A legfontosabb lecke (Túlélők Földje novella)Doe hétéves volt, amikor először látott varázslót. Alouan ünnepe volt,
a gonoszkodó csínyek és durva tréfák napja, amikor bárki bármit megtehetett,
ami nem okozott fizikai kárt másoknak. A gyerekek persze élen jártak az
efféle játékban, élvezték a lehetőséget, hogy komolyabb következmények
nélkül bosszanthatják a felnőtteket. Doe éppen néhány vele egyívású kölyökkel
szaladgált a falu közös rétjén - kifogytak az ötletekből, így hát egymást
próbálták belekergetni a patakba -, amikor meglátta az öregembert. Nem
látszott rajta semmi különös, akár házaló is lehetett volna, aki faluról
falura vándorol abban reménykedve, hogy a világtól elvágott településeken
talán elkél az ő szegényes, rossz minőségű holmija is. A kisfiú figyelmét
mégis annyira megragadta a ráncoktól barázdált arc, a piszkosfehér, ritkás
kecskeszakáll, hogy észre se vette, amint egy társa mögé lopakodik, s meglöki,
egyenesen bele a vízbe. A patak nem volt se mély, se gyors sodrású, a meglepett
fiúcskának azonban éppen elég volt: köhögve fulladozott az alig méternyi
vízben. Pajtásai persze elszaladtak, amikor látták, hogy bajba kerülhetnek,
de szerencsére ott volt az idegen. A férfi belegázolt a vízbe, s kirángatta
az addigra elkékült arcú fiút, s mintha egész életében ezzel foglalkozott
volna, gyakorlott mozdulatokkal kinyomkodta belőle a vizet.
Mint kiderült, Sulbur többé-kevésbé valóban az a házaló volt, akinek Doe
nézte. Egész életét azzal töltötte, hogy Yaurrt járta, s ha nem is edényeket,
fésűket vagy asszonyi csecsebecséket árult, nem sokkal különbet vagy értékesebbet.
Sulbur áruja a látvány volt, az egyszeri - de azért minden faluban megismételhető
- csoda, az illúzió, s a tűz, amivel valóban tudott egy-két érdekes dolgot
művelni.
Doe és az öreg varázsló barátsága nem az életmentéssel kezdődött -
a fiú azt lényegtelennek tartotta -, hanem Sulbur első bemutatójával. Doe-t
elbűvölte a könnyedség, amivel Sulbur hol innen, hol onnan varázsolt elő
parányi lángnyelveket, melyek hol hidegek voltak, mint egy késpenge, hol
égetően forróak, valódi lángok. A mágus minden trükkjét bevetette azon
az estén: szivárványt rajzolt a sötét égboltra, röpködő fényecskékkel bolondította
közönségét, s végül egy röpke pillanatig elhitette, hogy ég az egész falu.
Az öreg tekintete újra meg újra visszatért Doe arcához. A fiú lelkesedése
felülmúlhatatlan volt, de nemcsak a látványnak szólt. Nem a csillagokat
elhalványító színes csíkokat figyelte, hanem Sulbur kezét; a miért és a
hogyan érdekelte, érteni próbálta a csodát.
Aznap este Doe türelmetlenül várta, hogy szülei elaludjanak. Kilopózott,
útja Sulburhoz vezetett, aki tudta, hogy jön, bár nem beszélték meg előre.
Doe-nak nem kellett kérnie, sem kérdeznie, Sulbur azonnal magyarázni kezdett.
A legegyszerűbb trükkökkel kezdte, amelyek még alig mennek túl a bűvészkedés
határain, s mire megvirradt, a gyerek maga is végre tudta hajtani őket.
Doe tudásszomja kielégíthetetlen volt, de Sulburnak mennie kellett.
Hiába maradt volna szíve szerint akár hosszú hónapokig is tehetséges tanítványával,
valamiből élnie kellett. Előadásai kevés pénzt hoztak a konyhára, s igazából
egyetlen falu sem fogadta volna be: az egyszerű parasztok csak addig kedvelik
az efféle léhűtő komédiásokat, amíg biztosak benne, hogy továbbmennek.
Sulbur azonban megígérte, hogy visszajön, s a kisfiúnak ettől a pillanattól
kezdve ez az ígéret jelentette az életet.
A sors azonban úgy hozta, hogy egy teljes év kellett ahhoz, hogy Sulbur
ismét eljusson Doe falujában. A fiú nem tett szemrehányást, de fanatikus
elszántsággal vetette bele magát a tanulásba, mintha csak tudta volna:
az újabb leckéig ismét egy évnek kell eltelnie. S mintha a falubeliek szemében
ez az idő is túl csekély lett volna, a harmadik, negyedik találkozásukkor
már rossz szemmel nézték a vézna öreg mágus és ifjú tanítványa különös
barátságát. Hiszen ami elviselhető, sőt szórakoztató volt évente egyszer
egy messziről jött ember előadásában, kinek másnapra hűlt helye, az veszélyesnek
és félelmetesnek tűnt, amint a mindennapok közelségében bukkant eléjük.
Mert Doe nem titkolta egyre növekvő tudását... Hogy is tehette volna, hiszen
gyerek volt még, s nem érthette még a felnőttek furcsa viszolygását az
ismeretlentől, a megmagyarázhatatlantól. Doe kitaszított lett tehát: az
apák megfosztották barátaitól, az anyák eltiltották lányaiktól. A fiú sorsa
a magány lett, amit évente egyszer-kétszer oldott csak fel Sulbur, akit
ellenérzésük dacára a falusiak mégis beengedtek maguk közé.
Így telt el tíz év. Doe jóképű, bár mindig komor férfivá érett: tizenhét
éves volt, akár házasodhatott is volna, ha akadt volna akár egyetlen leány
is, ki viszonozta volna vágyódó pillantását. Ám amit az idő Doe-n épített,
azt lerombolta Sulburon. A varázsló már járni is alig tudott, tagjait kínozta
a köszvény, elméjére időnként homályos fátyol borult. Bár újra Alouan napja
volt, aznap nem tartott előadást. Egyenest Doe szüleinek kunyhójához léptetett
fakó öszvérén, s reszelős hangján a fiú után kiáltott.
- Búcsúzni jöttem - szólt, mikor Doe már előtte állt.
- Hisz most jöttél csak...
A fiú hirtelen megértette: Sulbur nem csak tőle búcsúzik immár, hanem
az egész anyagi világtól. Könnyek peregtek végig az arcán - az az ember
készült elhagyni őt, aki valamennyire megértette nagyra törő álmait.
- Sosem találkoztam még senkivel, kinek agya ily gyorsan szívta volna
fel a tudást, sem olyannal ki tehetsége által oly nagyra hivatott... Ideális
tanítvány voltál, s szinte szégyellem, hogy amit én adni tudtam, csupán
töredéke vagy inkább törmeléke, morzsája annak, amire te képes volnál.
Én meghalok fiam, s talán jobb is így. Neked nálamnál jobb mesterre van
szükséged. S ki tudja, ha tovább élnék még, lenne-e erőm ahhoz, hogy elengedjelek:
repülj szabadon, a felhők fölé, mint a sas, hová én, gyenge szárnyú bagoly
sosem bírnálak követni...
Sulbur megfordította az öszvérét, s köszönés nélkül indult a falu
széle felé. Az utolsó házak között járt már, amikor hátrafordult a nyeregben,
s korához, erejéhez képest mérten meglepően hangosan visszakiáltott:
- Eredj Alanorba, fiam!
Szavai sokszor visszahangzottak Doe fejében, különösen álmatlan éjszakáin,
mikor kopott szalmazsákján feküdt, éberen figyelve az égen hunyorgó csillagokat.
Egy ilyen éjszakán döntött, s rögtön véghez is vitte elhatározását.
Összepakolta szegényes holmiját, s útnak indult a Yaurr királyság fővárosa
felé.
Alanor, de már az elővárosai is ámulatot keltettek Doe-ban. Nem is
csoda, hisz ki örökösen düledező falú putrik között élt, nehezen tudja
elképzelni, hogy épülhetnek magas, erős kőfalak is, kecses vonalú tornyok,
s széles kapuk, melyek fölött a köveket látszólag semmi sem tartja.
Doe
azonban hamar túltette magát a meglepődésen. Megérkezése másnapján már
a varázslómestereket kereste, s nem is került nagy fáradságába, hogy a
királyi palota szomszédságában, egy karcsú fehér toronyban rájuk találjon.
Háromszor verte oda a kopogtatóként szolgáló rézoroszlánt a hatalmas tölgyfakapuhoz,
s alig telt bele három perc, mire megjött a válasz: a kapu halkan csikorogva
kinyílt.
Egy magas, fehér köpenybe burkolozó férfi állt előtte, ki kámzsáját
mélyen az arcába húzta. Hogy férfi, csak erős, mély hangjából találta ki
Doe.
- Mit kívánsz tőlünk, ifjú?
- Tanulni szeretnék. Sulbur oktatott ez idáig a mágia alapjaira, s
ő tanácsolta, hogy jöjjek Alanorba, mert ő már nem tud többet adni nekem.
- Sulbur? - A férfi úgy ízlelgette a szót, mint valami bizonytalan
származású ételt. - Nem ismerjük, nem tartozik rendünk tagjai közé. Nyilván
kontár volt, ki piacokon bűvészmutatványokká silányította nemes tudományunkat.
Nem érdekünk, hogy magunk közé véve inasát eláruljuk neki titkainkat, hogy
aztán kiárusíthassa azokat. Távozz, ifjú!
- Nem voltam inasa, csupán egy parasztfiú, kiben tehetséget látott...
Nem próbálnátok mégis ki? Lehet, hogy hasznotokra lehetnék!
A mágus beljebb intette a fiút, aki mögött döngve bezárult a kapu.
Doe egy könnyű kéz érintését érezte a fején, majd halk mormolást hallott,
melynek egyetlen szavát sem értette. Ahogy azt sem, miért kapja el a varázslómester
oly hirtelen a kezét, mintha tűz égette volna meg. Percnyi nehéz csönd
után szólalt csak meg a mágus:
- Azt mondtad, parasztfiú vagy. Tudsz írni és olvasni?
- Nem, uram. Nem volt lehetőségem...
- Sajnálom. Írástudatlan ember nem kerülhet be tanítványaink közé.
Távozz, kérlek!
A kapu újra kinyílt, s Doe - maga se tudta hogyan - egyszer csak újra
odakinn volt az utcán. A mágustorony ott állt előtte büszkén, meghódíthatatlanul.
Doe-t azonban nem olyan fából faragták, aki egyhamar lemondana álmairól.
Munkát keresett Alanorban, s mert szorgalmas volt, kitartó és elég erős,
talált is. A Hatlábú Tehénhez címzett kocsmában lett szolgáló, s afféle
kidobólegény. Mohón figyelte a vendégeket, s alig telt egy hónapba, hogy
ráakadjon az emberére. Tyronel egy részeges írnok volt, aki valaha a királynak
dolgozott, de a boroskancsók iránt érzett túlzott szenvedélye, s az ebből
fakadó megbízhatatlansága miatt elbocsátották. Egyik napról a másikra élt,
sosem lehetett biztos benne, meglesz-e az aznapi betevője vagy - s ez még
fájdalmasabban érintette - itókája. Így hát könnyen, sőt szinte lelkesen
beleegyezett a Doe kínálta alkuba: tanítsa meg az ifjút a betűvetés tudományára,
s az cserébe ellátja enni- és innivalóval. Ám bárhogy is igyekezett Doe,
munkája mellett csaknem egy évbe telt, mire tökéletesen tudott írni és
olvasni. Akkor aztán semmi sem tarthatta vissza, hogy újra szerencsét próbáljon:
ismét ott állt az oroszlános kapu előtt, s bebocsáttatását kérte. Doe nem
tudta megállapítani, ugyanaz a férfi fogadta-e, mint egy évvel ezelőtt,
hisz arcát nem látta, hangjára nem emlékezett. A varázslómester mindenesetre
újra megkérdezte:
- Tudsz írni és olvasni?
- Tudok uram, az elmúlt egy évet arra használtam...
A varázsló egy intéssel elhallgattatta. Kissé oldalra fordult, nem
tett, nem mondott semmit. Doe rosszat sejtett: újabb feltételt szabnak
neki vagy...
- Hány éves vagy?
- Tizennyolc múltam alig három héttel.
Doe megesküdött volna rá, hogy egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el
a mágus ajkát, de nem értette, miért, míg az meg nem szólalt:
- Tizennyolc felett nem veszünk fel tanítványt. Túlságosan megvetemedett
már ilyenkor az elme, nehezen fogadja be a mágia tudományát, s nem is oly
sikerrel, mint a serdületlen gyermekeké. Távozz hát, és éld a közönséges
emberek nyugodt életét, ne kívánd a mi zaklatott, lemondásokkal teli sorsunkat.
Mielőtt Doe bármit válaszolhatott volna, ismét kívül találta magát
a kapun, immár teljesen megfosztva a reménytől. Visszatért a fogadóba,
s összeszorított ajkakkal, hideg szívvel végezte munkáját, amiről azt hitte,
most már ezt csinálja egész életében.
Ám egy szép tavaszi napon kürtös járta be Alanor utcáit. Minden forgalmasabb
téren megállt, s kihirdette a király felhívását.
- VI. Borax, a mi fenséges és kegyelmes Urunk elhatározta, hogy megerősítteti
Xantrox városát. Új helytartói palotát építtet, melyhez kőműveseket keres.
Katonákra is szükség van, mivel Urunk szükségesnek tartja a város katonai
megerősítését is...
Doe elgondolkodott. Bár nem értett a kőművesmesterséghez, és nem fűlt
a foga a katonáskodáshoz, mégis... Erdauin egy olyan lehetőség volt, hogy
szinte szégyellte, hogy nem jutott eszébe hamarabb. Hisz a Hatlábú Tehénben
számtalanszor hallotta az alig hihető meséket az ott garázdálkodó szörnyetegekről,
s az őket legyőző, félelmet nem ismerő kalandozókról - kik között szép
számmal akad varázsló is. Erdauinon nincs akkora rend és szervezettség,
mint Yaurrban, ott az embereknek senki sem mondja meg, miként cselekedjen,
s egy független mágus, akinek nem szab törvényt a varázslószervezet, talán
tanítványául fogadja...
Doe tehát az elsők között volt, ki jelentkezett a munkára, méghozzá
kőművességedként, hiszen nem akarta vállalni a katonalét szigorú kötöttségeit.
Nem zavarta a pallérságban való tudatlansága: bízott eszében, s dolgos
két kezében.
Egy hét sem kellett, hogy összeszedjenek annyi kalandvágyó, pénzéhes
embert, amennyire Borax királynak szüksége volt odaát, Xantroxban. Doe
akkor látta életében először a királyi palotát, amikor a teleportáló szobába
vezették őket. Bár egy hátsó, a személyzet számára rendszeresített bejáraton
engedték be őket, mégis látott annyit a palota belsejéből, hogy az teljesen
lenyűgözze. Annyira elkápráztatta a sosem látott szépség, hogy szinte észre
se vette, hogyan került át a másik világba.
Mert Erdauin egy másik világ volt, s ennek felismeréséhez Doe-nak
elég volt egyetlen pillantás is. Mert nyilván ennek a földnek is megvoltak
a maguk törvényei, ha nem is kőbe vésettek, vagy pergamenre írottak, mint
Yaurrban. Csakhogy ezeknek a szabályoknak a többségét nem hirdették ki,
s nem örökítették ismeretüket apák gyermekeikre - mindenki a maga kárán
tanulta meg őket, s köztük a legfőbbet is: a mindenáron való túlélést.
Doe mindennap hajnaltól napszálltáig adogatta a követ a kőművesek
keze alá, s bár tisztéhez az illett volna, hogy ellesse a mesterek tudását,
ő egy fikarcnyit sem törődött vele. Ő, aki úgy szomjazta a tudást, amikor
a mágiáról volt szó, megelégedett azzal, hogy annyi gyakorlatra szert tegyen,
ami megóvta az elbocsátástól.
Esténként sem tartott a többiekkel, még véletlenül sem abba a fogadóba
tért be, ahol társai megszálltak, s ahová rajtuk, a király emberein kívül
senki sem tette be a lábát. Nem, ő a kalandozók kocsmáit járta. Sehol sem
kért egy pohárnyi sörnél többet, s gyakran még azt is otthagyta az asztalon.
Figyelte Erdauin igazi lakóit, a kalandozókat, várt, keresett, sokáig úgy
látszott mindhiába. Vagy a varázslók voltak ritkák ehelyt, vagy az ő szeme
nem volt elég gyakorlott, hogy felfedezze őket.
Aztán egy forró éjszakán, midőn a Féllábú Törpében itta a sörét -
ezúttal nemcsak álcából, hanem mert kiszívta erejét a meleg - belépett
a kocsmába Zaroul. Persze abban a pillanatban Doe-nak fogalma sem volt
a férfi nevéről, ahogy arról sem, kicsoda. De a villanásnyi csöndet, amely
beléptét követte, már érzékelte, s ez felkeltette a figyelmét. Szemügyre
vette a férfit, s szokatlanul pompázatos öltözékéből - ékkövekkel kirakott
csat csizmája oldalán, bársonyzeke, súlyosnak tűnő nyakláncok, bőrből készült,
mégis meglepően könnyű köpeny - ítélve inkább kereskedőnek vélte, semmint
kalandozónak. Azonban nem állta meg, hogy ne kérdezzen róla a kocsmárostól.
- Ő Zaroul, a Xantrox környékén ő a leghatalmasabb varázsló - hangzott
a törpe válasza. - Azt mondják, könnyedén legyőzhetné a Borax által ideküldött
mágust is. Csak azért nem teszi, mert méltatlannak érzi a posztját magához.
Doe legszívesebben megkérdezte volna, vállal-e Zaroul tanítványokat,
de elfojtotta kíváncsiságát. Bármilyen segítőkész is a kocsmáros, az ő
dolga elintézni a dolgot.
Zaroul hamar távozott a Féllábú Törpéből. Mintha csak meg akarta volna
mutatni magát, mintha csak azt a félelemmel vegyes tiszteletet akarta volna
érezni, élvezni, mit megjelenése keltett.
Doe csak egy pillanatig habozott, mielőtt követte volna, ám ez elég
volt ahhoz, hogy Zaroul eltűnjön előle. Tétován tett néhány lépést erre,
néhányat arra, majd megállt. Átkozta magát lassúságáért, határozatlanságáért,
mely ismét megfosztotta a lehetőségtől, majd legyintett. Visszaindult a
Féllábú Törpébe, hogy ezúttal valóban leigya magát, amikor egy hang megállította.
- Engem keresel, ifjú?
A
hang gazdája kilépett a homályból a fénybe, s Doe most először nézte meg
igazán Zaroul arcát.
Nem volt igazán jóképű, bár vonásai szabályosnak tűntek a gyenge megvilágításban.
Fekete haja lágy hullámokban borult a vállára - Doe megesküdött volna,
hogy bodorítatta. Állát rövid szakáll ékesítette, ajkait alig takarta a
gondosan nyírt bajusz. Mindez udvaroncra, vagy a nemesség felé kacsingató
kereskedőre vallott, de a szemei... A jéghideg szürke szemekből túl sok
határozottság sugárzott az előbbihez, s túl kevés alázat az utóbbihoz.
- Mit akarsz tőlem, fiú? Mert akarsz valamit, ezt már a pillantásod
elárulta odabenn - intett Zaroul a Féllábú Törpe felé.
Doe szólni akart, de kiszáradt a torka.
- Én, én csak... Tanulni akarok.
- Tőlem? Mit?
- Mi mást tanulhatnék egy varázslótól, mint a mágia tudományát?
Zaroul elmosolyodott, s ettől olyan lett az arca, mint egy sólyomé.
- Csak így egyszerűen mágiát? Hát lássuk, van-e benned szemernyi tehetség!
Zaroul ugyanezt tette, mint a mágus Alanorban: Doe fejére tette a
kezét, s összpontosított. Aztán épp oly hirtelen kapta el a kezét, mint
ő.
- Tanított téged valaki... előttem?
Doe már éppen kibökte volna Sulbur nevét, amikor megértette a kérdés
igazi jelentőségét: Zaroul elvállalta oktatását.
Bár igazán sokáig tartott, mire talált valakit, aki tanítványául fogadja,
a neheze csak eztán következett. Zaroul a végletekig kihasználta, szinte
aludni is alig hagyta. Afféle mindenes szolga lett körülötte, akinek egy
szava sem lehet, bármit is parancsol gazdája. A legalantasabb munkákat
végeztette vele, szobája felmosásától kezdve egészen az árnyékszék tisztításáig.
Doe azonban nem bánta. Igazság szerint rövid életének legboldogabb
időszakát élte meg Zaroul mellett. Mert a mágus beváltotta ígéretét: tanította
Doe-t. A mágia csodálatos, sokszínű világa egyszeriben feltárult előtte,
s ha Zaroul nem irányítja, talán el is tévedt volna benne. Mennyire más
volt volt egy rendszerezett elme pontos útmutatásai alapján bejárni ezt
a világot, megismerni mozdulatainak nemcsak következményeit, hanem okait
is, mint Sulburral trükköket tanulni. Most már értette, mit jelentett az
alanori varázsló lenéző megjegyzése: nem tartozik a rendbe. Sulbur valóban
egy piaci komédiás volt, alig több egy bűvésznél... Doe nem becsülte már
annyira az öreget, de változatlan hévvel szerette. Zaroult viszont csodálta,
mi több, istenítette.
Aztán persze eljött a pillanat, amikor csodálatának csúcsára ért,
amikor még azt hitte, hogy ő csak egy porszem Zaroulhoz képest, minthogy
tudása sem több tanítójáéhoz mérve. Ez a perc azonban elmúlt, s ahogy egyre
inkább értette a mágia működésének logikáját, csodálata éppen abban az
ütemben csökkent. Egy nap pedig felmerült benne a gondolat: talán túl is
szárnyalhatná mesterét, most, hogy ismeri titkait akár le is győzhetné...
Ez már nem a gyermek álma volt, hanem a felnőtt mágus pontos helyzetfelismerése.
Rá kellett döbbennie, hogy több tehetség rejlik benne, mint mesterében,
a mágia titokzatos erői neki hamarabb, könnyebben engedelmeskednek, mint
Zaroulnak. Ám Doe hallgatott, és nem csak azért, mert jóval tapasztaltabb
mesterének még mindig több esélye lett volna a harcban. Doe hűséges fajta
volt, sosem ártott volna annak, ki jót tett vele, ki megteremtette a lehetőséget,
hogy megvalósíthassa gyermeki ábrándjait. Inkább várt, hogy a tanítás bevégződjön,
hogy Zaroul elbocsássa, annak jeléül, hogy ő sem tud többet adni már neki.
Csikorgó fagyos tél volt, mikor - Doe legalábbis úgy hitte - ez a
nap eljött. Zaroul szakállát simogatva lépett be a labornak használt helyiségbe,
melynek üvegedényeit súrolta éppen tanítványa.
- Hagyd abba, Doe. Fontos beszédem van veled - szólt, s Doe szíve
nagyot dobbant.
- Több mint három éve találkoztunk először, ugye? Tengernyi együtt
töltött idő. Érezted valaha is, hogy megalázó számodra a munka, mellyel
megbíztalak?
- Dehogy, uram! Hisz annyi mindent adtál cserébe, hogy szinte számot
se tudok róla adni!
- Pedig minden leckét gondosan megtanultál. Az összes leckét, melybe
belesűrítettem tudásom legjavát.
- Hálásan köszönöm, uram...
Zaroul intett, hogy hallgasson.
- Ám van még valami, amit a végére tartogattam. Talán azért, mert
ez a legkeményebb lecke, s nem hiszem, hogy felfogtad volna korábban. Most
azonban eljött az idő, hogy átadjam neked ezt is.
Doe nem szólt, csak lelkes kíváncsisággal leste mesterét. Zaroul egy
sárga borostyánkövet vett elő, szórakozottan forgatta a kezében miközben
varázsolni kezdett. Doe nem volt meglepve, mikor érezte, hogy ő a célpontja,
hisz számtalanszor előfordult, hogy Zaroul előbb megmutatta, milyen elviselni,
csak aztán, hogyan kell véghezvinni egy varázslatot. Folyamatosan zsugorodott
egészen addig, míg akkora nem lett, mint egy nagyobbacska légy, aztán sötétsárga
burok került köré, mely félig-meddig elfedte a világot. A hangokat azonban
kitűnően hallotta, így mestere szavait is.
- Az utolsó, a legfontosabb lecke a hatalomról szól, Doe. Az egy,
de osztható hatalomról. Minél többen részesülnek belőle, annál kevesebb
jut egynek, s megértheted, hogy ezt senki sem akarja... Én sem. Abban a
pillanatban, amikor megérintettelek a Féllábú Törpe előtt, pontosan tudtam,
mekkora s miféle tehetség lakozik benned. Bár nehéz volt beismernem önmagam
előtt, de nyers erőd nagyobb volt az enyémnél. Nem hagyhattam, hogy ez
a tehetség ellenőrzésem nélkül bontakozzék ki, ez volt az egyetlen ok,
amiért tanításodat vállaltam. Persze meg is ölhettelek volna - a hang halkult,
Doe azt gondolta, Zaroul távolodik -, de az korántsem lett volna olyan
jó móka, s végül is három éven át jókora hasznot hajtottál nekem. Nyers
erődet lecsiszoltam, cizelláltam, míg olyan nem lett, mint az enyém, sőt
nagyobb. De megértheted, nem hagyhattam, hogy használd, nem engedhettem,
hogy a tanítvány mestere fölé nőjön, átvegye helyét, elrabolja hatalmát.
Mert a hatalom a lényeg, az igazi mágusok életének célja. Még ha némelyek
nem is vallják be, mint ahogy az alanori mágusok sem tették, szíve mélyén
mindegyiknek ott rejtőzik a vágy.
A borostyánkő, s benne a parányi emberalak, amely egykor Doe volt -
sőt még mindig az, hiszen rejtélyes módon a levegő eljutott hozzá - Zaroul
tenyerén pihent. A mágus megpróbálta kivenni tanítványa arcvonásait a vastag
gyantaréteg alatt, sikertelenül. Összezárta ujjait, s mellénye zsebébe
rejtette a követ.
- Szinte sajnálom - suttogta.
Doe évekig élt a megkövesedett gyanta közepén, hallotta - s miután
mestere fülönfüggőt csináltatott belőle, valamennyire látta is -, mi történik
a világban, de ő nem szólhatott senkihez. Rég lemondott már a szabadulásról,
amikor a csoda bekövetkezett, s ismét igazi emberként róhatta Erdauin poros
útjait.
Ám a leckét, azt a legutolsót, a legfontosabbat, többé nem feledte,
sokak kárára és szomorúságára.
Írta: Brian McAllister A novella az Alanori Krónikában jelent meg.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 25 szavazat alapján 8.0)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A harmadik kataklizma (Túlélők Földje novella). Létrehozás: 2003. október 6. 15:04:16 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08 | Nyomtatási forma |
|