A papi mágia hatalma (Túlélők Földje novella)- Végre! - kimerülten rogytam a földre, ez a csata minden erőmet fölemésztette.
Az a nyavalyás szörnyeteg kis híján végzett velem. Képtelen vagyok akárcsak
megmozdulni is, nem hogy bekötözni a sebeimet. Pedig van belőlük bőven.
A bal karomat már csak néhány foszladozó bőrcafat tartja a helyén, a mellkasomból
jó tenyérnyi darabot téptek ki a dög karmai, az arcom szinte csíkokra van
szaggatva, az egész testemen mindenütt kisebb-nagyobb sebek. Nincs erőm,
nincs erőm mozdulni, nincs erőm még ahhoz sem, hogy legalább a vérzést
csillapítsam.
Lassan valami kábulatféle kerít hatalmába, arra gondolok, nemsokára
elvérzem, és meglátom majd őt, a hatalmas Leah-t, akit eddig hűen követtem.
Még néhány perc, és végre megtapasztalom mindazt, amiben eddig csak hittem.
Imádkozni kezdtem hozzá, adjon nekem erőt, hogy méltósággal lépjek át a
birodalmába, ne engedje, hogy a feltámadó életösztön holmi sikoltozásra
kényszerítsen.
Valami nincs rendben. A szent szimbólumom hideg és fénytelen. Nem érzem
azt a békét és nyugalmat, ami mindig eláraszt, ha imádkozom hozzá. Leah
nem figyel szavaimra! Elfordítja tőlem orcáját, és nem fogadja könyörgésemet.
Nem halhatok meg, így nem, még nem! Meg kell tudnom, miért fordult
el tőlem az én istenem!
Kétségbeesésem erőt adott, megpróbáltam feltápászkodni, de nem sikerült.
Újra és újra próbálkoztam, mindhiába. Ám ahogy kapaszkodó után tapogatózva
megragadtam egy bokor lecsüngő ágait, furcsa dolog történt. Megéreztem
az ágakban lüktető életerőt, tudatomban pedig jól ismert, jéghideg hang
dörrent:
- Érted már, ostoba halandó?
És igen, értettem. Leah nem fordult el tőlem, de még nem enged meghalni.
Élnem kell, mert tervei vannak velem, itt az élők között. Megtanított
hát egy újabb varázslatra, amelynek igéi immár ott lapulnak az elmémben,
csak ki kell mondanom őket. Ép karommal görcsösen markoltam az ágat, és
motyogni kezdtem a szavakat. Végre kimondtam az utolsó szótagot is. Érzem,
hogy a kezem, a karom egyre hidegebb, a szívem dobogása pedig lassan átveszi
a lüktetés ütemét. Biztosan elrontottam a varázslatot, valamelyik szót
eltévesztettem. Végem van. Nincs erőm újra kezdeni. Hirtelen úgy éreztem,
villám csapott belém. Majd újra és újra. A szívem iszonyú sebességgel kezdett
verni, a szemem elé vörös fátyol hullott, megpattant néhány hajszálér.
Vér íze a számban, a testem görcsösen megfeszül, kis híján elharaptam a
nyelvem. Nem voltam felkészülve ekkora adag nyers energia befogadására.
Ehhez képest a vámpirizáció sokkja gyerekjáték.
Elájultam.
Most itt ülök, teljesen "épen", még sebhelyek sincsenek a testemen.
A bokor, ami alatt feküdtem, megfeketedett csonk csupán.
Igaz hát, amit az ősök regéltek, aki erős az ő hitében, azt maga a
természet gyógyítja, önmagát sem kímélve. Hála néked, Leah, és néked is,
Sheran, amiért megengedted gyermekednek, hogy életét adja értem, a kitaszított
tündéért!
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 27 szavazat alapján 7.1)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A küldött (Túlélők Földje novella). Létrehozás: 2003. október 7. 09:10:05 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 | Nyomtatási forma |
|