Szállj velem! (Túlélők Földje novella)Az alakváltó letaszította ugyan magáról az orkot, de a másik test bűze
még sokáig facsarta az orrát a sötétben. Gyűlölni nem gyűlölte, de szeretni
- úgy érezte - sosem fogja tudni ezeket a lényeket. Soha - vagy legalábbis
még jó ideig nem.
- Már hatodik hónapja! - nyilallt belé hirtelen a gondolat, és ettől
fájdalmasan megrándult az arca. Persze, ez csak megközelítőleg volt igaz,
mert ahogy utánaszámolt, a kicsi sárga korong nem pontosan holdhónaponként
került egyállásba a nagy vörössel. A hónapok itt megrövidültek, csakúgy
mint sok más dolog. Például az élet.
Már hat hónapja... Hogy is volt? Baarg... igen, a törött agyarú Baarg,
akit négy nappal ezelőtt zúzott össze egy légelementál, ő vette észre a
szörnyet. Odarohant Angelóhoz és belecsimpaszkodott a tatuködmönébe...
- Wyden! Wyden, szólj rá kérlek! Sheranra mondom, soha nem fogok elkészülni
ezzel a főtengellyel! - A gnóm hiábavalóan igyekezett lerázni magáról az
orkot. A lény vinnyogva kapaszkodott a tatuködmönbe, és teljes súlyával
húzta el a szerkezettől.
- Baarg!
A hang ostorként csattant a hátuk mögött, és az ork riadtan eresztette
el a gnómot. Lesunyított a földre, kicsi és mocskos füleit hátralapította,
míg bőrszárnyával védekezően takarta be magát. Angelo megfordult, és hálásan
intett a pár lépéssel hátrébb álló alakváltó felé.
- Csodállak Wyden, hogy vagy képes különbséget tenni ezek között a
nyomorultak között.
- Ennek törött az agyara - mosolyodott el az alakváltó. - Van egy
dagadt, annak valószínűleg a grákó denevérek rágták meg a szárnyát, Hurg
a neve. A nyamvadt, amelyik húzza a bal lábát, Moff. Kettőnek törött a
karja, egy nőstény pedig napokon belül szülni fog. Ha jobban megnézed őket,
Angelo, nem olyan egyformák ezek az orkok.
Valójában csak az egyszerűség kedvéért nevezték el őket orkoknak.
Bőrük szürke volt és csupasz, szemük savószín. Hátukon tollak nélküli denevérszárnyakat
viseltek, melyeknek két-három csapásával könnyedén magasba emelhették vézna
testüket. Leginkább csak makogtak és nyüszögtek, ha pedig idegesek vagy
riadtak voltak, szűköltek akár a bolhakutyák. Olyanok is voltak, mint a
zsákmány után kutató ebek. Ennek a világnak a dögevői.
A Baarg nevű lassan felguggolt, és panaszos nyüszítésbe kezdett a
gnóm mögött. Angelo újra elfordult a szerkezettől és kétségbeesve nézett
hol az alakváltóra, hol az orkra.
- Wyden, mi a nyavaját akarhat? Te mégiscsak jobban megérted őket.
Az alakváltó odasétált a lényhez, melléguggolt, és megfogta annak
karmos mancsát. A másik mintha csak erre várt volna, felugrott, néhány
méternyit futott, majd tüntetően rábámult. Két lépést tétován ellépett,
majd kettőt vissza.
- Azt hiszem hív minket - sóhajtott Wyden. - Gyere Angelo, mert különben
soha nem fog békét hagyni nekünk.
A gnóm fújt egyet, és elindult Baarg felé, aki vigyorogva továbbrohant,
fel a sziklás domboldalra. Félúton megtorpant és visszanézett, követik-e.
Követték, bár nem nagy lelkesedéssel.
- Te, Wyden, ha nem tudom megcsinálni a főtengelyt, itt fogunk ragadni
örökre. Te még csak elboldogulsz valahogy, de nekem olyan lesz ez a sziget,
mint egy börtön. Én nem tudok repülni.
- Nem mondhatnád el innen a varázslatot? - ráncolta össze a homlokát
az alakváltó.
- Megtehetném, de jó eséllyel vagy harminc métert zuhannánk Erdauinra.
Ott neked sem működik a repülés tudományod. Nyakadat szegnéd velem együtt.
Komótosan kaptatva értek fel a sziklás magaslatra, ahol Baarg már
izgatottan topogott. Karmos mancsával többször is lefelé mutatott, miközben
makogott hozzá valami érthetetlent. Óvatosan lepillantottak.
Kétszáz méterrel alattuk egy másik sziklaszigeten fekete sárkány ült
békésen. Fejét félrebillentve, hatalmas, zöld szemével kíváncsian fürkészett
fölfelé.
Felegyenesedett.
Tarkóját azonmód beverte a barlang tetejébe, és ahogy ettől elvesztette
az egyensúlyát, lábával rálépett egy vézna testre. Az ork felvinnyogott
álmában, és fázósan közelebb húzódott fajtársaihoz. Az alakváltó óvatosan
átlépett egy szuszogva alvót, és kikerült még két másikat, mielőtt elérte
volna a barlang száját. Az őr hunyorgott, és álmosan kaffantott felé, amit
ő is hasonlóan viszonzott.
Odakint a nagy vörös korong már alacsonyan állt, de a kicsi sárga
még nem bújt elő. Ghallán ez volt a pirkadat ideje. Itt - ki tudja? Nyújtózott
egyet, és elgyönyörködött a látványban.
Végtelen tér, végtelen levegőbirodalom. Mérföldek? A távolságot képtelenség
volt felbecsülni bármelyik irányba is. Elszórva sziklaszigetek, akár feldobott
s örökre lebegő kődarabok. Szigetek, melyek között a láb számára járhatatlan
szakadékok ásítanak.
Balra felfelé nézett, egy békésen tovalebegő evaporőrcsoportra. A
levegő birkái. Hányan esnek majd áldozatul a később ébredő griffeknek,
főnixeknek és keselyűknek? A falkának is szüksége lesz vízre, jobban teszi,
ha megjegyzi merre is mentek.
Egyenlőre még nem zúgtak nehéz szárnycsapásoktól a szigetek közti
átjárók, de a falkával töltött hónapok már megtanították neki, hogy míg
az éjszaka a denevéreké és más vérivóké, addig a fényes korong eljövetele
már sárkányokat is magával hozhat. A többieké a maradék, amiért meg kell
küzdeni itt is, akár csak Erdauinon.
Vajon belevágott volna, ha tudja, itt köt ki? Nem, bizonyosan nem.
Nem erre a birodalomra vágyott...
Angelo félrenyelt, és a torkán akadt hús miatt alig lehetett érteni
beszédét:
- Ahhhaa... llaaha.. nor??
Wyden hátba vágta a gnómot. Erdauin csillagos ege alatt ücsörögtek,
egy békésen lobogó tábortűz mellett. Megosztották egymás között az elemózsiát,
mit ki-ki vacsorára tartogatott.
- Igen. Azt hiszed, nem találtam ki? Annyi esze bármelyik kalandozónak
van, hogy ha meglát egy repülő masinériát, rögtön sejtse, hogy azt a Csatorna
átszelésére építették. Mindenki oda vágyik... mindenki.
Az alakváltó tekintete elkalandozott valahová a messzeségbe, valahová
a tűzvész előtti időkbe. Akkor voltak más városok, más országok, népek,
barátok, társak. Emlékek már évek óta csupán, mint ahogy a vágyakat, célokat
is átformálta a világégés.
- Nos barátom - nyelt nagyot Angelo -, még egyszer köszönöm neked
a fémrudat, amivel kisegítettél szorult helyzetemből. A gnóm kutatóállomás
vagy mérföldekre van hátra, és ha itt hagytam volna a repkedőmet, gyanítom,
ork lelkek gyorsan quwargnyi darabkákra szedték volna azt szét. Tudod,
nem kívántam megosztani mással célomat, különösen a kalandozó néppel nem,
de be kell látnom, hogy egyedül képtelen leszek végrehajtására. Ezt a szerkezetet
nem a Csatorna meghódítására készítették szorgos kezek a kutatóállomáson.
Már csak azért sem, mivel a Birodalom határát védő energiafalat ezzel sem
lehetséges áthágni.
- Bizonyosan hallottál már a Dong fóliánsról, mely a múlt titkait
rejti, és a beavatottak számára sokat feltár az elfeledett tudományok közül.
Hogy a kutatóállomás gnómjai hogyan kerültek birtokába egy hiányos másolatának,
és az évek során hogyan szerezték meg a tudást ennek megfejtéséhez, ne
kérdezd. Hosszú és kalandos történet, de az eredmény megérte a küzdelmet.
Megismertünk egy helyet.
Wyden lebigyesztette a száját. Megismertek egy helyet? Ő naponta ismer
meg több százat: Libertant, Huertolt, a Szürke hegység bérceit. Nem is
százat de inkább ezret, a küldetések teljesítése során.
- Ez a hely azonban nem Ghallán van - folytatta a gnóm, látva a másik
csalódott arckifejezését. - Ez egy másik világ, egy velünk együtt létező
másik sík egy pontja. Egy elemi síké.
Erre már felkapta fejét az alakváltó. Ennek nagyon kalandszaga volt!
Az elemek... melyik is az alapvető négy? A tűz párja a víz, s van még a
föld, minek ellentéte...
- A levegő - suttogta. - Angelo, ti megleltétek a levegő elemi síkjának
egy pontját?
Angelo szemei elszántan csillogtak, ahogy bólintott.
- Szükségem van rád, Wyden. A síkok átlépéséhez varázslat kell, de
egyszerre képtelen vagyok a repkedőt is kézben tartani. Te alakváltó vagy,
ismerned kell a repülés érzését. Arra kérlek, gyere velem holnap a magasba.
Szállj velem! Szállj velem, Wyden!
És szállt. A falka még aludni fog a sárga korong felkeltéig, ezt már
megtanulta a hat hónap alatt, ő pedig azóta hozzászokott, hogy ébredéskor
megtornáztassa szárnyait. Levetette magát a mélybe a sziget pereméről.
Most már meg merte tenni, hogy zuhanás közben alakította át karjait szárnyakká
- sasszárnyakká. Két-három csapás, és a frissen kibújt tollak megtartották.
Lesiklott a sziget alá, gondosan távol maradva az üregektől és kisebb
barlangoktól, hiszen hiába volt távozóban az éjszaka, a denevérek és más
szárnyas vadászok még nem merültek el teljesen nappali szendergésükben.
Szemtanúja volt annak, mikor a falkából is elragadtak egy-egy óvatlant
néhanapján az alulról kirajzó vérszopók. Miattuk volt az is, hogy estére
búvóhelyet kellett keresnie az egész csapatnak, ami általában a szigetek
egyik szűk barlangja lett. Reggel aztán felkerekedtek, hogy zsákmányt kajtatva
egy másik barlangban érje őket az este. Ilyen örök vándorlással teltek
napjaik, de Wydent ez egyáltalán nem zavarta, mert számára nagyon is ismerős
volt ez a fajta életmód.
Volt úgy, hogy a barlangok értékes holmikat rejtettek. Aranyat, kristályokat,
néha megsárgult pergameneket varázslatos írásokkal. Ilyenkor majd megszakadt
az alakváltó szíve, hogy nem viheti ezeket magával, de be kellett látnia,
csak akadályoznák a vándorlásban. Megesett azonban gyakorta, hogy a sötétség
mélyére már más lakó költözött be, és egy-egy fenyegető morranására az
egész falka hanyat-homlok menekült el a szigetről. Az uralkodók más lények
voltak ezen a világon, mint Ghallán, és Wyden néha annak is örült, hogy
a szárnyas ork nép között megállja a helyét.
- Egy sárkány - suttogta megdöbbenve Angelo. - Még sosem láttam sárkányt...
- Senki sem látott sárkányt, már évezredek óta - helyesbített Wyden.
- Jobb lesz, ha eltűnünk innen. Veszélyes is lehet.
Megragadta a gnóm karját, hogy visszahúzza a domb tetejéről, de Angelót
teljesen lenyűgözte a hatalmas lény. Nem hagyta magát elvonszolni.
- Szerintem ő sem látott még hozzánk hasonlót - mondta vontatottan.
- Lehet, hogy beszélhetnénk vele. Azt mesélik, hatalmas tudást halmoznak
fel, és rengeteg kincset gyűjtenek az évszázadok során. Nézd a bölcsességet
a szemében, Wyden...
- Te megőrültél. Ez is csak egy szörny, mint akármelyik másik, és
örömmel harapná át a torkodat a vér ízéért. Ráadásul egyetlen szárnycsapásával
agyonzúzhat, ha úgy tartja kedve.
Wyden erőteljesen megrántotta a gnómot, aki hirtelen egyensúlyát vesztve
hátrazuhant az alakváltóval együtt. Ahogy lebucskáztak pár métert a domboldalon,
Baarg is utánuk szaladt vigyorogva, mintha csak valami játék lenne készülőben.
Mikor megálltak, Angelo fájdalmasan tapogatta meg a halántékát.
- Fáj a fejem - mondta mélán.
- Bolond vagy, - korholta az alakváltó. - Nyíltan egy sárkány szemeközé
nézni legalább akkora ostobaság, mint egy szál kőkéssel nekiugrani. Nagyon
remélem, hogy...
Hogy mit is remélt nagyon, azt nem tudta befejezni, csak elkerekedett
szemmel nézett a gnóm mögé, fel a domb tetejére, ahol az előbb álltak.
Angelo is hátrapillantott kíváncsian, miközben kezével fájó halántékát
masszírozta. A domb teteje fölött ott lebegett a sárkány. Nem támadott,
csak méltóságteljesen lebegett, kihasználva valami alulról jövő áramlatot.
Hatalmas, zöld szemével továbbra is kíváncsian mustrálta a számára idegen
lényeket.
Baarg csak egy szemvillanásra látta, máris szárnyait szorosan összehúzva
iszkolt egy közeli barlang felé. Az alakváltó sem sokat gondolkodott, rohanvást
követte az orkot. Angelo lassan állt talpra, de aztán meg-megbotolva ő
is futásnak eredt a többiek után.
Wyden, félelmét legyőzve, nem menekült az ork nyomában a barlang mélyére,
hanem a bejáratnál megtorpant, hogy bevárja a gnómot. Összegörnyedt egy
kőtömb mögött és onnan leste, ahogy a másik botladozva távolodik a hatalmas
teremtménytől. Még tíz méter a barlangig, nyolc, hat... Ekkor lendült meg
a sárkány. Lesiklott a domb fölött, finoman követve annak ívét, és mint
valami sötét felleg, Angelo fölé tornyosult. Combnyi vastag karmait kitárta,
majd áldozata köré zárta, mire a gnóm eszelősen felsikoltott.
- Wyden! - sikoltott a gnóm a karmok börtönéből. - Segíts!
De a sárkány nem morzsolta össze, hanem csak fogolyként tartotta karmos
lábai közt. Az alakváltó iszonyodva figyelte, ahogy a mesebeli lény a magasba
emelkedik áldozatával. Látta még Angelót amint elernyed a szorításban,
mintha csak az eszméletlenségbe menekülne valami még rosszabb elől. Ahonnan
nézte, groteszk módon olyannak tűnt, mintha egy icipici gnóm két gigantikus,
fekete szárnyat növesztett volna, hogy megízlelje a repülés mámorát. Mikor
azonban hangfoszlányok ütötték meg fülét a távolodók felől, már rájött,
barátja egyáltalán nem alélt.
- Portoz al... ghaydah.... Rdauin...
- Ne tedd, szerencsétlen! - suttogta magában Wyden, ráébredve mire
is készül a másik. - Ne tedd!
Legvégül kiáltásként ért el hozzá két szó, ami - az alakváltó tudta
- megpecsételte mindannyiuk sorsát.
- Rdauin, port!
A gnóm és a sárkány képe hirtelen elfolyt, elmosódott, Wyden hiába
is pislogott utánuk. Eleinte még úszott egyfajta szín-maszat a helyükön,
de pillanatokkal később az is csak káprázatnak tűnt. Az alakváltó tenyerébe
temette arcát.
Két nap alatt elpusztulhatott volna, ha egyedül marad. Emlékezett rá,
hogy egy teljes délután csak kétségbeesve ült a repkedő mellett, és várta
Angelót. A szárnyas orkok körülrajzották, szaglászták, Baarg még ételt
is hozott neki. Valamiért elnyerte a tetszésüket, és maguk közé fogadták.
Azóta sokszor elgondolkozott, hogyan is kerülhettek át ezek a lények
a levegő síkjára - mert abban erősen kételkedett, hogy őshonosak lennének
itt. Mindenesetre még az ősidőkben történhetett, mert azóta erősen elkorcsosultak,
még ghallai mércével mérve is. Az orkok múltjáról azonban ki is tudna ma
már számot adni, és Wydennek sokkal hétköznapibb probléma kötötte le minden
figyelmét. Az életben maradás.
Megkerülte a sziklaszigetet, és most már visszafelé szárnyalt a barlanghoz.
A falka lassan ébredezni fog, jutott eszébe. Ásítozva szédelegnek elő majd
a lyukból, mint mikor először pillantotta meg őket...
- Rdauin... ghaydah... Portoz al... Port!
Angelo valamiért megnyomta a varázslat utolsó szavát, és Wyden, aki
a magasban csak arra koncentrált, hogy a repkedőt egyenesben tartsa Erdauin
felett, megdöbbenve vette észre, hogy a lenti táj körvonalai egyszerre
elmosódnak. Pedig a messziben már felfedezni vélte a Nagy Csatorna csillogó
vonalát.
Idáig mukkani sem mert, nehogy megzavarja a gnómot a síkokat váltó
varázslat kántálása közben, most azonban felordított. Az eleddig tiszta,
ghallai ég helyét egy ismeretlen, narancsos ragyogású boltozat foglalta
el. Közel s távol mérföldnyi nagy kőszigetek lebegtek a semmiben, meghazudtolva
az alakváltó minden eddigi tapasztalatát. Ijedten rántotta félre a repkedőt
irányító kart, mikor méterekkel előtte egy gromak nagyságú grákó-denevér
suhant el. A tegnap este sebtében megjavított tengelynek úgy látszik csak
ennyi kellett. Hangosat reccsent valami a két utas alatt, és a gép zuhanni
kezdett.
- Fel a kart! Fel! - kiáltott Angelo Wyden mögött.
- Csinálom - nyögte a másik, amint birokra kelt az instabillá vált
szerkezettel.
Alattuk rohamosan növekedett egy sziget, és a becsapódás szinte elkerülhetetlennek
látszott. A gnóm és az alakváltó egyszerre kezdett üvölteni, ahogy fogytak
a méterek. Talán agyon is zúzták volna magukat a köves talajon, ha nem
lett volna valami meleg légáramlat, ami óvatosan lelassította a gép esését
annyira, hogy végül siklórepülésben fogjanak talajt.
- Minden móleonok ősatyja... - fogott volna bele a gnóm egy éktelen
káromkodásba, ha Wyden meg nem szorítja a karját. Előttük egy barlangüreg
tátongott, ahonnét most kíváncsi arcok bukkantak elő egymás után.
- Orkok - suttogta kisvártatva Angelo. - De hogy kerülnek ide?
- A hátát nézd - pusmogott vissza az alakváltó, amint egy törött agyarú
ork teljesen kimerészkedett a lyukból.
- Ennek szárnya van! - ámult el a gnóm. - Akkor megcsináltuk! Megcsináltuk
az ugrást, Wyden!
Leszállt a barlang előtti üres területre, és fanyar mosollyal figyelte,
ahogy a falka tagjai álmosan előtámolyognak a lyukból. Pislogtak, majd
amint szemük hozzászokott a fényhez, kinyújtóztatták szárnyaikat. Egyet-kettőt
csaptak is vele, és ha két közeli szomszéd egymáshoz ért, tettetett haraggal
egymás felé kaffantottak.
Huszonkét ork, számolta össze Wyden, a falka. Hangosat füttyentett,
és a lények megmerevedtek egy pillanatra az éles hangtól. A következő pillanatban
azonban totyogva, futva megindultak az alakváltó felé, aki békésen tűrte,
hogy körbevegyék. Felemelte kezét a néma csendben, újból füttyentett, majd
levetette magát a mélybe, hogy a sasszárnyak néhány erőteljes csapása után
ismét felemelkedjen.
A falka kaffogva, vartyogva követte a vezért.
Írta: Fortamin (#2977) A novella az Alanori Krónikában jelent meg.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 19 szavazat alapján 7.5)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A legfontosabb lecke (Túlélők Földje novella). Létrehozás: 2003. október 6. 15:34:29 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 | Nyomtatási forma |
|