Igazgyöngy (Túlélők Földje novella)A leány magabiztosan lépett az épület romjai közé. Rövid aranyhajának csillogását ki-kioltották a falak által vetett árnyékok. Bőre tökéletes, egyenletes kreol színben játszott, mintha csak egy barnás árnyalatú igazgyöngy héja lenne. Zöld szemeiben értelem és végtelen figyelem izzott. Nyakában két apró kard lengett, Tharr szent szimbóluma. Egy nő, aki a Hadisten híve? A leány tovább lopakodott. Hosszú, hegyes fülei minden apró neszt észleltek. Furcsa! Szinte teljes a csend. Az elf egy valaha volt szobába lépett be, ami egy szűk folyosóról nyílt. Orrát azonnal megütötte e bűz. Az orkok átható szaga eddig még elviselhető volt, de most... Az orkok holtan hevertek szanaszéjjel az apró, bűzös helyiségben. Valami vagy valaki nagyon gyorsan végzett velük, ugyanis az egyik humanoid még a söröskorsót sem tudta letenni, itallal a kezében halt meg. Még valami feltűnő volt: minden orkon egyetlen seb tátongott csupán. Semmi kétség, aki lemészárolta őket, tudta mit csinál. Mintha csak a saját harci stílusát látta volna viszont a leány. Elmosolyodott...
Egy deszka reccsent. Jobbról jött a hang. Maradtak volna túlélők? Egy ilyen profi harcos után? A tünde egyetlen mozdulattal fordult a hang irányába, egyetlen mozdulattal rántotta ki kardjait, ugyanazon mozdulattal helyezkedett harci állásba. Egy ongóliant bébivel találta magát szemben. Ezek az óriások gyenge csendmágiával próbálják elrejteni mozgásuk zaját! Nem sok sikerrel... Szép kis ellenfél, az biztos főleg, hogy orkokra számított. De nem volt ideje gondolkodni, a kiskorú óriás már gyűjtötte a levegőt a tűzlehelethez. Jobb kezében tartott kardjával a ragyásbőrű dög felé csapott, a fejét célozta meg. Bal kézzel egy aranyos szúrást igyekezett bevinni hastájékon. Az óriás maga elé kapta bal karját, ezzel talán többet ártott, mint használt. A fém útja megtört az iszonyúan szívós bőrön, a kard egyenesen a lény szeme előtt suhant el, majdnem felszántva a szemöldökeit. Üvöltve kapott szemeihez az ongóliant, a hasába maró pengét meg sem érezte. Mire kieresztette gyomrából a kénes lángot, az elf már nem volt sehol. Csupán a száraz padló fogott tüzet. Furcsa.
A monstrum gyöngyöző kacajt hallott a háta mögül. A hústorony szinte szelet kavart, ahogy megfordult. Hogyan került oda a lány ilyen észrevétlenül? Hogyan jutott oda ilyen szűk folyosóban? Miért nem vette észre? Meglepetése hamarosan rettegésbe csapott át, amint a nő hatalmas kiáltással, előretartott kardokkal ugrott neki. A villám sem sújthatott le volna gyorsabban és halálosabban... Pár másodpercig tartott csupán a jelenet. Egy rövid aranyhajú elf nő lépett ki az orkok szobájából, ahová a tűz elől ugrott. Kardjait ismét az övére csatolta, harcra már nem számított. Széles mosollyal nézett a rövid aranyhajú tünde nőre, aki a halott ongóliant mögött állt. Mint két igazgyöngy, úgy hasonlítottak egymásra. Az óriás leölője viszonozta a mosolyt, és zengő hangján megszólalt:
- Gondoltam megtréfálom ezt a szerencsétlent, és persze téged is testvérem. Halálos hiba nem számolni az Ikrekkel. Örülök, hogy ismét egy úton járunk!
Írta: Mentha Arvensis (#4067) A novella az Alanori Krónika 10. számában jelent meg.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 28 szavazat alapján 8.0)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A szomszéd kertje (Túlélők Földje novella). Létrehozás: 2003. október 5. 11:03:59 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08 | Nyomtatási forma |
|