Az utolsó nap (Túlélők Földje novella)Prológus - Candal galaxis, Thog bolygó
Alkonyodott. A Thog bolygó napjának rőtes fénye átszűrődött a terem
hatalmas ablakain, megvilágítva a mennyezetet tartó ódon oszlopokat, a
padló antracitszín köveit, és a középen ülő otromba alakot.
A lény különös, szertartásos pózban ült a körök közepén, melyek felvillanó
rajzolatai kékes fénybe vonták testét, ha lehet még jobban kiemelve annak
alaktalanságát, s ha pillanatokra is, de láttatva a széles fejet és az
ezüstösen csillogó szemeket. Lábainak hirtelen görbülő karmai néha-néha
a padlóhoz koccantak, múlékony visszhangot keltve a komor falak között.
A
kiemelkedettek egyike volt, akik magukat a titkok ismerőinek, Dantoroknak
hívták. Fajtájának évszázadok alatt sikerült kifejlesztenie magában azt
a misztikus képességet, hogy az univerzum energiái felett rendelkezzenek,
s ő most éppen ezt tette.
Nem volt egyedül. Szemben vele, a körökön túl embermagasságú lángnyelv
lobogott az utolsó alakváltás óta. Egy élő láng.
A Dantor félt. Eddig azt hitte, tökéletesen ismeri az alkalmazott
mágia összes formáját. Tévedett. Az a valami ott előtte nem élt, és mégis
hatalmasabb volt nála. Egy különös, idegen mágia mozgatta, nem volt képes
megfejteni. A Dantor elbizonytalanodott. Nem tudhatta mi vár rá. Az érem
egyik oldalán csábítóan tündökölt a hatalom, a másik oldalon viszont komoran
feketéllett a halál.
Nem! Nem hagyhatja abba ilyen közel a célhoz. Most már befejezi, akár
az élete árán is. Akár...
A csontvázszerű karok a levegőbe emelkedtek, s a Dantor torkából recsegő
hangok törtek elő. A szinte láthatóan megsűrűsödött levegőből itt-ott égkék
villanások szakadtak ki, s futottak cikázva az immár teljes fénnyel világító
körök közepe felé. A Dantor elérkezettnek látta az időt. Egy utolsó összpontosítást
végzett, majd ellenfele felé lökte a varázslattá formázott irdatlan energiát.
A láng enyhén megremegett, mint mikor könnyű szellő suhan át az oszlopok
között, s talán úgy is volt. Semmi más nem történt. Amikor elméjében megszólalt
a síron túli hang, a Dantor már tudta, hogy veszített. A tűz beszélt hozzá:
- Szánalmas féreg! Hatalmasnak vélt tudásod, erőd meg sem közelíti
az enyémet. Meggondolatlanságodért és tudatlanságodért pusztulnod kell,
akár a többinek. Ég veled nyomorult, és ne feledd: a pusztulás a halandók
kiváltsága, az uralkodás a halhatatlanoké.
A tűz ökölnyi fénylő gömbbé sűrűsödött, majd hangtalanul pulzálva
emelkedett fel. Egy vakító fehér villanás látszott, s a következő pillanatban
már csak némi zöldes füst jelezte a Névtelen iménti távozását.
Teleport. A Dantor tökéletesen ismerte a varázslatot, de ilyen erejűvel
még nem találkozott. A láng úti célja nem lehetett ezen a planétán. De
hát hova mehetett és miért?
Elmélkedéséből az egyre erősödő dübörgés zökkentette ki. Valami közeledett.
Halálszag itatta át a levegőt. Az ablakon rőt fény szűrődött be, de ez
most teljesen más volt, egészen más... A Dantor esetlen mozdulattal tápászkodott
fel a helyéről, és kinézett az ablakon. Utolsó sikolya éles volt, mint
bordák között a kés.
A bíborszín rettenet üvöltve robbant be a terembe, mázsás kődarabokat
szórva szerteszét. Az ódon márványoszlopok fogpiszkálóként roppantak össze,
szabad utat engedve a mennyezet méltóságteljesen zuhanni kezdő darabjainak...
Bevégeztetett.
Ghalla, világégés előtti utolsó év
A kopottas épület tetején álló ember férfi fáradtan sóhajtva nézett
a mélybe. Bár a városfal megmászása az évek során rutinfeladattá vált számára,
az ítéletidő most igencsak megnehezítette a dolgát. Yfdan városának egét
feketén kavargó viharfelhők lepték el.
Akár a Káosz maga - fordult meg a gyilkolóművész fejében a meglepő
gondolat. De rögtön el is hessegette, hisz ábrándozásra nem volt ideje.
Érzékszervei az éjféli sötétségbe burkolódzó utcát fürkészték. Nem eshetett
még egyszer abba a hibába, hogy lebecsüli a városőröket. Ám félelme most
alaptalan volt. Látótávolságon belül egy lélek sem mozdult. Az eső függönyén
néhol átsejlett egy-egy parázstartó pislákoló fénye, egy ház körvonala.
A milliárdnyi hulló csepp monoton kopogását a tető szélén himbálózó rozsdás
cégér nyöszörgése festette alá.
A cégér! A férfi arcán halvány mosoly suhant át. A szerencse ismét
mellészegődött. Nesztelenül osont a tető szélére, lábai mintha nem is érintették
volna az ázott cserepeket. Az utca szintje innen már csak egy ugrás. Halkan
huppant az út nedves macskaköveire. Utolsót igazított fekete bársonyköpenyén,
mely jótékonyan takarta míves ezüstkardját, majd belépett a fogadóba, melyet
a Kék Sárkányhoz címeztek.
Nehezen jött álom a szemére. Igyekezett a bőséges vacsorára fogni
a dolgot, de a lelke mélyén tudta, hogy a valódi ok a félelem. Pedig ez
az érzés csaknem ismeretlen volt számára. Nem sokszor esett meg vele, hogy
valaminek az ellopására indult volna. Nem is vállalta volna ezt a munkát,
de a jutalom minden várakozását felülmúlta. És épp ez volt benne a gyanús.
Átkozott varázstudók!
Zavaros gondolataiba merülve aludt el.
Éjjel volt ismét, amikor útnak indult. Napja a mágus által megadott
épület vizsgálatával telt. A bejutási és az esetleges menekülési lehetőségek
vizsgálatával, az őrség megfigyelésével, és egyéb unalmasnál unalmasabb
foglalatosságok elvégzésével. A küldetés teljesítésének ezt a részét gyűlölte
a legjobban, de profi orgyilkos lévén tudta, hogy ez az egyik legfontosabb.
A tudat, hogy már túl van rajta, bátorítólag hatott, bár kételyeit nem
oszlatta el.
Hangtalanul haladt keresztül a néptelen utcák dzsungelén. Magas, fekete
ruhás alakja csupán egy árnynak látszott a sok közül. Tökéletes gyilkológép
volt, akár egy prédájára leső ragadozó.
A kapunál álló két őrt váratlanul érte a halál. A méreg döbbenetesen
gyors hatású volt. Az orgyilkos elégedetten tette félre fúvócsövét. A holttesteket
a kapu takarásában rejtette el, majd belépett az épületbe. Odabent csend
honolt. Az éjszaka nyugalma mindenüvé befészkelte magát. Díszes képekkel
teli folyosón haladt, óriási termen vágott át. Ámulatba ejtette az itt
felhalmozott vagyon. Az arannyal, ezüsttel bevont bútorok, a falakra aggatott
értékes fegyverek, és a minden polcot megtöltő könyvek.
És sehol egy őr! Sehol senki! Egyre erősebben érezte, hogy figyelik.
Figyelik, és csak a megfelelő pillanatot várják, hogy lecsaphassanak. Tettetett
nyugalommal haladt tovább. Bízott a győzelmében.
Az utolsó ajtó elé ért. Ujjai a kard markolatára fonódtak, miközben
óvatosan megtaszította az ajtót, de az nem engedett. Bár számított erre,
mégis mérges volt, hogy pont a cél előtt kell megtorpannia. Gyakorlott
mozdulattal kapta elő zárnyitó készletét, de másra nem volt ideje.
Két pendülés hallatszott a folyosó két vége felől. Megelevenedett
a sötét. Az egyik nyílvessző hegye súrolta a karját, felszaggatva ruhájának
fekete szövetét. A másik a köpenyét szegezte a padlóhoz. A férfi tudta,
hogy ezen a szűk folyosón nincs esélye. Felugrott, rúgása nyomán tokostul
szakadt ki az ajtó. Szilánkok szálltak szerteszét. Egy szempillantás múlva
a szobában volt. Öt kard hegye meredt felé. De hát kit vártak ezek? Ki
ellen vonultattak fel egy fél hadsereget, és miért? Nem tudta, mert nem
tudhatta. Küzdenie kellett. Mindhalálig.
Nem maradhatott az ajtóban. Első csapása nyomán egyik támadója pengétől
átjárt torokkal zuhant hátra. Rés nyílt az áttörhetetlennek látszó védelmen.
A férfi ugrott, s a következő pillanatban már kívülről figyelte támadóinak
gyűrűjét. Ám azok sem tétlenkedtek. Új harci alakzatot vettek fel egyetlen
fölösleges mozdulatot sem téve. Akár egy tökéletes gépezet fogaskerekei.
És támadtak.
A férfi hátrált. A rázúduló mértani pontosságú csapások valamiféle különleges
ritmusban követték egymást. Kivédhetetlenek voltak. Testén egyre szaporodtak
a sebesülések. Fekete ruhája vértől lett mocskos. Vérvörös és éjsötét.
Háta falnak ütközött, bár a térképet már elvesztette, biztos volt benne,
hogy ez az a fal. Annak kell lennie! Fegyvertelen bal kezével hátranyúlt.
Ujjai domborművű "téglát" tapintottak ki a megkopott falikárpit takarásában.
Nyomógomb? Csak az lehet. Igen! A rejtekajtó gombja. Szinte ösztönösen
nyomta volna befelé a követ, de az szilárdan állt a helyén. Erőt vett rajta
a kétségbeesés. Magából kikelve, az őrökkel mit sem törődve kezdte rugdosni
a falat.
- Mozdulj már te sz...
Ám a mondatot nem fejezhette be. Az őrök egyike felé lendült, s a
férfi későn ocsúdott fel. Miközben maga elé kapta kezét, még dacosan hátrarúgott
egyet. A halálba menő utolsó elkeseredett mozdulata volt. Maga is meglepődött,
mikor lába nem ért falat. Elvesztette egyensúlyát, hanyatt esett. Teste
tompa puffanással terült el a hideg padlón. A halált jelentő penge csak
néhány hüvelykkel tévesztett célt, fájdalmas vágást ejtve a mellkasán.
Szemvillanásnyi ideig még látta az őrök meglepett arcát. Aztán halk sercenés
hallatszott, s a térkapu bezárult.
Átkozott varázstudók! Lassan tápászkodott fel. Minden mozdulatát nyilalló
fájdalom kísérte, de igyekezett nem törődni vele. Már nem volt életveszélyben.
Egy csarnokban állt, bár ezt inkább csak sejtette, mintsem tudta volna.
Néhány lépésnyire tőle - talán valamiféle emelvényen - fél láb magas, vörös
kristály világított, akárha megfagyott láng lenne. A biztos győzelem tudatában
emelte ki a helyéből. Amikor hozzáért, megborzongott kissé, de nem tulajdonított
nagyobb jelentőséget a dolognak. Pedig ekkor lett kiválasztott. Az idegen
hatalom kiválasztottja.
Díszesen faragott faajtón kopogott. Sebei a visszateleportálás óta
már nagyrészt beforrtak. Örömmel töltötte el a tudat, hogy nemsokára ismét
munkába állhat. Mert nemcsak a pénzért csinálta. Lételeme volt a halál.
- Ki az? - kérdezte bentről egy öreges hang.
- Vlagyimir vagyok - felelte az orgyilkos. - Toborzásgátló Vlagyimir.
Az ajtó csendesen tárult ki. Nyílásában alacsony, ősz hajú vénember
jelent meg. Egy szó sem hangzott el, miközben a kristály és a jókora pénzeszacskó
gazdát cserélt.
- Ezt az apróságot pedig fogadd el hálám jeléül! - nyújtott át a mágus
egy tenyérnyi fémdobozt. - Alkalomadtán az életedet mentheti meg. És ne
feledd: Mi soha nem találkoztunk, nem is ismerjük egymást!
Vlagyimir értőn bólintott.
- Akkor hát isten veled, fiam!
- Isten önnel, mester!
Vlagyimir elégedetten ballagott a legközelebbi bank felé. Ezer arannyal
lett gazdagabb.
Alkonyodott. A lenyugvó nap rőt fénye beszűrődött a szoba ablakán.
A középen álló valami megelevenedett. Már nem kristály volt. Vonalai lassan
felolvadtak. Lángnyelvvé változott ismét. Nem messze tőle egy ember ült.
Egy ember, akinek hatalma összemérhető volt az övével.
Egy ember, aki nemsokára a halhatatlanok közé emelkedik majd.
Egy ember, aki örökre bevéste nevét Ghalla történelmébe.
Egy ember, akit Dornodonnak hívtak.
Írta: Dekamer, a Bokadzsó (#1256) A novella az Alanori Krónikában jelent meg.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 17 szavazat alapján 7.0)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A zsarnok és a kalandozó (Túlélők Földje novella). Létrehozás: 2003. október 7. 09:16:16 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 | Nyomtatási forma |
|