A víznek árja (Túlélők Földje novella)
A libertani Barna Kökény nem az a kocsma volt, ahova akár a legrongyosabb kalandozó is betette volna a lábát. Két durván faragott asztal, és néhány, széknek kinevezett fatuskó a bejárat előtt adta tudtul az arra járóknak, hogy odabent gyógyírt találhatnak kiszáradt torkukra. Cégér nem hirdette, hogy ott bújik meg két házzal a városi vegyeskereskedés mögött, és szobával sem rendelkezett a fáradt utazók számára. Mégsem ez a puritán egyszerűség volt az oka, hogy minden vándor a Csupasz Sünmedvét részesítette előnyben a város túlfelén, hanem sokkal inkább az a tény, hogy a Barna Kökényt a városiak látogatták. Ide ült be a szomjas törpe kovács egy-egy fárasztó nap után. A városi adószedő itt hajtott fel egy kupicányi méregerős manyulafőzetet, mielőtt újabb kört készült tenni a házak között. Itt ünnepelte meg eljegyzését a molnár kisebbik leánya és az ifjú kőművessegéd, holdfordulókor pedig a városi őrség itta el rendszeresen kevéske zsoldját a benti asztaloknál. Akadtak persze olyanok, kik hihetetlen történetekre szomjazva a Csupasz Sünmedvében kortyolgatták az elmaradhatatlan galagonyabort, ám ezek legtöbbje fiatal, kalandvágytól megrészegült ficsúr volt, kikre Erdauin kalandozói joggal sütötték a szájtáti jelzőt.
Most a kocsma tetejét - csakúgy mint az összes többi házét - vörös, narancsos ragyogással folyta körbe a libertani naplemente, mintha a távolban még mindig tombolnának a tűzvész megveszekedett lángörvényei. Az utcán sétáló polgárok a falak elnyúló árnyékaiban szaporázták lépteik, hogy halaszthatatlan ügyeik minél előbb fedél alá kerülhessenek még az est beállta előtt.
A Barna Kökényben ücsörgő három férfi a koszos ablakon keresztül figyelte a kintiek iparkodását, előttük egy-egy pohár olcsó bor jelezte, hogy ők bevégezték már a mai napi teendőiket. Híg egy ital volt ez, nem is hasonlított a fogadókban mért mézédes galagonyaborhoz, és a kalandozók is csak csúfondárosan ubukkergetőnek hívták. A Csupasz Sünmedve vendégei dézsányit kaphattak volna belőle egy aranyért.
Egy aranyért - micsoda pénz! Az asztalnál ülők közül a legidősebb, aki ritkás szakállát simogatta, és néha hunyorított, mikor valami távoli célpontot fogott pillantása, havonta mondhatott magáénak tíz aranyat. Jobb oldali asztaltársa, Marek csupán hatot, amiből Zinát is el kellett tartani, meg kettejük három porontyát.
- No, bökd már ki, Goda! - noszogatta Marek a délután folyamán sokadszor harmadik társukat.
Goda, mindőjük közül a legfiatalabb, erre szégyenlősen lesütötte szemét:
- Öt arany.
- Hallottad ezt, Mozsej apó!? - kiáltott fel Marek tettetett felháborodással. - Kerek öt aranyat zsebelhetett be a mi kis barátunk élete első fizetségeként! Mondtam én, hogy a helytartó megfizeti az ajtónállókat. Tudod-e te lurkó, hogy mennyit vittem én haza először, mikor még Hangerben laktunk? Két aranyat számolt le az ácsmester a kezembe, egy petákkal se többet. És hidd el, most hogy én vagyok a mester itt Libertanban, magam sem fizetek többet a segédeimnek. De kérdezd csak meg Mozsej apót!
- Rég volt az - mosolyodott el az öreg, és hogy másra terelje a szót, hirtelen kifelé mutatott az utcára. - No, Goda fiam, melyik istennek a követője az amott?
Az utcán egy megtermett troll haladt öles léptekkel a város főtere felé. Állát a kalandozók büszkeségével fölvetette, nyakában kicsiny ékszer himbálódzott, csillogott a lemenő nap vörös sugaraiban.
- Dornodon papja - vágta rá Goda. - Ott a denevérszimbólum a nyakában. Nagy hatalmú harcos lehet, mert az oldalán két mardelfog is lóg, meg egy jégtroll-karom. A szürke bőrkesztyűjéből gondolom, hogy a purifikátor sem okozhat neki gondot. Az a tetoválás a karján pedig egy tudati jel...
- Goda, Goda. Ez a te nagy hibád, hogy úgy odavagy azért a jöttment népségért - legyintette meg Marek a fiatalabbat. - Túl sok mesét hallasz a Helytartói Hivatalban ezektől a szélfútta alakoktól.
- Nem úgy van az! - feleselte Goda, akibe bátorságot öntött a híg bor. - Nagy dolgok vannak készülőben. Saját városokat építenek már a kalandozók, és nincs messze az idő, hogy kikiáltsuk Erdauin függetlenségét. Borax már nem törődik velünk. A király...
- A király? - kapta fel a szóra Mozsej apó a fejét. - Ugyan, mit tudsz te a királyról, és mit tudhatnak ők róla? Te még fakardokkal játszottál, mikor a Nagy Utazás megtörtént, alig emlékezhetsz reá. Azt mondod, megtagadjuk Boraxot? De ki lesz az aki megtagadja? Én, aki Alanorban születtem, vagy Marek nagybátyád, Hangerből? Netán Libertan többi polgára, vagy épp Shaddar, Gattin és Huertol összes lakosa, kik mindannyian a Yaurr birodalomban láttuk meg a napvilágot? Dehogy.
Szomorúan ingatta a fejét.
- Nektek fiataloknak könnyen megtölti a fejetek az a rengeteg történet, amit ezek a vándorok kitalálnak. Mindegyiküknek az az álma, hogy Alanor utcáit tapodhassa csizmájával, de hallottál-e már olyan esetről, hogy minket egyszerű embereket kérdeztek volna az odavezető útról? Pedig mi onnan jöttünk a túloldalról, és tudnánk mesélni érdekes dolgokat.
- Meséld el Mozsej apó! - biztatta Marek az öreget. - Te ugye láttad, mikor megnyitották a gátakat?
Mozsej apó szusszantott egyet, majd elmosolyodott. A bor megoldotta nyelvét, és valahogy szívesen vette, hogy történetére mások is kíváncsiak.
- No, hát az biztos, hogy mi se tartottuk épeszűnek a királyt, mikor Alanorban az összegyűlt tömeghez beszélt. Azt mondta, hatalmas csatorna fogja kettészelni a birodalmat, és azok, akik az építkezésekben részt vesznek, és odaát telepednek le, életük új lehetőségét kapják meg ezzel. Nekem nem sok vesztenivalóm volt. Kőműves annyi volt Alanorban, mint mákrózsa Eleniosz kertjeiben, és az építkezéseknél elsősorban ránk volt szükség.
- Azért azonban, hogy kezdetben mégis a Csatornához osztottak be, szerencsésnek tartom magam. Miután elkezdtük a munkálatokat, kétnaponta érkeztek nyugatról, a leendő városok felől a félholt küldöncök, akik vagy arról meséltek, hogy barbár ork törzsek támadták meg őket, vagy valami soha nem látott fenevadról habogtak mindenfélét. Mondom, én nem jártam akkoriban itt, de tudom, hogy mindegyik városkának megvannak az alapítással kapcsolatos történetei és hősei. Itt Libertanban Kopasz Vaszil, a városi molnár mesélhetne erről sokat, mert ő az elsőkkel érkezett. Mindazonáltal a Csatorna építése sem volt egy leányálom. Rá voltunk hagyatkozva arra a pár udvari mágusra és varázslataira, akiket a király rendelt ki. Nélkülük évek hosszú sorába telt volna a munka.
Mozsej apó kortyolt egyet a borból, majd úgy folytatta.
- Emlékszem egy esetre, mikor egy homokféreg tombolt odalent, a Nagy Gödörben. Már csak páran maradtak lenn, és közéjük került egy ilyen udvari mágus is, ráadásul a pocakosabbik fajtából. Próbáltuk biztatni, hogy kapaszkodjon fel a sziklákon, de sajnos, ez csak még jobban összezavarta, és ostoba szaladgálásával is teljesen magára irányította az elszabadult szörny figyelmét. Mindannyian megdermedtünk egy pillanatra, mikor a hatalmas homokféreg hozzá nem illő fürgeséggel lecsapott, és visító áldozata eltűnt feneketlen torkában. Az ötlet, tudjátok, hogy a földmunkák meggyorsításához homokférgeket használjanak, kezdetben kiválónak bizonyult. A szörnyek feleslegessé vált földet emésztettek, s cserébe az oly drága sáfrányt termelték, melynek kisebb része a rabszolgákat serkentette hathatósabb munkára, míg nagyobb hányada az alanori kincstárat gyarapította. Néha azonban mágiával béklyózott csöppnyi agyukat tébolyba rángatta a humanoid testek izzadó kipárolgása, s ilyenkor őrjöngő tombolásuknak kevesen állhattak ellen.
- És mi történt az elszabadult homokféreggel, Mozsej apó? - kérdezte
Goda, aki már rákönyökölt az asztalra, és úgy csüngött az öreg szavain.
- No, hát azt a főmágus intézte el, ha jól emlékszem Symulf volt a neve.
Mindig őt hívták, ha valami komolyabb probléma akadt. Egyszer az a néhány törpe
bányász, aki velünk dolgozott, talált egy kicsiny ládikát, és hát tudjátok
milyenek a törpék, nem szóltak róla senkinek. Éjszaka félrevonultak a maguk kis
táborába, és felfeszítették, remélve, hogy rég elrejtett kincsre bukkannak benne.
De hogy mit találtak, azt soha nem mondhatták el. Éjnek évadján, mikor csak a
befogott goblintörzs hordta a törmeléket, iszonytató üvöltés verte ki az álmot a
szemünkből, és csak annyit láttunk, hogy egy hatalmas, sok karú teremtmény
kapaszkodik felfelé a falon. Odafentről még egyszer visszanézett a táborunkra, gonosz
vérben forgó szemeivel végigmustrált bennünket, majd örökre eltűnt keleti
irányba.
- Reggel aztán megtaláltuk a törpéket, illetve azt ami maradt belőlük. A
ládika üresen tátongott, és mikor az a Symulf megérkezett azonnal elégette. Tőle
hallottam először a Chara-din nevet, ahogy átkozódva a hamut is szétrugdosta utána.
Eztán egészen a gátak berobbantásáig velünk maradt, gondolom félt, hogy
előkerülhetnek még ehhez hasonlatos ősi tárgyak a föld mélyéből, ami nem is volt
egészen alaptalan...
- Azt meséld el Mozsej apó, mikor berobbantak a gátak - szakította félbe
Marek.
- No igen, a gátak - az öreg pillantása elkalandozott egy kis időre.
- Azt biztos tudjátok, hogy a Nagy Csatorna építését vagy tíz helyen kezdték
el, és ahol én is dolgoztam, az csak az egyik volt. Mikor két munkaterület összeért,
gigantikus gátakat emeltek fahasábokból, hogy a beérkező víz ne egyszerre mossa majd
végig a Csatornát, mint valami szökőár.
- A gátak megnyitása előtt egy nappal, már megkezdődött a mi kivonulásunk
az erdauini partra, és nem is lett volna semmi gond, ha nincs az a befogott goblintörzs.
Találtak valami lefelé vezető járatot a Csatorna közepén, és vinnyogva, patkányok
módjára hurcolták fel onnan a furábbnál furább kacatokat. Vascsövek kerültek elő,
kerekek, láncok, és néhány kristály is. Mi tagadás, a végén már vagy húsz
munkás, köztük én is ott kotorásztunk a lomok között, teljesen elfeledkezve a
Csatornáról. Akkor kaptunk csak észbe, mikor két oldalról hatalmas dördülés
kíséretében leomlottak a gátak, és beáradt a tenger. Talán ott is pusztulunk
mindannyian, ha nincs az a Symulf.
- A levegőből ereszkedett alá, mint valami madár. Tudjátok miféle dolgokra képesek ezek
a mágusok, bizonyosan lebegve figyelte, ahogy a rohanó ár végigmossa a medret, és
onnan láthatott meg bennünket. Mi ekkor már megmerevedve figyeltük a felénk
száguldó vízfalat, és magunkban számot vetettünk eddigi életünkkel. A goblinok
úgyszintén érezhették vesztüket, mert egymást taposva menekültek a föld alá,
mintha ott menedéket lelhetnének a víz elől. Azt mondják, a patkányok mindig
megtalálják a biztosba vezető utat. Ki tudja...
- Amint a mágus földet ért, azon nyomban valami varázslatot kezdett el
motyogni, és mi meglepődve láttuk, hogy még a nadrágszárunkat sem csapta meg a víz.
A tenger körbefolyt, és mi ottmaradtunk egy átlátszó légbuborék alatt. Symulf csak
intett, jelezve, hogy ne pazaroljuk beszédre a drága levegőt, majd sietősen megindult
a nyugati part felé. A légbuborék vele együtt mozgott, úgyhogy mi többiek is a
mágus köré tömörültünk, és tartottuk a lépést. Időnként sötét árnyak
úsztak el fölöttünk a vízben, néha pedig egy-egy pikkelyes csáp húzódott félre
az utunkból. Volt, hogy ezernyi szempár lesett minket mohó tekintetekkel. Láttunk
ifjú leányokat pikkelyes halfarokkal, amint hívogatóan integetnek felénk, és
láttunk víz alatti harcosokat félelmetes maszkokban, amint óriás csikóhalakon
nyargalnak új hazájukban. Bizony mondom, olyan népek lakják a tengerek mélyét,
kikről jobb nem tudni és nem beszélni. Hatalmas egy birodalom az, és a tűzvész
kárhozatát meg sem érezte.
- És mi lett a goblinokkal, Mozsej apó? - kérdezte kiszáradt torokkal
Goda.
Az öreg kihörpintette a bor utolsó cseppjeit a pohárból, majd megtörölte ritkás
szakállát.
- Én azt nem tudom és nem is hiszem, hogy bárki meg fogja tudni, hacsak le nem
úszik a Nagy Csatorna fenekére. Az a Symulf azt mondta, hogy valami moa alagutat
találhattak, és én inkább hiszek neki, mintsem még egyszer lemerészkedjek a Nagy
Csatorna lakói közé.
- Látod, a mi történeteinkről ugyan nem regélnek a bárdok, de ha
néhanapján beülsz ide a Barna Kökénybe, érdekes dolgokat mesélhetünk a múltról,
mi egyszerű emberek is - bökte meg Marek a fiatalabbat.
- Tudod, Goda fiam, - sóhajtott fel Mozsej apó. - Erdauin napjai nem
az első túlélő megérkeztével kezdődtek, még ha most már ők is azok, akik a
jövőnket alakítják. Egyet azonban nem szabad elfeledniük, még nekik sem. Aki mindig
csak előre néz, afölött átcsap a múlt hulláma, akár a víznek árja.
Írta: Fortamin (#2977) A novella az Alanori Krónikában jelent meg.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 18 szavazat alapján 7.8)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Keresztelőm története (Túlélők Földje novella). Létrehozás: 2003. október 6. 09:33:32 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 | Nyomtatási forma |
|