A küldött (Túlélők Földje novella)A wargpini Kastplom messzenyúló kapcsolatokkal rendelkezett. Nyíltan beszélték,
hogy a Jósda bibircsókos javasasszonya nekik dolgozik, valamint, hogy lepénzelt
katonái vannak a városi őrségben. Egyesek tudni vélték azt is, hogy a varkaudar
invázió alatt titkos megállapodások köttettek a Nodonrod baráti kör és
a vezér között, továbbá, hogy a társaság vezetője - kit a beavatottak csak
a Magiszter néven emlegettek - gyakorta hosszú utakat tesz valahol Ghalla
világán kívül.
Uthíni elég magas posztot töltött be a Kastplom hierarchiájában ahhoz,
hogy tudja, mindez igaz, sőt vannak ennél érdekesebb dolgok is, melyeknek
létéről ha tudomást szereznének a polgárok, hát fejvesztve menekülnének
a kiégett földekre. Mindazonáltal őt is meglepte az a személy, akit a Magiszter
társaságában talált, miután egy kései órán megjelent a társaság vezetőjének
színe előtt.
- Ő az, dyrac Kragoru, kiről beszéltem - fordult a Magiszter az ajtó
felé, ahol Uthíni állt csuklyáját hátravetve, lehajtott fővel. - Alkalmasabb
személyt keresve sem találhatunk a Társaságban.
Dyrac.
Ősi szó, melyet Uthíni kimondva még sose hallott. Egyszerre jelentett méltóságot
és jelölt egy tettet, melyet hordozója hajtott végre a közelmúltban. Szegényes
fordításban: Hatalmasság, akinek hívására engedelmeskednek a Sárkányok.
Uthíni egyvalakiről tudott egész Ghallán, aki joggal viselhette ezt a címet.
- Nézz rám! - szólt egy krákogó hang a sötét gnómhoz. - Tudod ki vagyok?
Uthíni felemelte fejét. Ritkán járt a Magiszter szobájában, mely a
Kastplom alatti kazamaták egyikében rejtőzött. A falakon fáklyák égtek
kormozó lánggal, sötét csíkokat festve köveikre, a sarokban pedig egy félbehagyott
alkimista kísérlet eszközei verték vissza tompán az imbolygó fényt. Rápillantott
a Magiszterre, majd a mellette álló főgnómra.
- Dyrac Sutor Kragoru.
- A Magiszter becsül téged, és a Rend hasznos tagjának tart - a neves
főgnóm lassú léptekkel járkálni kezdett a szobában, miközben krákogó szavait
Uthínihez intézte. - Mikor azzal a kéréssel fordultam hozzá, hogy bocsásson
szolgálatomra egyet rendtársai közül, téged jelölt meg, Uthíni testvér.
A gnóm válaszként meghajolt Sutor Kragoru felé. Valóban, már csak
kevés hiányzott, hogy főgnómmá léphessen elő maga is. A Magiszter, hogy
a híres főgnóm rendelkezésére bocsátotta, talán így kívánja megadni neki
a végső próba lehetőségét is.
- Én nem mehetek oda, hová küldeni szándékozlak - folytatta Sutor
Kragoru. - Varázstornyaim magukhoz kötnek. Ha azonban sikerrel jársz, nemcsak
nekem hajtasz hasznot információiddal, de a Nodonrod társaságnak is új
területeket szerezhetsz.
- Asylium városába fogunk küldeni - szakította félbe a Magiszter,
aki elégnek látta ennyi információval ellátni Uthínit.
A gnóm szemei a név hallatán elkerekedtek.
- De hát Asylium...
- ...elpusztult - bólintott rá Sutor Kragoru. - Elpusztult, mint ahogy
alapításakor megjövendölték. A legenda szerint innen rugaszkodtak el, itt
érintették lábukkal utoljára Ghallát az ősi istenek. Úgy mesélik, a várost
távoztukkal építették az ő emlékükre, s már akkor megjövendölte egy őrült
próféta, hogy midőn a hét új isten közül az első megérkezik, a város tornyai
a porba hullanak. Hogy ki volt az első, még csak nem is sejtjük, ám a legenda
szerint lábnyomát ott őrzi Ghalla, az ősökéi mellett. Asylium pedig évezredekkel
ezelőtt elpusztult érkeztével, és köveire a feledés homálya borult.
- Legutóbb a Thargodan háborúk ideje alatt bukkant fel a neve. A szóbeszéd
szerint az őrült mágus a romok között nyitotta meg a térkaput, és idézte
meg Nuryllohlamont, a Thargodan herceget. A háborúknak azonban már évszázadok
óta vége, és akkor is csak pár Ezüstmágus sejtette, hol is kell keresnie
Asylium elveszett városát.
- De hát akkor hogyan ...? - kezdte Uthíni a beálló csöndben.
- Megtalálták... - horkant fel Sutor Kragoru.
- Ostobák, nem is sejtik... - emelte égnek kezét a Magiszter.
- ...azt hitték egyszerű romok, melyek közé bátran építkezhetnek...
- ...a szerencse segíti ezeket, bármerre is járnak!
Uthíni zavartan pislogott, szeretett volna köddé válni és elszivárogni
a nagyhatalmú főgnómok kitörése elől. A másik kettő azonban gyorsan úrrá
lett a mérgén, és végül Sutor Kragoru adta meg neki a magyarázatot.
- Asylium romjaira új várost emelnek olyanok, akik nincsenek tisztában
a hely jelentőségével. Nem tudják, lábuk mily ősi földet tapod és határtalan
önbizalmukban új névvel ajándékozták meg a vadont. Biztosrév.
- Tudod Uthíni testvér, fogalmuk sincs róla, mi célt is szolgálhatott
ez az egész. A kövek, amelyek értéktelen maradványoknak tűntek az erdőben,
nagyszerű építőanyagnak bizonyultak a városalapítók számára, és szorgos
quwargok módjára beépítették őket saját otthonaikba. Egyetlen épület van
csupán mihez nem nyúltak, mert ezelőtt még az eonok is fejet hajtottak.
A teljesség tornya, ahonnan Asylium hajdani lakói lesték az eget, és várták,
hogy jelt kapjanak az istenek visszatértéről.
A főgnóm újabb és újabb köröket rótt a Magiszter szobájában, miközben
titkos tudását megosztotta a másik kettővel. Krákogó, öreges hangja valamiképp
behízelgőnek tűnt Uthíni számára, és a szavai mélyen elraktározódtak az
elméjében.
- Ide kell eljutnod, testvér. Ez az a hely, amit ki kell faggatnod
titkairól. - Sutor Kragoru szorosan a másik elé állt, és ökölbe szorított
kezét úgy mutatta fel a sötét gnómnak, akárha egy lédús gyümölcsöt facsarna
ki. - Mindent tudni akarok, amit a torony belseje, a szentély rejt. Mindent!
- És ha igaz? Ha tényleg az istenek nyomát rejti, mi hasznot hajt
ez számunkra, ó dyrac?
- Az avatárok... - kezdte volna a kissé hátrább álló Magiszter, de
Sutor Kragoru villámló tekintettel fordult felé.
- NEM! - emelte fel kezét, és rikoltott oly erővel, hogy a másik kettő
kővé dermedt hirtelen, majd mintha megbánta volna, karját leeresztette
és halkabban folytatta.
- Nem, Magiszter. Egyáltalán nem szükséges elmondanunk azt, amire
nem leltünk még bizonyosságot. A testvér veszélyes küldetésre indul az
ellenség földjére, és ha kezük közé kerül, jobb lesz ha semmit sem tud
mondani nekik, ami hasznukra válhat.
Egy pillanatra kényszeredett csönd telepedett hármukra. Uthíni az
utazásra gondolt, a Magiszter zavartan pislogott a megfeddés miatt, Sutor
Kragoru fejében pedig homályos tervek és célok öltöttek alakot a másik
főgnóm elejtett szava nyomán.
Végül a Magiszter köhintett párat, hogy megtörje a csendet.
- Hallhattad, Uthíni testvér, mi az mit a dyrac rótt reád feladatul,
ügyelj hát most az én szavamra is. A helytartói városok mindegyikében Kastplomunk
áll, és testvéreink a kisebb falvakba is rendszeresen visszatérnek. A Nodonrod
társaságnak ott kell lennie mindenhol, hogy az arra szükségét érzők támaszra
leljenek bennünk.
A sötét gnóm magában elmosolyodott. Ez a hétköznapok maszlaga volt,
hiszen a szavaknál sokkal többet nyomtak a latban azok az aranyak, melyek
a helyi kuruzslóktól, javasasszonyoktól és tolvajklántól folytak be.
- Biztosrév városában te leszel az első küldöttünk - folytatta a Magiszter
-, te építed tovább a hálót, mely lefedi majd a Birodalom minden fontos
pontját. Ha megveted a lábad, Magiszter leszel, aki csak nekem tartozik
majd számadással, mint ahogy velem szemben is csak az alanori Magiszter
élhet a beszámoltatás jogával.
Itt egy pillanatra élessé vált a főgnóm hangja. Szeme Sutor Kragorura
villant, célozva rá, hogy a Kastplomban ő az úr és rendre utasítást senkitől
sem tűr.
- Járj szerencsével, testvér, a Nodonrod társaság nevében.
A gnóm tudta, hogy tudják, hiszen a szétmarcangolt bolhakutya körüli
nyomok nyitott könyvként kínálták magukat a reggeli napfényben. A vér és
a belsőségek vöröse riasztóan hatott az élénkzöld füvön, meggyalázva a
tisztást és jogos felháborodásra késztetve a szemlélőt.
Így érezhetett az a három kalandozó is akik ott guggoltak a tábor
szélénél és a tetemet vizsgálták, amíg a telepesek az indulásra készülődtek.
A gyerekek a szekerek között rohangáltak és sivalkodva hajkurászták egymást,
az asszonyok edényekkel csörömpöltek, melyek a tegnapi estebéd után maradtak
vissza, embereik pedig a csomagokat rendezték el az utolsó napra. A kettesével
befogott spagulárok is várták már az ostorcsapást, mely jelt ad az indulásra,
és további monoton cammogásra ítéli őket Erdauin földjén.
A gnóm az egyik ilyen telepesszekér árnyékos oldalának támaszkodott,
és onnan figyelte a három kalandozót. Csuklyáját mélyen arcába húzta, és
karjait összefonta maga előtt. Nem. Ezen az utolsó napon még nem vonják
felelősségre, ám miután megérkeztek, nem fogja óvni őt a Kastplom pénze,
és kik most védelmezői, holnap már a vérét kívánnák.
Tíz napja, hogy elindultak Wargpinból. Nyolc szekér, melyeken telepes
családok utaztak, hogy új otthont találjanak a kalandozók által épülő városban,
Biztosrévben. Volt köztük olyan, ki a vándorok rábeszélésére csomagolt
össze, mások megelégelték Borax adóit és azért vállalkoztak az utazásra.
Némelyek pedig Alanorhoz szerették volna közelebb érezni magukat, még ha
a Csatorna innenső partján is. Tíz napja csaptak a spagulárok közé Wargpin
főterén, hogy a szekerek nekilóduljanak, és férfit, nőt, pereputtyot vonszoljanak
a szörnyektől hemzsegő, több mérföldnyi vadonon át, keletre. Nem voltak
persze együgyűek. Tudták jól, hogy a megannyi veszedelemmel mi az úton
leselkedik rájuk, esélytelenek szembeszállni. Felbéreltek hát három kalandozót,
hogy kísérőik legyenek a tizenegy napos vándorlás alatt.
Volt azonban az utasok között egy, aki vérszomj tekintetében legalább
oly veszett volt, mint a vadon szörnyei, s hogy éhségét nem csillapíthatta
másként, hát az éjszaka leple alatt elégítette ki vágyait. A sötét gnóm
elmosolyodott. Igen, a Kastplom jó pénzt fizetett azért a kalandozóknak,
hogy őt is - akár a többi telepest - Biztosrévbe juttassák. Ott azonban
már Erdauin vándorainak saját törvényei szerint folyik az élet, s ami nekik
biztonság, az neki a biztos halál. Óvatosnak kell tehát lennie, ha életben
szeretne maradni. Nagyon óvatosnak.
A kalandozók felálltak és határozott lépésekkel indultak el a tábor
felé. Indulás - mosolyodott el csuklyája alatt a sötét gnóm és felkapaszkodott
a szekér ponyvája alá, annak hűvösébe. Tudta, hogy tudják, de abban is
biztos volt, hogy míg a város határát át nem lépik, nem fog bántódása esni
a bolhakutya miatt. Köti őket az arany és az az ostoba becsületük.
Önszántából persze soha nem vállalkozott volna erre az útra. Az utóbbi
időben elég veszélyes hellyé vált Wargpin is, a maga kalandozók rótta utcáival,
semhogy még Biztosrévbe kívánkozzék, ebbe az újonnan épülő darázsfészekbe,
ahol rajzanak Erdauin vándorai, s mind csak arra les, hogy fullánkját valaki
másba döfhesse.
- Kiváltképp sötét gnómokba - motyogta Uthíni és szorosabbra fogta
magán a köpenyt.
Odakint, a karaván elején öblöset kiáltott a troll, és pár pillanatra
rá megmozdult a gnómot szállító szekér is, hogy legyűrje azt az utolsó
egy napot, mi a Csatorna partjától még elválasztotta. Uthíni felkészült
az unalmas döcögésre, és magába mélyedt, hogy mint az utóbbi napokban annyiszor,
újragondolja a Nodonrod baráti körtől kapott feladatát.
Arra ébredt, hogy két emberporonty veszekedik a csomagok közt. Bizonyosan
elaludt, mert azt sem vette észre, mikor váltott a szekér futása. Az út
simább lett, elmaradoztak a kátyúk és a buckák okozta döccenések. Mikor
kipillantott a ponyva alól hátrafelé, a nyugati égboltot már vörösbe takarózva
lelte. Eszerint átaludta az egész nappalt és arra sem riadt fel, hogy délebédkor
megpihent a karaván. Uthíni előrenézett és magában áldotta a jószerencséjét.
Túl a legelső, spagulár vontatta szekéren, hatalmas erdei irtás bontakozott
ki az út két oldalán.
Először óriás, kidöntött fák mellett haladtak el, majd ahogy a karaván
tovább kígyózott Biztosrév felé, feltűntek az első, amolyan ideiglenesen
felhúzott kalyibák is. Itt szálltak meg azok a kalandozók, akik izmaik
erejét nappal a vadon ellen fordították, hogy teret adjanak a később épülő
házaknak. A sötét gnóm önkéntelenül is a szekér mélyére kucorodott, mikor
az esti pihenéshez készülődő munkások némelyike megállt az út szélén, és
összehúzott szemmel vizslatta az újonnan jötteket.
Amint egyre beljebb haladtak a gyorsan terjeszkedő városban, úgy tűntek
fel a kész házak, épületek is. Néhol ugyan állványok borították a falakat,
és volt ahol a tetőfedőkre még fedetlen fövegek vártak, ám ahogy egyre
újabb mesterek érkeztek Biztosrévbe, úgy gyorsult, haladt a munka is. Sokféle
stílus, ízlés keveredett itt, mint ahogy az építők is sokféle nép gyermekei
voltak. A telepesek, akik Libertant, Huertolt vagy Wargpint hagyták maguk
mögött, leginkább a helytartói városok szemrevalóbb házait utánozták, míg
a túlélő kalandozók felperzselt emlékeikből merítettek az épületek formájához.
De ez a tarka sokféleség nyugodtan megfért egymás mellett a főutcán és
az onnan nyíló kis mellékutcákon. Míg az egyik kertet hatalmas sziklák
díszítették, jelezve hogy tulajdonosa a troll menhírek hagyományának híve,
addig szomszédjában egy kobudera emelt házat, előterében apró fákkal és
miniatűr sziklakerttel.
Biztosrév
belső kerületében azonban Uthíni szeme tévedhetetlenül fedezte fel azokat
a nyomokat, melyek egy ősibb, mélyebb rétegről árulkodtak a város alatt.
Az itteni házak mindegyikét valami robosztus kőalapzatra húzták fel, mely
láthatóan régebbi volt a kalandozók keze munkájánál. Sok épületnek a fala,
kapuja viselte az elődök nyomát, ahogy lakhelyeik maradványát egy-egy házba
beolvasztották. Bár az újkori mesterek megtettek mindent, hogy a romokat
a maguk ízléséhez formálják, a régi díszek, reliefek rendre visszaköszöntek,
néha a legváratlanabb helyekről. A kőművesek az egyik lépcsőbe egy torz
vízköpőt építettek be, amott pedig négy, ősi rúnákkal telerótt kockakövet
ágyaztak a falba támaszték gyanánt. Bármerre is nézett a sötét gnóm, a
múlt szilánkjai hevertek a város testében, mindenütt.
Nem halogathatta tovább, most kellett elhagynia útitársait, ha a megérkezésnél
nem akart kellemetlenségek elé nézni. A városra rátelepedő, esti szürkület
megkönnyítette a dolgát, hogy a szekér hátulján kimászva gyorsan eltűnjön
egy oldalsó sikátorban. Pár lépést szaladt a szűk utcában, majd egy még
beépítetlen teleknél megtorpant. Hátát a falnak vetette, és tekintetét
a házak tetején túlra irányította.
Úgy volt, ahogy a titokzatos főgnóm mondta. A lenyugvó nap fénye rőtes
árnyalatba vonta alakját, ahogy csonkán, mégis masszívan magasodott a város
fölé. Évezredek óta emésztették a vadon liánjai. Repedéseiben gyomok hada
lelt menedéket, ám most váratlanul lehántották zöld álcáját és csupaszon
mutatta egykor daliás idomait. Nem szedték ízekre, mint a romok legtöbbjét,
ámbár - mint azt dyrac Kragoru megjegyezte - fogalmuk sem volt róla, mi
célt is szolgálhatott az óidőkben a piramis, és rajta a karcsú torony.
Ahogy az est beálltával a sötétség rátelepedett a városra, Uthíni
kétszer is körbejárta a piramist, hogy bejáratot találjon rajta. Választhatta
volna persze a lépcsősort is, mely egyenest vezetett a tetőn álló torony
maradványaihoz, ám mielőtt nekiindult volna, egy öt-hat főből álló, élénken
vitatkozó kalandozócsoport vágott neki a több ezer grádics megmászásának.
A gnóm beleolvadt a lépcsősor hosszan elnyúló árnyékába, így azok nem vehették
észre.
- Nem támogatom...
- A címernek hangsúlyoznia kell Alanortól való függetlenségünket!
- ...miért nem a pajzs, két oldalán vércápákkal...
- ...a vörös, kék sávozás ellentmond a Namír hagyományoknak...
A Városi Tanács, döbbent rá a sötét gnóm. Hol is üthettek volna tanyát,
ha nem Biztosrév legmagasabb épületében. Miután elsorjáztak fölfelé, nekiállt
felderíteni az alapzatot és környékét. A falakat régi vésetek, egykor nagyszerű
domborművek díszítették, mostanra azonban már keveset hagytak belőlük az
évezredek. Uthíni gyanította, hogy kalandozók tucatjai tapogatták át hozzá
hasonlóan a köveket és távoztak üres kézzel.
A magasba törő lépcsősor alján, azzal szemben egy sima, kerek kőlap
állt kicsiny sziklaalapzaton. Ehhez támaszkodott háttal a sötét gnóm, miközben
az előtte tornyosuló piramist vizsgálgatta. Odafönt, a csonka torony falainál
fáklyák fénye táncolt, világított a sötétben, ahogy a Városi Tanács tagjai
valami végeérhetetlen vitába bonyolódtak. Ha elrejtettek itt valamit az
ősök, akkor hozzá is lehet férni, gondolta Uthíni. De vajon mi módon?
- Nem hiszek a szememnek! Egy sötét gnóm!
A megdöbbent kiáltás az ovális kőlap túloldaláról érkezett és Uthíni
riadtan perdült meg hallatán. Egy megtermett, tatuködmönös ember állt ott,
két kézzel a kőnek támaszkodva, mintha az csak egy kocsmai asztal lenne.
A sötét gnóm felnyögött. Mégse tudta megúszni!
- Hát már ide is eljutott a mocskos fajtátok - köpködte a szavakat
a kalandozó, miközben egy rövid kardot húzott elő az övéből. Lassan, szemét
le nem véve a másikról, elkezdte megkerülni a kőlapot.
Uthíni két lépést hátrált, hogy teret nyerjen, és gyors mozdulatokkal
meglazította a derekán lógó kavaduiszák száját. Mutatóujját a méregbe mártotta,
majd ahogy kihúzta egyszerű ábrát rajzolt vele a levegőbe, amit még egy
sietve elsuttogott mondattal toldott meg. Halványan derengő ködpamacs jelent
meg a sötét gnóm kézfeje körül, de gyorsan hízott, s mire a kalandozó felé
lendítette karját, már egy haragosan gomolygó, zöldesen foszforeszkáló
méregfelhővé nőtte ki magát. A férfinak csak egy riadt hörrenésre futotta,
mielőtt beborította volna a gyilkos pára. Öklendezve támaszkodott meg a
kőlapban, szemét elborította a könny.
- Megöllek - vicsorgott Uthínire, ahogy egy szemvillanással később
a varázslatot összetartó mana felszívódott az anyagi világban, és a méregfelhő
eloszlott.
A kalandozó esztelen haraggal vetette rá magát, és a sötét gnómnak
csak annyi ideje maradt, hogy jobb kezével kirántsa övéből a végszükségre
tartogatott csontkését. A következő pillanatban kegyetlen fájdalom borította
el a bal oldalát és arasznyi közelről látta a férfi képét, amint arcába
vigyorog. Vér. Éltető vér áztatta el köpenyét, ahogy a kalandozó visszahúzta
a rövid kardot.
Vörös láng lobbant Uthíni szemében. Nem adhatja fel itt a siker kapujában,
célja van, amiért küzdenie kell, harcolnia. Magiszterré válni Biztosrévben!
Előreszúrt a csontkéssel és a fájdalmas kiáltásból tudta, a fegyver húsba
mart. A kalandozó hátratántorodott egészen a kőlapig, pillanatnyi lélegzethez
juttatva így a sötét gnómot. Uthíni most áldotta igazán, hogy a nappalt
alvással töltötte, mikor a következő varázslathoz szükséges szavak úgy
kattantak be elméjébe, akár egy olajozott zár rugói. Nyomorult erőfeszítéssel
emelte sérült bal karját, és rótták ujjai a férfi alakja felé a szükséges
rúnákat.
A kalandozó ellökni készült magát a kőlaptól, mikor felfényleni látta
a gnóm vérmaszatos ujjait. Arcára rémület ült ki, de többre már nem maradt
ideje, mert a villámcsapás kegyetlen erővel dobta hátra testét. A varázslat
ereje felrepítette az ovális kőlapra és ott feküdt élettelenül, égnek meredő,
görcsbe rándult kezekkel. Csúf látvány. Uthíni odasántikált hozzá, amint
a testen végigfutó, utolsó villám-nyüvek is elenyésztek.
Amit azonban az ovális kőlapon megpillantott, arra nem volt, nem is
lehetett felkészülve. A kalandozó teste valamiképp beolvadni látszott a
kőbe. Mintha a lap magába szívta volna a húst, a csontot és az egykor élő
szöveteket. Először csak lassan süppedt be a comb, a hát és a koponya,
aztán akárha egy régi ízre lelt volna rá a szikla, felgyorsult a folyamat.
Uthíni tehetetlenül nézte, ahogy volt ellenfelének arca, majd égbe markoló
tenyere is eltűnik, feloldódik a szürke lapban. Nem maradt más utána, csak
a rövid kard, egy ezüstlánc, és két aranypénz.
A sötét gnóm pár lépést hátrált az ovális kőlaptól. Most már értette,
mi célt is szolgált ez a kis emelvény itt a piramisra vezető lépcsősor
előtt. Áldozati oltár volt, nem egyéb. De kinek? Kinek szentelték vajon
az óidőkben? Ki volt az, aki eonok hosszú során át várt hiába és most mohó
vággyal vetette magát a friss vérre? Sejtette, nem kell sokáig várakoznia,
hogy kérdéseire választ kapjon.
Az oltár kőlapja lassan, hangtalanul félrecsusszant. Uthíni felkészült
a gyomorkavaró látványra, hogy alatta megpillantja majd a holt kalandozó
tetemét, ám helyette csak egy mélybe vezető, halvány, lilás fényben derengő
lépcsősor tűnt elő. Vissza-, felnézett a piramisra vezető ezernyi grádicsra,
majd le az újonnan feltárulkozott mélységbe. Akárha folytatása lenne -
a magasból a föld alá.
Puha léptek nesze hallatszott a mélyből, és egy apró lény iramodott
ki a sötét gnóm elé. Leült a legfelső lépcsőfokra, hagyta hogy a másik
elgyönyörködjön éjfekete bundájában, majd fejét felvetette és Uthíni szemébe
nézett. Fehér mellénykéjén lefelé forduló, félhold alakban kikopott a bunda
és ez a jel ismétlődött homlokán is, egy piciny arany ékszeren.
- Gyere! Ne félj! - ezt mondta pillantása.
Sötét sikátorok, dohos pincék lakója, kire áldást hoz, kire átkot.
Uthíni az előbbiben reménykedett, mikor megindult lefelé a lépcsőkön a
macska nyomában. Amint feje az oltár kőlapja alá merült, csosszanó, nyálkásan
cuppanó hangok ütötték meg a fülét. Mintha valami hatalmas, nedvedző test
mozogna odalent. Vagy csak a képzelete űz tréfát vele?
Bárki is legyen, a sötét gnómnak nem volt kétsége afelől, hogy meg
fognak egyezni Biztosrév Magiszterének dolgában. És talán egyebekben is...
Írta: Fortamin (#2977) A novella az Alanori Krónikában jelent meg.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 20 szavazat alapján 7.5)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Szállj velem! (Túlélők Földje novella). Létrehozás: 2003. október 7. 09:09:03 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 | Nyomtatási forma |
|