Szirének éneke (Túlélők Földje novella)Buborékok. Csapatosan vagy egyenként, komótosan vagy törtetően ficánkolva. Fölfelé, fölfelé! Tolongó
tömegüktől forrni látszik minden. Habzó, frissen csapolt sör, melyet agyonhasznált fakupában lök eléd a csapos
bármelyik helytartói városban Erdauin-szerte. Igen, lehetne akár az is. Buborékok. Vajon hányan lehetnek
még?
- Bolond elfje, minek bámulod a sört!? Nem nézni kell azt, hanem inni. Ügyelj csak ide!
- Hagyd a muzsikust, Ghalusca! Fordítsd vissza azt az ocsmány troll fejedet, és ne az elffel foglalkozz!
- De hát nézzétek már milyen méla! Igyad má lantos!
- Banov, szólj rá te is erre az ostoba trollra! Hiába pofázok neki, egyfolytában csak a zenészt piszkálja a szomszéd
asztalnál. Így képtelenség valamit is megbeszélni.
- Ghalusca, kérlek...
- Jó van má! Te Banov, aggyá még egy kupa sört. Bezsebeled majd a többi vendégen az árát.
- Nem! Ittál ma már eleget a kontómra. Holnap tiszta fejjel kell ébrednetek, mert ha a Féllábú az akinek gondolom,
akkor nem lesz könnyű túljárni az eszén.
- Ugyan, nem gondolod ezt komolyan. Tudod mennyire irtóznak a törpék a víztől...
Víz. Szél kergette habfodrok, melyek versenyt futnak egymással a part felé. Legtöbbjük csak lágyan érinti a
fövenyt, hogy alábukva, a mélyben ússzon vissza a nyílt vízre, s kezdje újra végtelen játékát. Némelyik azonban
lecsap haragvón, mint ki megunta az örökös körforgást, és így kíván bosszút állni a szárazon, amiért az határt
szab habókos játékának.
Vajon odaát a Csatorna túlfelén is így ostromolják a hullámok a partot? Az elf nem tudhatta. Csak állt, és nézte a
habfodrokat, amint számolatlanul végignyalják a hosszú homokfövenyt. Nap nap után kijött ide a partra, és a távolba
fülelt, hogy felfedezze azokat a gyönyörű dallamokat, amelyek első hallásra rabul ejtették a szívét. Azt mondják csalfa
vízitündérek, őt azonban nem érdekelték a szóbeszédek.
A napkorong alsó széle megérintette a látóhatárt, és valahol távol, mélyen a víz közepén, szomorú dal kélt szárnyra a
hullámok tetején. Az elf keze ösztönösen rásimult a nyakában hordott kicsiny kagylókürtre.
- Hogy ki? Én? Ezt nem gondolja komolyan zenész uram. Világéletemben csak meséket hallottam a tengerről, még a
hullámok látványától is irtóznék. El tudja azt képzelni, milyen lehet, mikor vihar szaggatja egy hajó vitorláit? Mikor
embereket falnak fel a vízben hemzsegő vércápák? Brrr! Még a gondolatára is kiráz a hideg.
Azért köszönöm, hogy figyelmeztetett a két gazemberre. Addig is telepedjék csak le oda a sarokba. Nemsokára
szállingózni kezdenek az első vendégek, és ha valami muzsikával is megajándékozna bennünket az est folyamán, hát az
külön örömömre szolgálna. Addig is vendégem egy pohárkára abból a bizonyos bodzapálinkából. Tudja, még
nagyanyai recept.
No, de engem szólít a kötelesség! Ha látja azt a két alakot belépni, kezdjen csak rá a Szirének dalára. Biztos ismeri.
Úgy kezdődik, hogy Hajh, te roppant hullám hátán...
Hallott már történeteket a szirénekről és csodás hangjukról. Rebesgették azt is, hogy élő ember szeme előtt még
egyikük sem mutatkozott. De hát ő végül is elf volt, a Nagy Csatorna pedig nem lehet oly messze Libertantól.
Jó esetben egy hónapi járóföld. Esetleg kettő.
Megforgatta kezében a Féllábú ajándékát. Illetve nem is a Féllábúét. Vajon hogy tehetett szert rá? Tényleg ajándék
lenne? Milyen formás, milyen könnyű - akár nyakban is lehetne viselni. Igen, ez jó ötlet! Ott fogja hordani ezután, mint
egy igazi kincset!
- Te, Phiz! Azér azt a kincses ládikát is édemes vóna megtekinteni.
- Naná! Majd gondolod, hogy Banov ostoba üzelmei miatt tesszük kockára a bőrünket? Természetesen a Féllábút,
vagy akárhogy hívják is, megszabadítjuk a felesleges értékeitől.
- Oda figyuzz má!
- Most meg mi van Ghalusca?
- Ott az elf, amelyik tegnap Banov kocsmájában ült. Má meg itt pengeti azt a szerszámot a sarokban.
- Hát aztán? Ne foglalkozz vele. Csóró népség ez, egyik nap még Libertanban látod az utcán játszani, másik nap pedig
már Huertolban pengeti a lantot. Bizonyosan átjött a Féllábú fogadójába, mert itt nagyobb közönségnek játszhat. Mi
tagadás, Banov söréért még az orkok sem ölnék halomra egymást. Nem is értem hogy tudtál meginni belőle tegnap
annyit?
h, mennyire gyűlölte az alkoholt! Nem tehetett róla, hogy a kocsmárosok előszeretettel rótták le tiszteletdíja
egy részét ebben a folyékony méregben. Nem utasíthatta vissza, még ha lenyelni egy cseppjét sem bírta. A sors
valami egészen más kábítószerrel ajándékozta meg születésekor - a zene szeretetével. Gyermekkorától kezdve
rabszolgája volt a hangoknak, rímeknek. Poémába foglalta a Világégést, részt vett a Bárdversenyeken, s még
az Olimpiákra is csak azért ment el, hogy a szünetekben hallgatóságot gyűjtsön lantja pengésének.
- ...ha bármelyiküket egy dézsa vízzel nyakon zúdítanád, azon nyomban szörnyethalna.
- A törpék legtöbbje igen, de higgyetek nekem, a Féllábú más!
- Ugyan, Banov. Egyszerű kocsmáros, akárcsak te magad. Sima ügy lesz, nyugodj meg. Este, mikor legnagyobb a
forgalom, beosonunk a kamrájába, és elhozzuk a bodzapálinka receptjét az asztalából. Nincs olyan hatalom, aki
Ghalusca és előttem akadályt emelhetne. Én mondom ezt, Phiz Foppish!
- Halkabban Phiz! Én csak figyelmeztetni akartalak benneteket...
- Ghalusca inna má! Hozzá sőrt Banov!
- ...napokig lestem a Féllábút, éjszakánként. Nem csak egy felkapaszkodott mocsári törpe, mint akinek a legtöbben
hiszik. Ismeritek a legendát ti is, nem?
- Szomja! Szomja! Ghalusca szomjas!
- Ghalusca ne verd már azt a nyomorult asztalt! Milyen legendára gondolsz, Banov?
Úgy gyülekeztek a mesebeli lények a kürt hangjára, mint megbabonázott dözmöngök a virágnektárra. Először
csak egy bukkant elő, hogy megtörje a víztükrön csillámló holdfényt. Aztán közelebb a parthoz még egy
szépség emelkedett ki a Csatornából. Amott egy másik, harmadik, negyedik...
Az elf vagy egy tucatot számolt meg, mire elhalt a kürtszó visszhangja. Gyönyörű, hibátlan testű vízitündér valahány. Két
napon át hívta őket, miután csodás énekükbe teljesen beleszerelmesedett. Érezte, tudta, hogy nem tűzhet maga elé
nemesebb célt, mint a tenger eme gyönyörű lakóinak dalát lanton kísérni.
Visszaakasztotta nyakába a kicsiny kagylókürtöt, és hátranyúlt a zeneszerszámért. A legközelebbi szirén eközben
valami lágy dalt kezdett el egy ismeretlen nyelven, és az elfet kirázta a hideg a gyönyörűségtől.
- Hogyan hálálhatnám meg ezt önnek, zenész uram? A bodzapálinka az én specialitásom, Erdauin-szerte csodájára
járnak. Volt olyan kalandozó, aki napokat töltött a fogadóban, csak az ital kedvéért. Tudja, még nagyanyai recept. Ha
ezek a tolvajok most ellopták volna, lehet, holnap már Shaddar vagy Huertol bármelyik sikátorában bodzapálinkát
kótyavetyélnének. Nem is tudom, mit adhatnék cserébe azért, hogy figyelmeztetett a veszélyre.
Talán megtölthetnék egy kicsiny hordót a számára? Neeem. Látom én, hogy elf uram nem szíveli azt, miből a
magunkfajta fogadós a hasznot húzza. Arannyal sem kívánnám megalázni, hisz tudom hogy a jó lelke vezette, mikor
szólt a két gazemberről. Sejtettem én, hogy ez a Banov áskálódik, no de hogy rablókat is a nyakamra szabadítson!
De várjunk csak, várjunk csak! Lesz itt azért valami, aminek örülni fog kegyelmed... Ehun e! Kicsiny kis kagylókürt,
egy ismerősöm... khmm... ajándéka. Itt a szárazon értéktelen holmi, de víz partján talán hasznát veheti, zenész uram.
Tudom, becsüli a szép hangot, mi csudás muzsikáját kísérheti. No, fogadja csak el, hisz jó szívvel adom. Fújja majd
meg, ha a tenger felé viszi a sora. Jómagam is gyakorta... khmm... no, hát fogadja el, hiszen ajándék!
Olyan ajándék volt ez, mely eonok sorában csak párszor, ha megadatik valakinek. Szirének dalát kísérni
lanton. Az elf még soha nem érzett ekkora boldogságot, ilyen teljességet. Az este éjszakába fordult, s csak a
holdfény világította meg a vízből kiemelkedő, meztelen női alakokat, akik a dal ütemére hajlongtak,
himbálództak akár a törékeny nádszál. A legközelebbi szirén egészen a partig úszott, és karjait hívogatóan
tárta ki a bárd felé. Gyönyörű, hibátlan teste bronzosan csillogott, versenyre kelt volna akár egy elf
hajadonéval is. A zenész öntudatlanul elindult felé, hogy egy forró, szerelmes öleléssel zárja karjába a tengerek
mesebeli lakóját.
- ElDonGo legendájáról beszélek, mi másról? Féllábú, a törpe nem más mint ElDonGo a rettegett kalóz.
- Ugyan már Banov, ennek semmi értelme...
- Mondom, éjszakánként sokat kutattam a törpe kurafi után. Mit gondolsz mi az, amit nehéz vasládája rejt a
kamrájában? Kincsek távoli országokból, ékszerek és rengeteg tengeri gyöngy. Láttam, ahogy régi térképeit nézegeti,
és... igen! Én elmondhatom, hogy megpillantottam a hírhedt vörös fattyas lobogót, és még most is élek. No és gondolj
csak a fél lábára. Emlékszel, hogyan mesélik ElDonGo harcát a nyolc vércápával?
- Ghalusca má pedig iszik!
- Ne bomolj Ghalus! Hé! Add vissza a zenész korsóját!
- Glug... glug...
- Most nézd meg ezt, Banov. Megitta az elf sörét. Hozhatsz neki egy újabb adagot.
- Hoz a fene. Miért nem itta meg előbb? Amúgy is csak a buborékokat számolgatta benne.
Buborékok. Csapatosan vagy egyenként, komótosan vagy törtetően ficánkolva. Fölfelé, fölfelé! A szirén
átölelte egyik karjával az elfet, másik kezével pedig a kürtöt ragadta meg. Hirtelen mozdulattal halszagú
testéhez rántotta, és a mélybe vetette magát.
A bárd tehetetlen, tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a pikkelyes halfarok újabb és újabb csapásával egyre mélyebbre
merülnek. Szája kiáltásra nyílt - menekült volna már -, de csak buborékok néma hada tört elő torkából, és inalt az
egyre távolodó vízfelszín felé. Szabadult volna, de a nyálkás karok erősen szorították magukhoz. Hideg, sós tengervíz
marta gyomrát, és érezte, hogy gyengül, akár a felszínen távolodó holdfény.
Nem volt menekvés. Elhomályosuló tudatán keresztül emlékek bukkantak elő. Banov, a kocsmáros, aztán a troll, aki
megitta sörét, majd a Féllábú, amint hálásan nyújtja át a kagylókürtöt. Kicsiny kis emlékek jöttek és tűntek.
Szétpattantak, akár a buborék. Tolongó tömegüktől forrni látszott minden.
Írta: Fortamin (#2977) A novella az Alanori Krónikában jelent meg.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 23 szavazat alapján 7.4)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Találkozás - írta: Kellion (Túlélők Földje novella). Létrehozás: 2003. október 5. 12:12:08 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08 | Nyomtatási forma |
|