két lidércfény
előtte egyre csak nőtt, csak nőtt, lassan betöltötték egész látóterét,
s ő sikítani szeretett volna, egész tüdejét beleadni egy kristályrepesztő
sikolyba, és futni, rohanni, el, el, amíg bírja a lába, amíg össze nem
esik... Csak ne kelljen azokat a borzasztó szemeket látnia! De a lidércnyomáson
át is érezte karjában lándzsájának súlyát, orrát megcsapta a teremtmény
irtózatos bűze, s fejét megrázva megacélozta akaratát, és ellenállt a kísértő
késztetésnek. A lény már egész közel ért hozzá - ő pedig minden dühét beleadva
döfte belé fegyvereit. Az még megkarcolta fogaival, ahogy próbálta megharapni,
és csápjaival is enyhén megsebezte, de ahogy a nő visszarántotta lándzsáját
és kését, holtan esett össze.
A kalandozó nagyot sóhajtva indult vissza holmijáért, s magában igazat
adott istenének - az ilyen rémségeket valóban el kell pusztítani. Ezúttal
semmi sem akadályozta már, sikerült is tábort vernie a csöppnyi száraz
tetején. A tűzifája ugyan nyirkos lett, ahogy a sárba ejtette a zsákot,
de azért némi munkával így is lángra lobbant. Kezdetét vette a szokásos
esti szertartás: megtisztította fegyvereit, páncélzatát, majd a barátságosan
pattogó lángokba révedve újra a repülésről ábrándozott.
Arra gondolt, milyen rég is volt már, hogy utoljára rájött testének egy
praktikus átalakítási módjára. Lassan itt lenne az ideje a következőnek...
Aztán a fenségesen szárnyaló szirti sas jutott eszébe, melyet a qvilltől
nyugatra fekvő hegység csúcsai közt csodált meg. Milyen szép volt, milyen
kecses! Sóhajtott egyet, majd próba-szerencse alapon elkezdte alakítgatni
a formáját. Milyen jó lenne, ha neki is olyan szárnyai lennének, mint a
sasnak!
Pár perccel később, mikor már éppen abba akarta hagyni a meddő kísérletezgetést,
legnagyobb megdöbbenésére rájött, hogy igenis képes szárnyakat növeszteni
a hátából. Annyira megdöbbent, hogy teljesen kiesett a koncentrációból,
ami mindenféle komolyabb alakváltáshoz elengedhetetlen. Fél óra is beletelt,
mire kellőképp megnyugodott egy újabb próbálkozáshoz. Ám ekkorra már teljesen
elnyelte a világot az éji sötét, a Bíborhold is fölkelt, s apró lidércfények
táncoltak szerte a lápon. A nőre pedig hirtelen rátört az egész hosszú
nap minden fáradtsága, és nem maradt benne semmi vágy másra, csak aludni,
aludni... Utolsó energiáival még megidézte hűséges fantom-madarát, hogy
őrizze táborát a tolvajoktól, majd betakaródzott és elaludt.
Másnap korán ébredt, még alig világosodott az ég alja. Ahogy tudta,
rendbe rakta magát, majd elindult kifelé a mocsárból, melynek már nem járt
messze a szélétől. Közben azt tervezgette, mi lesz majd, ha kiér a biztos
terepre. Szédítő távlatok nyíltak meg előtte: repülve akár hatvan mérföldet
is meg tudna tenni egy nap! Kedves barátai jutottak eszébe, akiket régen
nem látott, de akiket a nagy távolságok miatt nem is remélhetett látni
még jó ideig - és hogy mindez a tegnapi nappal megváltozott. Kis barátnőjére
gondolt, akivel hét nap múlva találkozott volna, és eszébe jutott, hogy
meglepi... Igen, ha végleg maga mögött hagyta ezt a dögletes ingoványt,
ha kiér a síkságra, ott majd szépen átalakul, sasszárnyakat növeszt a hátából,
és irány a fellegek! Kimondhatatlanul boldog volt!
Végül aztán eltünedeztek az utolsó pocsolyák is, és ismét a békésen
hullámzó fűtenger vette körül. Egy kisebb bucka tövében megállt, a holmiját
kezdte úgy igazgatni, hogy ne zavarja majd a repülésben, s mindeközben
a torkában dobogott a szíve. Érezte, élete nagy napja ez. Mikor egy álom
megvalósul...
Mély lélegzetett vett, majd feszülten koncentrálni kezdett. Fogait
összeszorítva figyelt minden apró részletre - ez azért már nem ment olyan
könnyedén, mint holmi párduclábak... Majdnem felsikoltott örömében, ahogy
érezte, hogy apró, puha szárnykezdemények kezdenek sarjadni hátából. Hosszú
percekig növesztette őket, míg úgy nem érezte, hogy most már talán elbírnák
a súlyát. Óvatosan verdesni kezdett, csak hogy érezze a levegőt. Remegett
az izgalomtól - végre, végre! Alig bírt magával, azt kívánta, bárcsak világgá
kiálthatná boldogságát. Akkor hát fel az egekbe! Szaladni kezdett felfelé
a bucka oldalán, szárnyait a madaraktól ellesett mozdulatokkal mozgatta.
Ahogy felért a tetőre, még egy utolsó lendületet vett, és elrugaszkodott.
Csak a levegő tartotta már...
Fél órával később az arra járó ott találta volna a bucka tövében zokogva
a földön. Csúnyán megütötte volna magát, ha valami magasabb helyen próbálkozik.
Így nem a testi, hanem a lelki fájdalomtól ült ott összetörten: soha, soha
nem fog repülni... El nem képzelhette, mi volt a hiba. Talán a Világégés
okozta mágikus zavarok tehettek erről is, mint annyi minden másról... ám
őt ez csöppet sem érdekelte. Csak sírt és sírt, siratta összetört álmát.
Végül aztán letörölte könnyeit, feltápászkodott, leporolta magát, majd
szívében konok elszántsággal útnak indult. Barátnője várni fogja a megbeszélt
helyen...
Kalandozó volt. Kiválasztott, aki valamely csoda folytán túlélte a
Tűzvihart és azóta is életben maradt. Nem adta fel ilyen könnyedén. Különben
is - még voltak álmai.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 17 szavazat alapján 7.5)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Az utolsó nap (Túlélők Földje novella). Létrehozás: 2003. október 7. 09:16:47 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 | Nyomtatási forma |
|